vissza a főoldalra

 2009.04.17. 

Jogunkat az elitek formálták

Varga Csaba: Jogállami? Átmenetünk? c. könyvének ismertetése

Varga Csaba jogászprofesszor azt írja könyvének utolsó soraiban, hogy „jogunkat elitek önmaguk tetszésére formálták. Nem egyszerűen jó vagy rossz ez, még ha egyre többször véljük is észrevenni, hogy lényeges tekintetekben életidegen doktrinális és erőtlen valós gondokkal a szembenézést kerülő. De formálhatnánk, ha buzogna tettrekészség bennünk. Ezért kell végre egy polgári társadalmat megteremtenünk.” Ez a három mondat lényegében indoklás, azért írta le a szerző, hogy indokolja, miért is írta meg a Jogállami? Átmenetünk? című könyvét.

 Varga Csaba jogelméleti szakember, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára. Kendőzetlen egyszerűséggel és őszinteséggel írja le véleményét jogállamiságunkról és a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenetünkről. Már a könyv első fejezetében leszögezi Varga Csaba, hogy az atlanti világból 1989-90-91-ben úgy jöttek a jótanácsok, mint a víz a csapból. A tanácsadók példátlan arroganciával és kioktató módon adták a tanácsokat, és mi ezeket megfogadtuk és beépítettük jogrendünkbe. Ezt a folyamatot a teljes fokú felkészületlenségünk jellemezte. Azt mondja a professzor: „Az alapvető dilemmák felismerésére és megoldására gondolatilag felkészületlenek vagyunk. Megközelítéseink egyoldalúak, és ezért formális részegyezéseknél többnyire leragadnak. Maga a rendszer, vagyis valamilyen kiegyensúlyozottan működő egésznek a részleteiben történő elképzelése már kiesik látókörünkből.”Példákat is mond a könyv. „Emelkedettségről vall, hogy a halálbüntetést eltöröltük, a gazdasági bűncselekmény fogalmát a büntető törvénykönyvből kiiktattuk, s a vagyonosodás tényeinek és forrásainak jogi feltárását ellehetetlenítve a harácsolást is a jogilag hozzáférhetetlen s így ellenőrizhetetlen magánszférába utaltuk. Ám széplelkűségünk nyilván jobbára káros hatásokat fog kiváltani, ha intézkedésünket nem kíséri kellő visszatartó erő gyakorlására alkalmas börtönreform, valamint mindannak határozott megtorlása, ami a jogi szabályozás hézagaiból és erélytelenségéből burjánzóan nálunk és a szocializmus utáni egész térségben – mára szabadrablássá, feketegazdasággá, maffiaszerveződéssé vagy egyszerűen pénzmosássá korcsosult… Pedig a diktatúrák egyoldalú torzulásaiból bizonyára nem az mutat kiutat, ha gyógyírként az ellenkező végletbe torzulunk.” Az a helyzet, hogy a társadalmak fejlődése eltérő módokon ment végbe. Más a helyzet az Amerikai Egyesült Államokban, más a helyzet Angliában, Németországban, és megint csak más Magyarországon, nálunk. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a történelmet, a társadalmak szokásrendszerét és életmódját. Itt van mindjárt Közép-Európa. Más a történelme, más a gondolkodása, következésként más kell hogy legyen a jogrendje is. „Itt százmilliónál is több ember él lényegében azonos ok miatt búskomoran, elszakítva ezer vagy még több éves történelme és kultúrája folyamatától. Nem a nagyhatalmi szerződések által megteremtett rendszer cipője szorítja ezeket a népeket, hiszen kitaposták azt már ők, velünk együtt, hanem elmúlt századaik és régen meghalt nagyjaik árnyai, Husz Jánosuk, Hunyadi Mátyásuk, Goethejük, Kantjuk tartja fogva őket. A világnak meg kell tudnia, hogy mi – akárhol húzzák is meg határainkat –, nem tudunk sem szívvel, sem lélekkel egészen sem a Nyugathoz, sem a Kelethez tartozni, s arcunkról a búskomorság csak akkor múlik el, ha azt folytatjuk, amit közép- európai szellemet teremtő őseink ránk hagytak. Az életnek vannak a politikai rendszer minéműségénél sokkal maradandóbb meghatározottságai, természettörvényei.” A rendszerváltás első napjaiban, 1988 májusában írta és mondta a Magyar Rádióban ezt az író, Csurka István. A jogalkotók ezt az igen fontos gondolatot mintha meg sem hallották volna. Pedig Varga Csaba azt írja: „Csontvázunk összefogja tán, de semmiképpen sem helyettesítheti élő lényünk bonyolultságát. Nos, ugyanilyen okból a jogot sem egyszerűsíthetjük le törvények valamiféle módon egymásra hányt (vagy az előbbi példát folytatva porcokkal, ízületekkel és ínakkal összeeszkábált) halmazává. Sőt, nem is tekinthetjük olyan részegységek halmazának, amelyben (mint egy autótípusban) minden alkatrész csereszabatos. Ennek megfelelően tudjuk: szabadságunkban áll ugyan, hogy idegen törvényeket külhonból hazahozva szabadon lefordíthassunk és saját jogként újra kibocsáthassunk, de ezek aligha ígérhetnek új közegben kielégítő működést a hátterükben működő gyakorlatnak eredeti környezetével s kulturális mögöttesével együttesen történő átvehetősége nélkül.” Azt mondja a tudós: „A jogállamiság nem más, mint küzdelem, szakaszokkal, kísérletekkel, mindenkor újra vívandó eredményekkel, leginkább az »inkább vagy kevésbé«.” Fontos felismerés: „Közép-európai avíttságunknak s archaizmusunknak köszönhetjük talán, hogy mi még tudhatjuk a régen pedig osztatlanul vallott tudást: mindez valójában fragmentáció, a társadalom részekre szabdalásának kultusza – a mindenkori egész tisztelete helyett, s annak egyidejű tudatosulása nélkül, hogy jog csakis közösségi keretben, a mindenkori közérdekkel érzékeny egyensúlyban, esetleg szükségessé váló elvonások folyamatos s alkalmas ellentételezésével, ugyanakkor a bomlasztó igények elutasításával képzelhető. Másképpen szólva: közösségi belátás nélkül bármiféle liberalizálás csakis a nihil frazeológiája lehet.” A mi átmenetünkben az a sajátos, hogy az átmenet folyamatában csak egyoldalú liberalizálás zajlott. „A jogállamiság úgy él képzeletünkben, mint a Tízparancsolat, amelyet valaha Isten adott Mózesnek, egyszer s mindenkorra kőbe vésetten a Sínai hegyen.” Ebben az összefüggésben is mondja Varga Csaba: „A jogállami eszmény az atlanti világban, Nyugat- Európában fogalmazódott meg elsőként, a közép- és kelet-európaitól számottevően eltérő feltételek között.” „Forradalmi hevületet, radikális változtatást, robbantási szándékot a jogállamiság nem ismer. Nem is revolúció, hanem evolúció áll mögötte: finom egyeztetések és mindennapos kompromisszumok.” Felteszi a kérdést a könyv egyik fejezetének címeként Varga Csaba: „Megvalósulatlanul megvalósult, vagy megvalósultan megvalósulatlan jogállam?” És eljutunk a következő megállapításig: „A jognak és erkölcsnek egymástól külön választott területeken nyilvánul meg az elsődleges felelőssége. Egyikük sem arra való, hogy a másikkal szemben kijátszhassák.” „A szabadság is rendre és rendben épül, csakúgy, mint az emberi méltóság.” „A jogoknak nem a közjó és közérdek ellenében szétzúzásuk vagy semmibevételük árán, hanem velük egységben, a közrend magasabb rendű szolgálatában és érvényesítésében kell megvalósulniuk.” És akkor nézzük a mai magyar valóságot. Kérdéseket tesz fel a jogász professzor. „Elvont elviségek oltárán kívánjuk-e feláldozni nemzetünk jövőjét, vagy a polgári tisztesség boldogulására áhítozunk? Törvényszerű-e, hogy a gyarapodás jogszerűségének bizonyítása ne háríttathassék a feltűnően gazdagodóra? Törvényszerű-e, hogy csalárd vagyonok jogilag érinthetetlenné váljanak? Törvényszerű-e, hogy gyilkosok és szadista hazaárulók büntetlenül és megnevezetlenül maradjanak pusztán azért, mert a magyarság vérében gázolva sokáig tarthatták fenn a nemzettel szemben rémuralmukat? Törvényszerű-e, hogy uszításban, besúgásban és fosztogatásban hajdan élenjártak ma demokratikus közvéleményünk tanítómestereiként tetszeleghessenek? Törvényszerű-e, hogy századunk oly sok súlyos jogsérelme közül kormányzatunk éppen a szocializmus áldozatainak végtelen sora tekintetében nem talált még magának tennivalót?” Na, a sok kérdés és kérdőjel után megállapítja a szerző, a mindennapi józanság helyébe az együgyűség lépett. „A jogot mitikus erővé növeltük, miközben kiüresítettük, sőt erkölcstől s társadalmi hagyománytól elszakítva természetes közegéből kiemeltük, és ezzel egyetlen szerves támaszától megfosztottuk, s ráadásul valójában már nem is tiszteljük, csupán – mint korábban láttuk – véget nem érően újrakezdett s a nyers erőt a jogászias érvelés leleményébe burkoló kiütéses harcunkban felvonulási terepként hasznosítjuk.” Eltelt egy évtized, és rájöhettünk arra, hogy az atlanti gondolkodás illetve modell átvétele súlyos károkat okozott. „Ma már egyértelműbb, hogy régiónkat Vladivosztoktól Drezdáig, Tallinntól Zágrábig kíméletlen uniformizálással és teoretikus arroganciával kárhoztatták kísérleti telep szerepére a tolerancia, az elvi türelem retorikus bajnokai. A gyakorlat Dél-Amerikában is kudarchoz vezetett.” „Most sokkal nehezebb talajon egy diktatórikus politikai és gazdasági rezsim romjain kíséreljék meg újra csodagyógyszerét.” Márpediglen kísérleteznek továbbra is. Egy interjú szerepel a kötetben, címe: Miért maradt el a múlttal szembenézés, az újrakezdés beteljesülése? Az eddig leírt majd idézett gondolatok és témák szerepelnek az interjúban. Nem a beszélgetésből idézek, hanem az interjú lábjegyzetéből. Ez is érdekes, sőt mi több, tanulságos.

 Banovits Anna beszélgetése Varga Csaba jogtudóssal, a Katolikus Egyetem professzorával. Első teljes változatában, ami megjelent a Polisz gondozásában 2004-ben, olvassuk. „A Magyar Nemzet szerkesztősége 2003 nyarán, majd főszerkesztője 2004 őszén személyesen is elutasította közlését, nem általa rendelt írásként. A Demokrata főszerkesztője válaszra sem méltatva hallgatásával utasította el 2003 őszén, bármiféle indoklás nélkül. Váratlanul az »Antall József emlékére« 2003. december 12-én pénteken szentelt különmellékelt másnapján, a hétvégi Magazinban jelent meg – Magyar Nemzet, 2003. december 13. szombat – megbeszélés nélkül, rövidítve, átszerkesztve, átírva, helyenként meghamisított formában.” A lábjegyzetet azért idéztem, mert könyvismertetőnkben a jog és az erkölcs kategóriáival foglalkozunk. Ez a szerkesztői gyakorlat mind a két területet igencsak érinti. A múlt terhéről beszél Varga Csaba könyvében. Megállapítja, hogy a felelősség felaprózódott. „A parlamenti választás első szabad megejtésével gyakorlatilag megszűnt az ország sorsának egészéért érzett felelősség intézményi képviselete. Mint a feudális partikularizmusban, szétesett az ország, ráadásul pontosan a jövőnket meghatározó drámai időszakban, amikor az államhatalmi ágak elválasztása s számos más elv és gyakorlat mentén részérdekek, részkompetenciák és egyebek totalizálása, vagyis hatásköröknek mások rovására történő kiterjesztése, túlképviselet, önérvényesítő harc, ön-fundálás zajlott csupán – mindenki mindenki ellen, de senki sem az egészért, az ország sorsáért, a voltaképpeni ügyért viselendő felelősség vagy legalább másokkal a közös cél érdekében történő együttműködés készsége tudatában.” Olvassuk el még egyszer ezt a bekezdést, és rádöbbenünk saját nyomorult magyar sorsunkra. De olvassuk tovább a sorokat a múlt terhéről. „Mágikus utópizmus, történelemfelettiségbe burkolt csodavárás jellemezte azt az évtizedet, amit a kommunizmus kényszerű megtapasztalása során egy másik kelepcébe szorulás, a neoliberalizmus kísérleti nyulává válás jellemzett. – Együtt azzal a hittel, hogy a jog képes önmagában demokráciát létrehozni és megerősíteni, valamint azzal a hittel, hogy mindez a szavak erejével elérhető. Nem véletlen ezért ebben a kevéssé hatékony varázslási folyamatban, és persze az előfeltevéseknek megfelelő gyengült vagy torzult, netán egyenesen korcs eredménnyel járt, hogy szerzőnk szerint »Mágikus varázsénekléshez hasonló módon a jogi meghatározások ismételgetése része volt annak az eldologiasodási folyamatnak, amelynek menetében jog jött létre a szavakból.«” A magyar Alkotmánybíróság helyzetével is foglalkozik a könyv. „Az Alkotmánybíróság olyan értékek vagy elvek importját kereste, amelyek talaján egy új alkotmányi rend alapjait vetheti meg.” Hangsúlyosan állapítja meg: „Az Alkotmánybíróság, a politikai rendszer egyik legfontosabb szereplője tehát nem tehet úgy, mintha a tiszta elmélet szférájában működne.” Az elmúlt két évtized társadalompolitikai és jogi gyakorlatának súlyos hiányosságait is felemlegeti Varga Csaba. Itt van mindjárt a hortobágyi kényszermunkatábor. Még közöttünk élnek azok a családok, akiktől elkobozták lakóházaikat, lakásaikat, bútoraikat, vagyonaikat, pusztán életüket hagyták meg, öreggel és gyerekkel együtt kitelepítették őket a Hortobágyra. (Oda is.) Azt mondja a jogászprofesszor, kettős a szégyenünk, hogy mindez megtörténhetett, de azért is, hogy mindezzel a szembenézést Magyarország azóta sem vállalta fel. „Hallgatásnál és elhallgattatásnál nem is igen jutottak tovább. Következménye nem lett a sérelemokozásnak, de nem követte bármi gyógyír a sérelmek kényszerű elszenvedését sem. Hallgatásra felszólító fenyegetéssel bocsátottak el, s szenvedésük még nevet sem kapott…” „És azóta? Kifejezte-e a kommunizmus közvetlen igájából szabaduló nemzet az ártatlanul sokkal erősebben megviseltek iránti együttérzését?” „…Formalizmusokra épült jogállami cinizmusunk cinkossá vált, mert bűnös nemtörődömséggel engedte az erőszakban fogant kommunista amnéziát az utódtársadalomba átnőni. Ma már Magyarországon el is felejtették a szörnyűségek, a kitelepítések korszakát.” Ugyanígy jártunk 1956 erkölcsi és jogi megítélésével. Ennek a következménye, hogy gyerekeink nem is tudják, mi volt az az 1956, ki volt Nagy Imre, és ki volt az a 400 akasztott magyar munkás és paraszt, akik vállalták a mártírsorsot. Ennek a következménye, hogy 1956 50. évfordulóján Gyurcsány Ferenc belelövetett ismét a magyarokba. Ez az utókor szégyene. Olvasom a könyvben: „A zsarnok gyilkosság jogosultságát igazoló tannak több évezredes európai hagyománya, spanyol jezsuitáktól kidolgozott természetjogi változatának pedig félévezredes, egyszerre dogmatikai és kazuisztikus körbejárása nyomán nem érzem külön indokolandónak annak kérdését, hogy miért volt a szó legteljesebben, tehát a jogit is magában foglaló végső morális értelmében jogos mindaz, ami 1956 égisze alatt zajlott.” „Utat tévesztettünk-e vajon valahol? Nos, 1956-ban bizonyosan utat mutattunk. S remélnünk kell, hogy ezen mára már önnön létértelmét is megkérdőjelező felemás rendszerváltozásunk botladozásain is majd egyszer – adja Isten, hogy ne hasonló kataklizmák megélésére kényszerülve – felülkerekedünk.”

(Varga Csaba: Jogállami? Átmenetünk? Kráter Kiadó, Pomáz, 2007.)

Győri Béla