vissza a főoldalra

 2009.04.17. 

A romániai magyarság útja 1900 és 2009 között

Újabb húsz év van lejáróban ama évszázada tartó menetelésből, mely az erdélyi magyarságot elnyomottságából, „egyiptomi" vagy „babiloni rabságából", azaz kollektív és egyéni, szociális és művelődési, polgári lefokozottságából hivatott kivezetni.

Zsákutca? Mellék- vagy holtvágány? Kényszerpálya? — melyik metafora illik leginkább mai helyzetére?

 Nos, úgy vélem, a rendszerváltás felszabadító élményétől fűtve, az erdélyi magyarság kibontakozása a diktatúra gyilkos öleléséből természetszerűleg torkollott a saját társadalomépítés vágyába. E vágy az adott szemléleti, tudatossági viszonyok közt az elvesztett pozíciók visszaszerzésének formáját öltötte, az iskolák önállósítása, állami magyar egyetem restaurálása, nyelvhasználati jogok, az egyesületalakítás jelszavai lobogtak fel a sajtószabadság első lángolásában, új etnikumközi viszonyok körvonalazódtak 1990 januárja folyamán, szervezkedett az elit, és fogalmazódtak az elvárások.

 Igen ám, de a kisebbség nyakán élősködő, kimondottan gyötrésére beállított represszív szervek és államapparátusbeli segítőik, nem kisszámú funkcionárius és nem befolyásnak híjával lévő emberek, egy esetleges felelősségre vonás elől is menekülve, egzisztenciájukban is fenyegetve érezvén magukat, csírájában kívánván elfojtani minden emancipációs küzdelmet, nagy hirtelen olyan polgárháborús helyzetet kreáltak, melyben minden megtorpant, és jó fél évtizedre megbénította nemhogy a megoldáskeresést, de még az interetnikai párbeszédet is. (A feszültségkeltés módja „mesteri" kezekre vall, nyilvánvalóan létező forgatókönyvek gyakorlatba ültetése folyt. Említésre érdemes az 1984-es sepsiszentgyörgyi, ún. „szoborrobbantási" üggyel való hasonlóság. Külön vizsgálatot érdemel, hogy az országos kontextusban milyen szerepet játszott a bányászjárások stb. mellett az erdélyi etnikai feszültség, miért „fogott jól" a fővárosban, miért tolták ki feloldását.) A marosvásárhelyi pogrom, a képtelenebbnél képtelenebb antidemokratikus törvények (lásd az 1995-ös tanügyi törvényt, az egyházak és fontos társadalmi kategóriák kimaradását a visszaszolgáltatási folyamatokból, a féktelen nemzeti uszítás állami szítását, a Har—Kov-jelentéseket, a ceausizmus repressziós gyakorlatát nemhogy elítélő, de kimondottan törvénybe iktató jogszabályokat stb.) olyan kényszerpályára lökték az akkor még egyetlen érdekvédelmi szövetséget, az RMDSZ-t, melyen az később csak úgy válthatta meg belépőjegyét a közéletbe, és válhatott bár részlegesen szalonképessé, ha lemondott minden állampótló funkcióról, és magát amolyan politikai párttá, a többi politikai párt közti egyik tényezővé degradálta — holott ennek inadekvát volta egy ekkora, őshonos kisebbség szempontjából eleve nyilvánvaló.

 Korlátozott érdekvédelem

 Ebben az alkuban, melyben a többségi pártok, érdekes módon, teljes nemzeti egységben szabták meg a befogadás feltételét, az RMDSZ és vele egy egész kisebbségi nemzeti közösség, a magyarság a szerény eredmények fejében aránytalanul nagy áldozatot hozott. Ettől kezdve szigorúan pártszerűen kellett viselkednie, egyéb funkcióit elhanyagolta vagy sorvadni hagyta, miközben a többi párt vele szemben egységesen képviselte a többségi nemzeti oldalt. A politikai pluralizmus egyik szereplőjeként bevették a játékba, de ennek fejében a szó igazi értelmében vett kollektív nemzeti érdekképviseletként nem volt szabad fellépnie, s csak korlátozott érdekvédelmet láthatott el. Belső önrendelkezési jelszavai már szóba sem jöhettek, egy szerény parlamenti szerepléssel, esetleges jutalomként kormányszereppel kellett beérnie. A kormányszerep persze korszakos újdonságnak tűnt, jó pár évtizede nem volt rá példa, okvetlenül ki kellett próbálni, ámbátor túl nagy eredményeket nem hozott, és nem is hozhatott.

 Az alku megkötésekor nyilván mindkét félnek voltak manifeszt és nem deklarált céljai is, a magyarság vezetői a félreállítás és kiközösítettség évei után üdvözölték a cselekvési lehetőség mégoly szerény szerepkörének megadását is, a többségiek pedig örvendtek, hogy sikerült az EU-s tagságra törekvésükben kiengesztelődési, problémamegoldó hajlandóságnak feltüntetniük azt, amit elértek: a magyarság belenyugvását egy lényegében másodrangú, viszonylag persze elfogadhatóbb, a kigolyózottságnál mindenképp jobb, de közösségileg mégis lefokozott polgári státusba, a relatív haladás, illetve a haladás relativitásának tényébe.

 A helyzet nyilván átmeneti kompromisszumra épült, és — a NATO-, valamint az EU-s csatlakozást követően, melyek geopolitikailag és gazdaságilag is szavatolni voltak hivatottak a főbb nemzetbiztonsági célokat — megszilárdították a többség nyeregben lévő, többszólamú politikai elitjének a helyzetét. Jellemző, hogy a másik résznek, a történelmi pártok zászlaja alá gyülekezőknek csak a liberális utódmozgalmat sikerült úgy-ahogy feltámasztaniuk, valójában a rendszerváltáskor toborzódott régi-új elit frakciói alakultak versenyképes erejű pártokká, nyelték le a történelmi szocdem pártocskát is. Nos, a belépés 2007-ben lezárult folyamata és a kisebbség hozzá fűződő illúzióinak szétfoszlása után (évekig azt reméltük, a belépés emancipációs pluszt jelent majd, ami egyáltalán nem jött be, mivel az uniónak nincs egységes kisebbségpolitikai követelményrendszere, illetve ami van, az nagyon alacsony szintű, és az erdélyi ügyek kezelésére teljességgel alkalmatlan) a magyar kisebbségi elit szükségszerűen vitte kenyértörésre belső vitáit, melyek az 1992-es kolozsvári nyilatkozat és a Szent Mihály-templombeli eskütétel óta fokozódó mértékben emésztették.

 Így szakított végül egymással a korlátozott szerepkörrel, a politikai érdekérvényesítés szűk lehetőségeivel ha nem is elégedett, de azon túllépni nem kívánó vagy nem tudó szárny, és tört új pártalapításra az, melynek tulajdonképpen önrendelkezési formák kivívása a célja. A belső önrendelkezés, a kulturális és területi autonómiamodellek kidolgozása közben sem szünetelt. A belső magyar politikai pluralizmus végül különféle gáncsokon, véletleneken áttörve érvényesült, és mára legitim pártja van a magyar ellenzéknek is, a Székelyföldön számottevő önkormányzati képviselettel, melyet a jövőben parlamenti jelenléttel kell kiegészítenie. Mindez idő kérdése, miként a következő lépés megtétele is, melynek egy RMDSZ—MPP által alapított erdélyi magyar kisparlamentnek kell lennie, és melyet az autonómiaformák kivívása irányába kell majd betájolni.

 Vissza az egységhez

 Az elvek, a külön profil, az eltérő módszerek egyidejű létezése már adott, s bár egyelőre a kölcsönös kizárásra törekvés a hangsúlyos mozzanat az RMDSZ és MPP viszonyában (viszályában), de az öndefiníciónak ez nyilván szükséges, ámbátor távolról sem elégséges mozzanata. Követni fogja a kapcsolatépítés és a magyar viták végigvitele, intézményi kereteként létrehozandó parlament megalakítása, a közös fellépés szerveinek létrehozása. Különben mindkét oldal elsorvad, a közösség kiáll mögülük, amit nem kockáztathatnak meg. Így jutunk vissza majd oda, ahonnan elindultunk: az egységhez, mely azonban immár nem ama, valóban sok visszaélésre alkalmat adó differenciálatlan egység lesz, hanem egy olyan összefogás, mely eséllyel kötheti meg a soron lévő alkut a román többséggel. Ezt pedig, adva lévén a demokrácia kínosan lassú hazai kibontakozása, bizonyára hosszú sorban követik majd a következők.

 Hogy az autonómiaprogramok egyes tételeikben vagy nagyobb „adagokban" is érvényesíthetők-e, ez majd elválik. Egyvalami biztos: amíg kizárólag politikai pártként lép fel akár az egyik, akár a másik fél, addig a siker vajmi viszonylagos lehet. Szükséges hát minél előbb túllépni a belső politikai harcok időszakán, és közös fórumot alapítani. Ezt ma sokan hajtogatják, közülük nem egy nyilván az ellentétek elmaszatolásának szándékával, a ködösítés céljával, manipulatív megtévesztés végett. Én nem hiszem, hogy e harcokat a két párt között meg lehetne spórolni. Még azt sem, hogy az mindenben korrekt és kíméletes lesz. Az MPP belső küzdelmei jól mutatják, hány csapda leselkedik még egy-egy szervezeten belül is a csatába bocsátkozó érdekszövetségekre, csoportosulásokra, hát még milyen nehéz lesz tető alá hozni a két párt együttműködését! Abban viszont biztos vagyok, hogy az erdélyi magyarság emancipációjának döntő lépéseit csak e csaták megvívása utáni együttes cselekvés hozhatja meg, egy megkötött kompromisszum, egy minimálprogram körül kialakult együttműködés révén, mely minimálprogram az erdélyi magyarság mindenkor elérhető jogmaximumát fogja jelenteni. És talán eredményezni. Nem mintha a belső harc nem hozhatna haladást, kivívhat ez vagy az a fél is egy-egy általános érdekű hasznossággal bíró eredményt, de akkor a másiknak tudnia kell nem keresztbe tenni neki csak azért, mert elvakítja saját szembenállása vele.

 Létezik hallgatólagos együttműködés, sőt, harci lárma kísérte egyetértés is, testvérek! Merthogy játszhatunk két kapura is, a pálya attól közös marad, s ha egy erősebb és minden hájjal megkent harmadik fél minket tekint játékszerének, olyankor nem árt időnként ráébredni: hiszen nekünk a közös kapura folyó játék a tulajdonképpeni, a létfontosságú érdekünk. Fellépésünk akkor pedig meg fogja haladni a kalodaként ránk oktrojált politikai kereteket, és azzá válik, amire szükség van: kimondott erdélyi magyar nemzet- (társnemzet) és társadalomépítéssé. Ennek egy kellőképpen nyitott és befogadó vagy azzá tett Romániában (még távolról sem az) kell legyenek esélyei.