vissza a főoldalra

 2009.04.24. 

John Buchan – Alfred Hitchcock: 39 lépcső

(Madách Színház)

A Madách Színházban a nagyszériás nemzetközi musicalekkel párhuzamosan nagyszériás bulvárdarabok mennek már évek óta. Az „igazi”, a színház hivatását, feladatát betöltő előadások száma vészesen fogy, s azok is felkerülnek a Stúdiószínpadra vagy leszorulnak a Tolnay Szalonba. Az idén, március 14-én mutatták be az újabb nyugati sikerdarabot, a 39 lépcsőt. Alfred Hitchcock minden egyes krimije iskolapéldája az izgalmas cselekményvezetésnek, a sok bonyodalomnak és borzongatásnak. A Hitchcock-filmek a thriller műfaj klasszikusai, mert nem az egyszerű gyilkolászáson, hanem a kikezdhetetlen logikán, a briliáns észjáráson és a körömrágásig menő feszültségkeltésen alapulnak. Az 1935-ben készült, igen sajátos hangú filmnyelven megszólaló alkotás, a 39 lépcsőfok hozta meg Hitchcock számára a világhírnevet, a szakmai és az anyagi elismerést is. A Hitchcock-filmek fogalommá váltak, a bizsergető izgalmat jelentik még ma is.

A most 62. életévében járó angol színész, komikus és szövegkönyvíró: Patrick Barlow a 39 lépcsőfok alaptörténetét az 1935-ös premier után 70 esztendővel később dolgozta át bűnügyi komédiává. (John Buchan az eredeti Hitchock-film forgatókönyvét írta, ezért szerepel az ő neve és nem Barlow-é a szerzők között.) Két színésznek: Simon Corble-nek és Nobby Dimonnak az ötlete kellett Barlow átiratához, amit először a szigetországban, Leedsben, mutattak be 2005-ben, majd egy évre rá, Londonban is. Azóta ezt a produkciót olyan felfokozott érdeklődés mellett játsszák a britek fővárosában, hogy már túl vannak az ezredeik előadáson is. Barlow adaptációja bejárja a világot, az USA és Európa számos nagyvárosában műsorukra tűzték a színházak. A magyar közönségnek sem kellett sokáig várnia, Vajda Miklós fordításában nemzeti ünnepünk előtti nap már megnézhették a pestiek. Szükséges volt módosítani, azaz egyszerűsíteni a film történetét, nem lehetett egy az egyben átemelni a cselekményt, mert más a műfaji követelménye a filmnek és a színjátéknak.

Richard Hannay a harmincas éveinek a végét taposó agglegény mindennapjai monoton egyhangúsággal követik egymást. Anyagi gondjai nincsenek, pazarul berendezett lakást tart fent Londonban. Esténként - hogy unalmát elűzze, - ellátogat az orfeumba, ahol egy borongós éjszaka lövöldözés tör ki, és mellésodródik egy amolyan végzet asszonya típusú fiatal nő, aki azt kéri tőle, pár napra rejtse el őt. Hannay felviszi magához, ahol a kissé riadt szépség valamiféle kémhistóriáról mesél neki, amit ez a kifogástalan modorú gentleman csak félig-meddig hisz el. Másnap reggel disznóölő kést talál a hölgy hátában, s azonnal eszébe jut, amiről előző nap regélt neki. Innentől kezdve csupa vesszőfutás és menekülés Hannay élete, nem csak a gengszterek vannak a sarkában, hanem a Scotland Yard emberei is…Hannay az a tipikus karakter, akit ártatlanul vádolnak meg, s be kell bizonyítania, semmi köze a gyilkossághoz meg a rosszfiúkhoz. Természetszerűen a végén minden kiderül, és jóra fordul.

A darab jellegzetessége, – s amiből világosan kitetszik, színészek agyából pattant ki az átírás gondolata – hogy a szerepek java részét ketten játsszák: Gálvölgyi János és Szerednyey Béla összesen 26 figura személyébe bújuk bele: konferanszié, rendőr, katona, tanyásgazda, tudós, felsorolni is nehéz, mennyiféle alakban jelennek meg. Tulajdonképpen kettejük jutalomjátéka ez a produkció, lubickolnak az általuk életre keltett alakok sokszínűségében. Tóth Enikő négy, a mondén dámától kezdve a buta trampliig igen eltérő jellemű nőt jelenít meg. Pusztaszeri Kornél csupán egyet, Richard Hannay sótlan, majd űzött vad figuráját viszi fel a színre. A 39 lépcsőben a sztori lényegtelen, azt is bátran ki lehet jelenteni, csak valamiféle paraván a két férfiszínész háta mögött, ennél fogva hiányzik belőle a Hitchcock-alkotások sava-borsa: a lassan előrehaladó történetvezetés, ami lépésről lépésre csigázza fel a nézők érdeklődését, köti le figyelmüket, és szinte odaszegezi őket a székükhöz. Gálvölgyi János a legtöbbet foglalkoztatott, agyonsztárolt színészek egyike, tévés és rádiós médiaszemélyiség, sokszor még a csapból is ő folyik, ezért aztán mimikáját, testtartását, összes trükkjét már úgy ismerik a nézők, mint saját tenyerüket. Nem tud már újat mutatni, csak önmagát ismétli. Aki szereti az ő bohóckodásait, azt örömmel fogja eltölteni, hogy megszokott gesztusait láthatja színpadon is, aki nem kedveli őt, azt csak idegesíti, hogy már megint ott fönt produkálja magát. Szerednyey Béla nem annyira elhasznált arc, őneki még vannak rejtett tartalékai. Ez az előadás nem egyéb, mint egy olyan blődli, aminek poénjain nem igazán lehet szívből jövően és jóízűen kacagni, legföljebb a sok idétlenkedésén rötyögni, de ezen túl semmi több nem várható el tőle.