|
 2009.08.07.
20 éve kezdődött a ferences misszió Kárpátalján
Majnek
Antal püspök visszaemlékezése a kezdetekre
1989.
július 15-én érkeztem Munkácsra. Amikor a csapi határátkelőnél
lassan, nagyon lassan ment át a vonat a Tisza fölött,
elmerengtem azon, hogy néhány éve itt kajakoztam gimnazistáimmal,
és a magyar határőrök óva intettek, hogy ne menjünk közel a
határhoz, mert a szovjet katonák ránk lőhetnek. Soha nem
gondoltam volna, hogy egyszer belépek ebbe a zárt világba.
A munkácsi széles nyomtávú vonaton furcsa volt számomra
a hosszú és széles vagon, jobbra-balra három-három üléssel.
Az emberek jó része magyarul beszélt. Nagyon szép élmény
volt számomra, amikor Munkács határában megjelent a vár gyönyörű
szép látványa, amit addig csak képen láttam
Munkácson, az állomáson hatalmas tömeg volt. Feltűnt
ruházatuk régiessége; mintha a húsz évvel azelőtti
Magyarországon lettem volna. Keresni kezdtem a Kommunista u.
4-et, ahol a vikárius úr lakott. Meglepetésemre orosz nyelvű kérdésemre
a megkérdezett magyarul válaszolt, és elkísért a megfelelő
keresztutcáig is. Csáti József vikárius úr már várt és
nagyon nagy örömmel fogadott. Elszállásolt magánál, és
aznap beszélt arról, hogy a ferenceseknek Nagyszőlősön van
kolostoruk, 500 éves ott a ferences jelenlét, ezért ott kellene
laknunk és szolgálnunk, azon a vidéken.
Másnap a sofőrje el is vitt Nagyszőlősre, ahol találkoztam
néhány hívőnkkel. Megkértük őket, hogy mire visszajövünk,
találjanak számunkra alkalmas házat, ahol ideiglenesen lakhatnánk
hárman, szerzetesek.
Mire tíz nap múlva visszajöttem, már autóval (szép 05-ös
Ladámmal), addigra tíz eladó házat is találtak. Végignéztük
őket, és a Borkanyuk utcai házra esett a választásunk, ahol
most is laknak a ferencesek. Ezt a házat a vikárius úr segített
nekünk megvenni. Utána érkezett augusztusban Dávid atya,
szeptember elején pedig László atya, aki házfőnök lett.
A házban három szoba és egy konyha volt, ahol szűken, de
éppen elfértünk. Később hozzá kellett építenünk szobákat,
így a vendégek számára is lett hely. Mindig lakott nálunk
egy-két diák is a Felső-Tiszavidékről, akik a szőlősi
magyar iskolába jártak.
Első szentmisémet Nagyszőlősön a kis temetőkápolnában
tartottam. A nagytemplomot ugyan visszaadták Paskai László bíboros
úr látogatásakor, de még javában tisztították, festették.
A régi ferences templomban pedig még múzeum volt. A temetőkápolna
emlékeztetett a katakombák világára: a katolikus egyház talán
épp Nagyszőlősön volt leginkább megalázva az elmúlt fél évszázadban,
hiszen a görög katolikus egyház betiltása mellett a római
katolikus egyháznak is elvették mindkét templomát.
Az emberek nagy szeretettel és örömmel fogadtak. Rögtön
jöttek az igények keresztelésre, esküvőre, temetésre... Az
első évben temettük el az utolsó nagyszőlősi papot, Hasák
tisztelendő urat, aki már évek óta fekvőbeteg volt.
Az első utam Husztra vezetett. Azután Viskre mentem misézni,
ahol nagyon kellemes meglepetés fogadott a hívek részéről: fél
órával előbb érkeztem, hogy gyóntassak, de mivel a hívek
fele sorban állt a gyóntatószéknél, a szentmise után is még
vagy két órát gyóntattam. Bustyaháza, Técső voltak még a
helyeim, a legtávolabbi pedig Kerekhegy, Szőlőstől 80 km-re,
úttalan utakon. Talán itt volt a legnagyobb öröme a híveknek,
hiszen addig csak kéthavonta járt Szlatináról Hudra Lajos
atya, én pedig hetente jártam ki hozzájuk misézni.
A nagy áruhiány ellenére a hívek elláttak minden jóval.
Igyekeztek benzint is szerezni, ami a legnehezebben beszerezhető
áru volt. Volt sok fájó dolog is, például az emberek ínséges
élete. Sokan elkezdtek járni Magyarországra, Csehországba;
felfedezték a különbséget a hazai és az ottani életszínvonal
között, és egyre többekben fogalmazódott meg a vágy, hogy
kivándoroljanak. Amikor például técsői hittanosaim hazajöttek
egy esztergomi nyaralásról, rákérdeztem szomorúságuk okára.
Alig merték bevallani, hogy sírva jöttek haza, mind ott
maradtak volna, mert annyira jól érezték magukat. Bennem akkor
fogalmazódott meg a gondolat, hogy inkább itt helyben szervezünk
a gyerekeinknek nyári hittantáborokat, és Magyarországról hívunk
embereket, akik foglalkoztatják őket. Az Új Emberben is
megjelent akkor ez a felhívás, és rengetegen jelentkeztek segítőnek,
alig tudtam szétosztani őket a táborokba.
Nagyon hálás vagyok az első segítőtársaimnak minden
helyemen. Nagyon tetszett a hozzáállásuk. A paphiány miatt az
emberek nagyon önállóak lettek, megtanultak gondoskodni a hívekről,
mindenhol voltak temetőkántorok, imakörök, éneklők, akik
virrasztani mentek, aztán pedig a temetésen is énekeltek. Ez a
kialakult rendszer nagyon megkönnyítette a munkámat az első években,
hiszen öt hely egyre növekvő lelkipásztori igényeit kellett
kielégítenem, és nem kellett mellette gazdasági ügyekkel, építkezésekkel
foglalkoznom. Bustyaházán pl. a hívek fogtak össze,
visszaszerezték a templomot és fél év alatt önerőből rendbe
is tették.
A teljesség igénye nélkül így emlékszem vissza a
kezdetekre. Ezekből a mozaikkockákból talán érzi az olvasó
az újjászületésnek azt a lelkes időszakát, amely az akkori híveket
és minket, papokat is erővel és örömmel töltött el a
fizikai fáradtság és a nehézségek ellenére.
(Forrás:
ferences.hu)
|
