vissza a főoldalra

 2009.08.07. 

Isten, Szombathelyről látva

– Balogh József istenes verseiről –

A régi korok embere a visszhangos templomi hittanórák, a papok szigorú intelmei által találkozott először Istennel. A modern ember sem kerülheti el ezt a találkozást, igaz, nagy kerülővel, késleltetve és váratlanul szokott sor kerülni rá: egyszer csak – úgy ötvenéves kora körül – a nagy rohanásban belebotlik Istenbe és átesik rajta. Zavartan kel fel, s miközben tisztogatja besározódott nadrágját, magában így dünnyög: „Ejnye, mi volt ez?” Néhány perc múltán halkan megismétli a kérdést: „Ejnye, ki volt ez?” S miközben motyog magában, már belülről tudja: ezért a belebotlásért kellett megszületnie, innentől, amíg él, próbál újból rálelni Istenre. Van, akinek sikerül, van, akinek nem. A költők általában a sikeresebb keresők közé tartoznak. Balogh József, a kiváló magyar lírikus – és ez nem blaszfémia! – sikeres istencserkész: a környezetében, a szobájában, az asztalánál gyakran előtűnik, megmutatkozik Isten, aki pedig amúgy inkább rejtőzködő. De Balogh József észreveszi a jelenlétét, mert csak a hitetlenek számára Deus absconditus az Úr, az alázatosaknak gyakran és szívesen megmutatkozik. Sőt, együtt dolgozik velük, akár az erkély magasában is: „Alpok végét látom innen / – ahogy lóg a felhők lába – / felém int a messzi Isten, / míg soraim’ kitalálja.” Balogh költészetének Istene „karácsonyarcú”, a teológus így mondaná: antropomorf Isten. Mérhetetlen mindenhatósága mellett és ellenére szinte szánalmasan esendőnek tűnik: „Cipője, mert nem volt, nincsen, / mezítlábbal jár az Isten”, ideje sincs, mindig siet, és sajnálatra méltóan vén szegény. Ugyanakkor aggódó is, mivel „csak Isten féli bűneinket”. Ezt az Istent ugyanúgy meg lehet vendégelni, otthonunkba lehet invitálni, netán el lehet zavarni, mint bárki kóbor emberfiát. Csakhogy van itt egy bibi: a hozzá való viszony soha nem őt minősíti, csakis a viszonyulót. Szombathely legismertebb poétája bizony már nyugdíjas lett: egyre több emlék súlyosbítja a batyuját, egyre több halott tart igényt emlékezésére, egyre több nyavalya kínozza a testét, és egyre több kétely a lelkét. Kételyei elől, amíg fiatalabb volt, elsősorban a vihar- és életvert fákhoz menekült, a lehetséges létezés azon csodáihoz, amikkel – korábbi köteteinek tanúsága szerint – nem győz betelni évtizedek óta. De újabban, mióta nyomatékosan jelen van költészetében Isten, a fák is érzékelik ezt, és maguk is Istenre figyelnek immár, ugyanis „lombjuk a széllel mond imát”. A Fohász feloldozásért kötet száz istenes verséből viszonylag kevés az új: nagyjából az elmúlt tíz év lírai terméséből válogatta össze az Isten felé fordulás, az Istenre találás misztériumának költői dokumentumait. Jócskán van itt költemény, amely először a Havi Magyar Fórumban jelent meg. Jellemző módon Balogh mindig Istenről beszél, nem nevezi őt Krisztusnak, pedig képileg leginkább akként ábrázolja őt. Istenes verseinek őszinteségét nagy mértékben hitelesíti a köteten átnyúló másik nagy érzelmi vonulat, az együttérzés, a szánalom, mint létfilozófiai alapvetés. A földön vergődő madárfióka tragédiáját a görög tragédiák szintjére emeli: „Bíztam, figyel rá majd az ég. / Vajon az ősz, az látja még? / Jól tudom, potomság, semmi-hír, / de bennem az anyja egyre sír.” Hasonlóan emlékezetes – szinte már-már Istennel perelő: „Istennek dolga más akadt, / talán ezért se látta” – a vérző, kivert kutya teteme fölött érzett szomorúság, amit a fenékpusztai állomáson érzett. Balogh költészetének egyik méltatója, Iszlai Zoltán úgy látja, hogy Reményik Sándor nyomdokain halad ez a líra. Hogy ebben van igazság, nem vitatom, de ha már ilyen konkrétan nevesített poétai rokonságot keresnék, én inkább a Kosztolányival való összehasonlítást tekinteném megfelelőnek. Lírája, lágy érzelmisége, formai és ritmikai igényessége, vonzódása a nyelvi leleményeken alapuló gyermekversekhez, és az életmű egészét betakaró őszi szomorúság egyként igazolja ezt. És még valami. Kosztolányi, amikor indult, mindenről írt, csak Istenről nem, mert az valahogy soha nem volt ott, amerre az ifjú Kosztolányi járt. Aztán – sajnálatosan rövid – életének vége felé megírta a Hajnali részegséget, bevallva, hogy eddig botorul és vakul élt, mert nem vette észre, hogy mégiscsak egy nagy, ismeretlen Úr vendége volt mindvégig. Nos, ebben a felismerési folyamatban Balogh jóval megelőzte Kosztolányit, és messzebbre jutott, mert egész életét ezzel a biztos tudattal éli: „Fáradt vagyok. / Figyel, figyel az Isten”. Szeretem és értékelem a verseit, de nem érzem teljesnek még ezt az életművet, és osztva a költő meglátását: „Vár az Isten szép holnaputánja, / ma és holnap talán ezért élünk”, olvasóként is, barátként is kívánom Balogh Józsefnek, hogy kihasználva ezt a rendelkezésre álló mát és holnapot, írja meg még azt a 8-10 kiemelten jelentős, mert minden magyarhoz címzett verset, amit csak ő írhat meg, helyette senki más, és amivel egyszer s mindenkorra beléphet költészetünk legjelentősebbjei közé.

Szőcs Zoltán

FŰSZÁLHAZÁM

Még fűszálzöld a messzi rét,

de hullni kész az őszi ég.

Hazám is apró, mint a fű,

magyar és zöld és keserű.

Tipornak rá, de ő csak áll,

fűkardja-sincsen fűkirály.

Mindent, ami csak szép lehet,

fűszálaimban meglelek,

s úgy ölelem őt, Istenem,

hogy fűszállá nő életem.

Balogh József