vissza a főoldalra

 2009.08.14. 

Kulturális misszió Lakiteleken

AGÓCS SÁNDOR költő, szerkesztő 1957. január 18-án született Jánoshalmán. 1975-87 között Kecskeméten építőipari technológus. Versei 1980-tól jelennek meg hazai és külföldi folyóiratokban, antológiákban. 1986-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjas volt. Munkái, művei– a teljesség igénye nélkül – : A Fiatal Írók József Attila Körének lexikona 1985 [1986], bibl.; Csönd, ének, csönd... Buda Ferenc ötven esztendős, szerk. és bibl., Kecskemét, 1986; Buda Ferenc: Évgyűrűk bilincsei, prózai írások, interjúk, társszerk., bibl., 1988; Hónak kéne esni, versek. [Szöllősi Zoltánnal, Újházy Lászlóval], 1989 [1990]; Csoóri Sándor bibliográfia, Hitel Kiadó Kft, 1990; Forgató idő, Móra Kiadó, Kozmosz Könyvek, versek, 1990; Közép-Európa mozgásban. Beszélgetések a rendszerváltásról, szerk., Lakitelek, 1990; A magyarság esélyei. A tanácskozás hiteles jegyzőkönyve. Lakitelek, 1987. szept. 27., szerk., s. a. r. [Medvigy Endrével], Antológia Kiadó, Lakitelek, 1991; Tollas Tibor: Hazafelé. Negyven év válogatott versei, s. a. r., Antológia Kiadó, 1991; Zám Tibor:Kaparó Antal lázadása, vál. elb., vál., Antológia Kiadó, 1994; Háttér – második könyv –, Kráter Kiadó, versek, 1995., Nemzet és kultúra jegyzőkönyv, szerk., Antológia Kiadó, 2000., Nemzet és tudomány jegyzőkönyv, szerk., Antológia Kiadó, 2000., Nemzet és iskola jegyzőkönyv, szerk., Antológia Kiadó, 2000., Nemzet és média jegyzőkönyv, szerk., Antológia Kiadó, 2001, Fiatal Írók Találkozója, Lakitelek, 1979-2009, szerk., Antológia Kiadó, 2009, Saáry Éva: Magyarok Dél- Svájcban – szociográfiai vázlat -, szerk., Antológia Kiadó, 2009, Bábel Balázs érsek: A szó erejével – Budapest, Pécs, Csíksomlyó –, szerk., Antológia Kiadó, 2009;Pordány László: Egy a nemzet – cikkek, beszédek, előadások, tanulmányok –, szerk., Antológia Kiadó, 2009. 1992-től az Antológia Kiadó és Nyomda Kft. ügyvezető igazgatója és felelős szerkesztője. 1988-ban József Attila Irodalmi Díjat (Cleveland), 1994-ben Kölcsey-díjat, 1996-ban pedig Pilinszky-díjat kapott.

 – Idén jelent meg a Fiatal Írók Találkozója, Lakitelek, 1979- 2009 című antológia, melynek ön a társszerkesztője. Az ön által írt utószó mottója: „csoda csak akkor van, ha megteremtjük!” Tehát maga az csoda, hogy megjelenhetett ez a kötet?  

– Nem! Az az igazi csoda, ahogyan létrejött. Amikor a szerkesztést elkezdtük, és kiküldtük a ’79-es találkozó összes résztvevőjének a felkérő levelet, felvetődött a kérdés: vajon hányan fognak válaszolni a levelekre, s emlékező írásokat küldeni? Aggódtunk: vajon kit érdekel ez az esemény 30 év után?! Hála Istennek, szépen érkeztek a hozzászólások – igaz, sokan nem reagáltak –, s kezdett megszületni ez a könyv, ez a hétköznapi csoda. A levelek megírásától a könyv létrejöttéig mindössze kb. két-három hónap telt el.

 – Meglepte, hogy baloldalról is érkezett válasz és írás? Pl. Agárdi Pétertől.

 – Nem lepett meg, hiszen ő is ott volt a találkozón, mint ahogyan mások is… Nem sárral kell dobálni egymást, hanem meg kell beszélnünk, mi történt 1979-ben és az elmúlt harminc évben. Most a könyvhéten, a dedikálás szüneteiben, Agárdi Péterrel közel egy óra hosszat beszélgettünk a zuhogó esőben…

 – Ön jelen volt a ’79-es FIJAK-találkozón?

 – Nem. Ott lehettem volna, de akkor még a pályám kezdetén álltam, s Lezsák Sándor nagyon féltett! Már a jelenlétem miatt is ellehetetleníthettek volna egy tollvonással… És csak JAK-tagok vehettek részt, és én akkor még nem voltam az. Tudtam az akkori szervezésről, olvastam a Forrásban megjelent anyagokat, és a sors különös ajándéka, hogy harminc év után ennek a könyvnek mégis az egyik szerkesztője lehettem. Rám főleg a kötet körüli teendők – szerkesztés, stilizálás, tördelés, korrektúra – hárultak, és hát maga a kivitelezés, a nyomdai munka.  

– Idén májusban rendezvényt is tartottak Lakiteleken a 30. évforduló alkalmából. Viták is voltak vagy csak múltidézés?

 – Némi vita is volt, de főleg visszaemlékezésekről és a jelennek a múlttal való összevetéséről szólt a találkozó. Kulin Ferenc például a Mozgó Világ körüli botrányokról, a lap betiltásáról szólt, s erre reagált is Agárdi Péter. Vagy Pintér Lajos arról beszélt, miként szerkesztették a ’79-es Forrás-mellékletet, és elmondta például, hogy Illyés Gyula a felszólalását többször is átírta, mert az élőbeszédet nagy műgonddal újra és újra pontosítani akarta… A könyvhöz most csatoltuk a ’79-ben megjelent Forrás-anyagot, és Illyés Gyula eredeti felszólalását CD-mellékleten. Érdemes összehasonlítani a kettőt.

 – Mi volt az általános vélekedés: 1979-ben álltunk-e jobban a nemzeti önismeret terén, vagy jelenleg?

 – A jelenlévők többsége egyértelműen az előbbire „voksolt”. Mára a különböző szekértáborok nagyon tönkretették az országot. A média, valamint a nevelés és az oktatás színvonala drasztikus mélypontra süllyedt, sőt a globalizáció egyéb hatásai is rendkívül ártalmasak. Szinte mindenütt problémákkal küzdünk: például a könyvek megjelentetésétől a vasúti dolgozók helyzetén keresztül egészen a mezőgazdaságig.

 – Eddig milyen visszajelzések érkeztek az antológiáról?

 – Akik eddig olvasták, azok csak jót írtak vagy mondtak róla. Legutóbb Illyés Mária levelét olvastam, melyben az író lánya meleg hangon köszönte meg, hogy összeállítottuk és megjelentettük ezt a kötetet.

 – 1985-től a József Attila Kör (JAK) vezetőségi tagja volt, s a következő évben jelent meg egy kis könyv az ön szerkesztésében, mely a Fiatal Írók József Attila Körének lexikona.

 – 1984-ben kerültem be a József Attila Körbe, és akkor a tagok közül nem ismertem mindenkit. Lezsák Sándorral arra gondoltunk, hogy jó volna összeállítani egy lexikont, melynek célja a fiatal írók, költők megismertetése. Akkor 133 tagja volt a JAK-nak, s nagyon izgalmas munka volt számomra a könyv szerkesztése. Beért munkánk gyümölcse: nagy sikere lett a lexikonnak. Két köszönőlevelet emelnék ki csupán, ezekre nagyon emlékszem, egyiket Czigány Lóránt irodalomtörténész írta Londonból, a másikat Balassa Péter esztéta… Akkor nagy megtiszteltetés volt számomra mindkettő!

 – Milyen gondolatok jutnak eszébe a könyv forgatása közben?

 – Nem forgatom túl gyakran ezt a lexikont, de sűrűn eszembe jutnak a vezetőségi gyűlések, a műfordítótáborok, a folyóirat szervezések… 1985-86-ban már „klikkekbe” tömörültek a fiatal írók, s később különböző antológiák meg is jelentek. Ilyen volt az Üdvözlet antológia, a Ver(s)ziók, vagy a Fasírt… stb. Akkor már érezhető volt, hogy meg fog történni a szekértáborokba tömörülés… Sajnos, mára nagyon messzire kerültek egymástól az akkor egy antológiában szereplők.

 – A lexikonban található 133 név felét véleményem szerint még azok a fiatalok sem ismerik, akik ma könyvet vesznek a kezükbe.

 – Akkoriban nagyon sokan indultak az írói, költői pályán, de egy részükről ma alig beszélnek, vagy nem divatosak. Többen meghaltak, mások elhallgattak vagy készülődnek, esetleg más pályára kerültek… Azt is figyelembe kell venni, hogy a felsorolt költők-írók közül nem mindenkinek jelenhetett meg 1985-re önálló kötete, sokan csak folyóiratokban publikálhattak csupán. Ma is túl sok folyóirat közöl verseket, de sajnos egyre kevesebb az időnk arra, hogy a mostani fiatal költőket, írókat megismerjük. Az összes folyóiratot lehetetlen havonta elolvasni! Ráadásul a rendszerváltást követően a legtöbb költő, író csak egy-egy folyóiratban publikálhat.

 – Azt a kérdést teszi fel utószava végén: az 1979-es konferencia résztvevőiből lett-e nemzedék? Elmarad a válasz. Miért?

 – Lehetett volna belőlük nemzedék, de hiányzott az az összefogás, amiről Illyés Gyula is beszélt. Nem alkottak közösen valami igazit, valami nagyot. Sajnos a fiatal írókból nem lett nemzedék, éppen a rendszerváltás folyamatai miatt sem, hiszen például már előbb mesterségesen különválasztották a budapesti és a vidéki fiatal írókat – holott ilyen kategória nincs is!

 – A májusi találkozón a szellemi élet problémáit is górcső alá vették.

 – Sajnos, ma az írók sem írnak mindig helyesen magyarul… Akkor mit várunk mástól?! Gyermekkoromban rengeteg verset meg kellett tanulnunk kívülről az utolsó szóig, pontosan! Mára ez minimálissá vált. Esetünkben az oktatást és a médiát kell mielőbb megreformálni. A médiában nap mint nap hallott helytelen beszéd pedig rendkívül rossz példát mutat a fiatalságnak, s akkor még nem is szóltunk az angol szavak túlzott használatáról.  

– Amikor részt vett a ’87-es lakiteleki találkozón, már költőnek számított, hiszen 1980-tól jelennek meg versei. Hogyan lett egy építőipari technológusból költő, majd szerkesztő?

 – 1986-ban már ott volt az első kötetem a Móra Kiadónál, de csak 1990 elején (!) jelent meg… Négy évig „ültek rajta.” Második kötetem 1995-ben jelent meg a Kráter Kiadónál. Már középiskolás koromban írtam verseket, s azért mentem többek között építőipari szakközépiskolába, hogy komolyabb szakma legyen a kezemben. Tizenkét éven keresztül dolgoztam a Kecskeméti Házgyárban, ahol többnyire panelterveket rajzoltam… Akkor még naiv módon azt hittem, hogy egy modern építkezési módszerről van szó. Aztán menekülni próbáltam onnan, elmentem fizetés nélküli szabadságra, és akkor a József Attila Körtől kapott ösztöndíj időszaka alatt fél évig az 1986 elején megjelent lexikon összeállításával foglalkoztam. Akkor hagytam ott végleg a munkahelyemet, amikor Lezsák Sándor elhívott az Antológia Kiadóhoz. Amikor odakerültem, kb. 30 kézirat feküdt az asztalon. Elkezdtem a szerkesztői munkát, s elsők között foglalkoztam például Juhász László: Barangolás a magyar múltban című művével. A szerző a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, s ezért is jelentett nagy élményt, amikor kezdő szerkesztőként a könyvével foglalkozhattam.

 – A szerkesztő „kiölte” önből a költőt?

 – Nem ölte ki, de most mások művei a fontosak, és jelenleg ezekre koncentrálok. A könyvkiadói-nyomdai tevékenységet is az „életművem” szerves részének tekintem, hiszen benne van az életem!… Vannak verseim, de mostanában nem volt időm annyira visszavonulni, hogy új kötetet állítsak össze a költeményeimből… Ha jó a vers, nem számít néhány év késedelem.

 – Melyik stílusirányzat áll közel önhöz?

 – Erre most hirtelen nem tudok pontos választ adni… A posztmodernt például nem kedvelem. Az talán sokat elárul, hogy kedvenc költőm és egyik példaképem: József Attila.

 – A szerkesztői munka közben van arra ideje, hogy ne csak a kiadásra szánt műveket olvassa, hanem mást is?

 – Sajnos egyre kevesebb. Korábban, a kiadó előtt, négy évig jobb híján könyvelői feladatot is végeztem: soha annyit nem olvastam, mint akkor, mert naponta csak igen rövid időt kellett azzal a munkával töltenem. Az akkori összes napilapot, sok folyóiratot és a frissen megjelent irodalmi és művészeti könyveket is elolvastam. Töltekeztem…

 – Kovács Levente orgonista és zeneszerző egyik díjnyertes CD-jén az ön verseit dolgozta fel. Mennyiben hasonlítottak a zene és az adott költemény stílusai?

 – Ez majd’ tíz évvel ezelőtt történt!… Jól ismerem Leventét és a szüleit is. Egyszer elhívtak, hogy menjek el hozzájuk, mert Levente valamit meg szeretne mutatni. Ekkor hallgattam meg azokat a műveket, melyeket a költeményeim ihlettek. A CD-jén – ahogy az alcím is mutatja – a verseim hallhatók hangfelhőkkel megfestve…

 – Ön az Antológia Kiadó és Nyomda Kft. ügyvezető igazgatója és felelős szerkesztője. A kiadó milyen tárgyú könyvek megjelentetésére vállalkozik?

 – A ’80-as évek elején sokat jártuk az országot Lezsák Sándorral, aki már akkor tervezte, hogy majd kiadót és nyomdát hoz létre Lakiteleken… Akkor még – bár reménykedtem – nemigen hittem, hogy ez valaha is megvalósulhat… Az Antológia Nyomda tizenkilenc évvel ezelőtt alakult meg, s rá néhány évre ugyanezzel a névvel kiadó is létrejött Lakiteleken. A hatékonyabb gazdálkodás érdekében a két céget 1994-ben egybeolvasztottuk. A nyomda jelentős külföldi tőke és hazai magánszemélyek anyagi áldozata révén jött létre. A tőkeemelések és a kivásárlások során jelenleg három tulajdonosa van a cégnek: a Lakitelek Alapítvány és két magánszemély. Amikor 1992-ben a kiadóhoz kerültem, megkerestük azokat a fiatal írókat, akik akkor nem juthattak publikálási lehetőséghez. Így jelent meg 1993-ban Szervác József, Tóth Erzsébet és Banos János könyve. Később Nagy Gáspár, Serfőző Simon, Döbrentei Kornél és Szikra János, Léka Géza köteteit is kiadtuk. Igen, megvalósult az az álmunk, hogy végre azt jelentetünk meg, amit mi akarunk, s nem kell éveket várni egy-egy kötet megjelenésére. Bábel Balázs érsek atya mostani kötete például két hét alatt elkészült… Főleg igényes szépirodalmi, művelődéstörténeti és történelmi témájú könyvek megjelentetésére vállalkozunk.

 – Itt fekszik előttem egy könyv az asztalon, Saáry Éva az írója, a címe: Magyarok Dél-Svájcban. Ennek az idén megjelent könyvnek is ön a szerkesztője. Ez is ugyanolyan hiánypótló könyv, mint az ún. tanácsköztársaság borzalmait leíró Vörös könyv 1919, vagy a Nemzetgyilkossági kísérlet – Trianon?

 – Igen. Az utóbb említett két könyv már régen elfogyott, bizonyára a témája miatt. A kiadó már az indulásakor felkarolta azokat a nyugati szerzőket, akiknek nem volt publikálási lehetőségük Magyarországon. Például Tollas Tibor, Juhász László, Csepelyi Rudolf, később Nagy Alajos, Lányi Irén vagy Tunyogi Csapó Gábor…Saáry Éva Svájcban, Lugánóban élő író, költő, festőművész és fotós, aki ebben a szociográfiai vázlatban interjúk és visszaemlékezések formájában mutatja be második hazájában élő honfitársai életét. Ez a könyv többek között azért szenzációs, mert a szerző kitartó szorgalommal kutatta fel a Dél-Svájcban élő magyarokat: a könyvben orvosok, zenészek, írók, jogászok, stb. beszélnek életükről. Borbándi Gyula, Németországban élő író a könyv bevezetőjében fel is hívja a figyelmet arra, hogy a nyugati magyar irodalom meglehetősen szegény helytörténetekben, s alig van ilyen jellegű munka! Májusban Lugánóban mutattuk be a könyvet.

 – Eddig hány könyvet jelentettek meg?

 – Most tartunk a 165.-nél. Évente átlagosan hat-nyolc könyvet tudunk megjelentetni. Vannak olyan kötetek, amelyeket pályázatok útján, kiemelt támogatások segítségével adtunk ki, de olyan kötet is volt, amit csak úgy tudtunk megjelentetni, hogy előre eladtam az egészet… Minket nem támogatnak milliókkal, mint egyes könyvkiadókat. Legutóbb négy évvel ezelőtt kaptunk pár százezer forintot Pardi Anna költő esszékötetére… Sok múlik azon is, hogy kik ülnek a bíráló kuratóriumban. Annak idején Borbándi Gyula tanulmánykötetére egyetlen fillért sem kaptunk, mint ahogyan most Saáry Éva könyvére sem!… Lehet, hogy a grémium tagjai nem tudják kikről is van szó?!

 – Tankönyvet is kiadnak?

 – Erre csak egyszer volt példa. „Haza a magasban” címmel egy olyan nemzetismereti tankönyvet adtunk ki, ami a határon túli magyarok számára készült. Ezt annak idején a Nemzeti Tankönyvkiadó rendelte meg a szerzőktől (Alföldy Jenő, Bakos István, Hámori Péter, Kiss Gy. Csaba), de később visszakozott a megjelentetéstől… Mi viszont látva, milyen jelentős műről van szó, elég magas összegért megvettük a kiadás jogát. Nem könnyű egyszerre működtetni kiadót és nyomdát. Egyértelmű, hogy a nyomdai rész tartja el a kiadóit.

 – Nem éri meg könyvkiadással foglalkozni?

 – Attól függ, kinek! Olyan kötetekből, amiket mi adunk ki, nem leszünk milliomosok. Örülök, ha visszatérül az adott könyv nyomdaköltsége. Fontos a bevétel, de vannak olyan értékek – hit, hazaszeretet –, amik pénzzel nem mérhetők.

 – Reklámozzák, hirdetik is a kiadványaikat?

 – Erre általában évente csak egyszer kerül sor, a könyvhetet megelőzően. A könyvterjesztő vállalatok közül azonban nem veszi át mindegyik a kiadványainkat… Annak azonban nagyon örülünk, ha egy-egy folyóiratban foglalkoznak velünk, vagy az általunk megjelentetett kötetekkel.

 – Amikor ön elkezdte a pályáját, főleg állami mecenatúra működött. Mostanra ez szinte teljesen megszűnt. Ezt nem tartja gondnak?

 –Kellett volna hagyni némi átmeneti időszakot, mert már akkor megtörtént az állam kivonulása, mikor még nem erősödött meg a magánmecenatúra. A könyvpályáztatási rendszert pedig azért tartom rendkívül rossznak, mert amellett, hogy megalázóan bonyolult az elszámolási rendszer, többek között nincs helye fellebbezésnek! Emellett bizonyos kiadókat és folyóiratokat aránytalanul sok pénzzel támogatnak, a többieket pedig szinte semmivel sem… Erre magyarázat kell! De ismétlem, jelenleg nincs helye fellebbezésnek!… Mi lehet ennek az oka? Az előítélet? A hozzá nem értés? – Hát milyen törvény ez?!

 – Milyen példányszámban érdemes kiadni egy könyvet, hogy ne legyen veszteséges?

 – Hosszú évek tapasztalata szerint egy átlagos terjedelmű könyv hat-nyolcszáz példányszámú kiadás után térül meg, ha nem irreálisan drága a könyv és el is fogy a boltok polcairól…

 – Illyés Gyula mondta az 1979-es találkozón: „egy országnak a haladása olyan, mint a római szekéré. Két kereke van, az egyik a közéleti, a politikai, a másik a szellemi élet. Akkor jó, ha az együtt működik. Ha kihagy valamelyik, az rögtön bajt jelez.” Ön szerint milyen ennek a két keréknek a jelenlegi állapota?

 – Nagyon rossz, hacsak nem lopták már el a kerekeket is… Arra kell törekedni, hogy mindaz megvalósuljon, amit harminc évvel ezelőtt Illyés Gyula mondott, különben nagy baj lesz.

 – Mit kéne tenni/tennünk első lépésként a közéleti és szellemi válságból való kilábalás érdekében?

 –Mindenekelőtt legyünk őszinték! Mindenki azt tegye, amihez ért, és azt lehetőségeihez képest a legjobban! Emellett a választópolgároknak is igen nagy a felelőssége. Akkor semmi sem fog megváltozni, ha választásokkor az ország fele otthon ül, s nem megy el szavazni…

 – Szintén Illyést idézem: „ a legfőbb bátorság a remény”…

 – Muszáj reménykedni abban, hogy elérkezik a változás ideje! Különben hazánk végromlásba dől.

Medveczky Attila