|
 2009.08.14.
A sanzon magyar királya
Beszélgetés
Bardóczy Attila énekessel, színművésszel
– Énekesként vagy ismert.
Gyermekkorodban milyen dalokat, számokat hallgattál?
– Két nagy kedvencem volt gyermekkoromban, az egyik a
Viaszbaba. Ezzel a számmal France Gall nyerte az akkori Euróvíziós
Dalversenyt. A másik dal, amiét rajongtam, a Nem leszek a játékszered,
Kovács Kati előadásában. Pont abban az évben volt az első táncdalfesztivál,
mikor megvettük első televíziónkat. Kovács Kati dalait a mai
napig nagyon szeretem. Az operettet akkor, fiatalon nemigazán
kedveltük, főleg a műfaj előadóinak modorossága miatt. Ma már
másként gondolkodok erről. Nem az operettek, hanem az „új
zenei világ” nagyjai tetszettek, így az Illés és a Beatles.
– A művészi vénát örökölted
valakitől?
– Igaz, édesanyám húga táncosnőként a Duna Művészegyüttes
tagja volt, de nem otthonról kaptam művészi indíttatást.
– Tudtommal a Szemere Bertalan Általános
Iskolába jártál. Ennek az intézménynek növendéke volt pl.
Bolba Lajos és Feleki Kamill is.
– Ott csak vizsgáztam. Az Apáczai Csere János Gyakorló
Általános Iskolában kezdtem el tanulmányaimat. Az épületen
belül volt egy óvoda, általános iskola és gimnázium. Voltak,
akik – pl. a bátyám – egyazon épületben tanultak 12 éven
keresztül. Én viszont éppen a negyediket fejeztem be, mikor az
Apáczaiban megszűnt az általános iskola, s ezért átkerültem
a Szemerébe. De a történet nem ilyen egyszerű, mert ebben az
iskolában csak magántanuló voltam. Majd gimnáziumba újra az
Apáczaiba jártam. Az ok: szüleimmel együtt kimentünk Algériába.
Nyaranta hazajöttünk, levizsgáztam, megvettük a tankönyveket,
melyből kint felkészültem a következő megmérettetésre.
– Nehéz volt megszokni az új környezetet?
– Érdekes, de erre nem emlékszem, hanem arra, hogy nehéz
volt visszaszokni a hazai állapotokhoz. Nagyon megszerettem Algériát,
s nehezen váltam meg ettől az országtól. Voltak kint barátaim,
jól megtanultam a nyelvet, még ma is olvasok arabul. Nem beszélem
az irodalmi nyelvet, de remekül megértetem magam. Kint tanultam
meg a francia nyelvet is. Algériában iskolába is jártam, ahol
az arab mellett franciát is tanítottak. Voltak olyan tantárgyak,
amiket franciául tanítottak: matematikát, a földrajzot és a
világirodalmat. Az arab irodalmi órákat nem kellett látogatnom.
– Könnyen befogadtak az arab gyerekek?
– Igen. Természetesen én egzotikumot jelentettem számukra.
– A helyi zenét is megismerted?
– Túlzás lenne azt válaszolnom, hogy igen. Az arab zene
szokatlan egy európai fülnek. Náluk teljesen más egy dal felépítése,
mint idehaza. Először is egy dal legalább 5-6 perces hosszúságú,
kántáló, hajlítgató, s hiányzik a vers, majd refrénszerkezet.
A zenekari közjátékok is gyakoriak. Arra sem jöttem rá,
hogyan tudja az énekes, zenész, mikor kell belépnie egy előadás
alatt, mert nem kottából játszanak. Szinte minden lakásban más
zenét bömböltetnek, s érdekes a hatás, mikor ezek az amúgy
is furcsa dallamok összekeverednek.
– Algéria akkor baráti ország volt.
Így kerültetek ki?
– Igen. 1962-ben felszabadult a gyarmati sorból Algéria,
szocialista kormány jött létre, de nem volt értelmiségük.
Ezt mi – a szovjet blokk országaiból jövők – pótoltuk.
– Ki fedezte fel hangi, vagy színészi
adottságaidat?
– Nagyon szerettem énekelni, de csak otthon, magamnak. Már
kint voltunk, amikor Edith Piaf halálának tizedik évfordulója
alkalmából emlékeztek a nagy francia sanzonénekesnőre. A rádióban
akkor éjjel-nappal adták a számait. Emlékszem, hogy nagyon
megfogott különleges és szép hangja. Mivel értettem a szöveget,
elkezdtem énekelni otthon a dalokat. Ez nem szűnt meg akkor sem,
mikor gimnazista voltam. Fejembe vettem, hogy énekelni tanulok.
Előadói szakkörbe jártam, majd másodikos gimnazista koromban
lementem a Keleti István által vezetett Pinceszínházba, s
„ott ragadtam.” A Pinceszínház laboratóriuma volt akkor a
szabadságnak. S ebből a kis teátrumból kerültem át első énektanáromhoz,
Szathmáry Margit nénihez, aki bátorított arra, hogy tovább képezzem
magam. Felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára,
de prózai osztályba kerültem.
– Minden bizonytalan, de a színházi
szakma hatványozottabban, és egy színész triplán kiszolgáltatott
helyzetben van. Szüleid nem akartak lebeszélni színészi
terveidről?
– Apám mérnökként nem örült annak, hogy színésznek
jelentkezem, de nem keresztezte utamat. Azt mondta: először egy
normális szakma legyen a kezedben, aztán menj színésznek. Az
érettségi évében fiatalon meghalt anyukám, s ez nagyon
elkeserítette a családot. Ezért már örültek annak, hogy elsőre
felvettek, hiszen ez a szörnyűség után egy pozitívumot
jelentett.
– Ha jól tudom, a főiskola után nem
is játszottál prózai darabban.
– Így van, s ezt sérelmeztem is. Nem, mintha nem
szerettem volna zenés előadásokban szerepelni, mert nagyon igényes
produkciókban vehettem részt.
– Milyen álmokkal, tervekkel döntöttél
a Színművészetire jelentkezés mellett, s abból mi valósult
meg?
–
Nem voltak kifejezett szerepálmaim. Csak rövid távra terveztem:
végezzem el a főiskolát, s jó darabokban szerepeljek. Csak később,
már színészként mondtam azt: de jó is lenne ebben a darabban
játszanom.
– Már főiskolán is játszottál zenés
darabokban?
– Akkor még nem. De zenés vizsgáink elég jók voltak.
Egyik vizsgadarabunk Brecht Mahagonny darabja volt, az Egy
szerelem három éjszakájának pedig keresztmetszetét adtuk elő.
Iglódi István volt a zenés mesterség tanárunk. Nagyon erős
volt az osztály mind prózában, mind énekben; Rátóti Zoltán,
Kaszás Attila, Eszenyi Enikő, Méhes László és Töreky Zsuzsa
voltak az osztálytársaim. Érdekesség: Várkonyi Zoltán vett
fel, de mire a katonaság után a főiskolára kerültem, ő már
a mennyországban rendezett, ezért Horvai István osztályába
kerültem. Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy Várkonyi
milyen színészt akart volna belőlem faragni. Az egyik zenés
vizsga után keresett fel Miklós Tibor azzal, hogy lenne-e kedvem
az akkor, 1982-ben, a KISZ égisze alatt alakult Rockszínházhoz
szerződnöm. Ennek a színháznak nem volt épülete, hanem főleg
szabadtéri produkciókat adott elő. Akkor még nem volt playback,
élő zenekarral és kórussal adtuk elő a műveket. Az arcra
ragasztott mikrofon is csak később jött be. Addig még a
mikrofon zsinegének mozgatása is a színpadi játék része
volt. A drót nélküli mikrofon kezdetben sok galibát okozott.
Volt, mikor egy taxi frekvenciája jött be az előadás alatt…
– Énekelsz/énekeltél musicalben,
rockoperában és operettekben is. Az utóbbiról még el lehet
mondani, hogy magyar műfaj, de az előző kettő angolszász.
Ezek nálunk főleg a Rockszínháznak köszönhetően
magyarosodtak?
– Annyiban lehet ezt elmondani, hogy elég sok sikeres
magyar rockopera született. S nem csak a szerző volt magyar,
hanem a téma is. Ilyen pl. az Egri csillagok és a Légy jó
mindhalálig.
– S ha már itt tartunk: ma szinte az
összes színház zenés darabokat játszik, gondolom a bevétel
miatt. Abból egyetlenegy hazai teátrum sem gazdagodott meg, hogy
Moliere-sorozatot játszik. Tehát nem sok kicsit a „jóból”?
– Ez egy világtendencia. Amíg van rá igény, addig a közönség
a zenés darabokra vesz jegyet. Azt ki kell jelenteni, hogy a fővárosban
nagyon jól játszanak musicaleket és rockoperákat. Németországban
egy ideig a publikum rajongott ezekért a műfajokért, de
mostanra csökkent az érdeklődés irántuk. Lehet, hogy ez lesz
hazánkban is.
– Térjünk vissza a Rockszínházra,
melynek 1983-tól, annak megszűnéséig a tagja voltál.
Akkoriban ezt az idegen, nyugati műfajt mennyire támogatta a
hivatalos politika?
– Megtűrték a rockot, hiszen a KISZ felkarolta a kezdeményezést.
Emlékszem, a Krónikás c. magyar rockopera egy kis vihart
kavart, mert politikailag nagyon áthallásos volt.
– Még a Rockszínház művésze voltál,
mikor szívműtéten estél át. Ezt követően nehéz volt a
visszatérés a szakmába?
– Nem, mert csak hét hetet töltöttem pihenéssel. Sőt
már mielőtt letelt ez az időszak, már jártam próbákra is.
– A Rockszínház megszűnése után könnyen
átvettek az Operettszínházhoz?
– Igen, mert Szinetár Miklós megígérte, hogy mindenkit
leszerződtet az Operettszínházhoz, s létrehoz egy musical-rock
részleget. Majd aztán énekeltem operetteket is. Először még
vidéken, majd Pesten táncos-komikus szerepkörben. Más
hangtechnika is kell egy Bóni gróf elénekléséhez, mint az
Evita Peronjához. Igaz, már sokszor az operettet is mikroporttal
éneklik. A Csárdáskirálynő Bóni grófjával kedveltem meg
ezt a műfajt. Énekes színész nem is tud jobb szerepet elképzelni
magának, mint a Bónit. Nem is láttam rossz Bónit, mert ez a
szerep idomul a színészhez.
– Jelenleg a különböző politikai
oldalon álló művészek, színházigazgatók alig állnak szóba
egymással. Ez már 1990-ben is érezhető volt?
– Nem. Ez egy olyan pálya, hogy mosolygunk egymásra, de
igaziból sok irigye lehet a másiknak. Civilizáltan nem kedveljük
egymást. A mellőzöttségből eredő frusztráltság, a
kicsinyes bosszú és a magánéleti kapcsolatok kivetítése a
szakmára, ezek itt (is) mind megtalálhatók.
– Mikor váltál meg az Operettszínháztól?
– 2000 nyarán, de azóta hívtak még oda a Mozart és a
Szépség és a szörnyeteg musicalbe. Máshova is hívtak: a
Budapesti Kamaraszínházban a Pókasszony csókjában játszottam,
a Musical Színházzal a Jekyll és Hyde-ban szerepeltem, Győrben
pedig az Evitában. Nagyon szerettem a Karinthy Színpadon az Őrült
nászban játszani.
– Van még egy „szerelmed” az említett
műfajokon kívül, a sanzon, a dal. Milyen régi ez a szerelem?
– Amint mondtam, Algériában fedeztem fel ezt a műfajt,
s azóta a kedvenceim közé tartozik. Hazánkban a sanzon kiment
a divatból, s nem is tudják, mit jelent. Azt gondolják, egy
unalmas, ömlengő műfajról van szó. Azt is tudni kell, hogy a
magyar sanzon elvontabb a franciánál, ami populárisabb, s közelebb
áll a néphez. Charles Aznavour szerint a sanzon félúton áll a
tánczene és a költészet között. Ez így van, mert sok
francia sanzon van, amit akár fütyörészni is lehet.
– Párizsban megnyerted egy
sanzonversenyen a legjobb külföldi előadó díját. Milyen nehéz
volt a megmérettetés?
– A Francia Intézet segítségével jutottam ki. Ennél
az intézetnél hívták fel a figyelmem erre a versenyre. Egyszer
rendeztek egy francia sanzon hetet, s ott találkoztam a kiváló
harmonikással, Orosz Zoltánnal. Azóta együtt dolgozunk. Ketten
mentünk ki, s a díjat is együtt nyertük el. A Párizsi Magyar
Intézetben szálltunk meg, s kint sok mindenben segített nekünk
a híres magyar zongorista, Cziffra György özvegye. Három
dallal kellett nevezni a versenyre. Ebből egy kötelező volt, a
másik kettő szabadon választott. A versenynek évente változik
a tematikája. Általában egy híres előadó műsorából kell
számokat választani. Nekünk Barbara repertoárjából kellett
egy dalt előadni. Emellett Piaftól vittünk egy slágert, és
egy gyönyörű dalt, melyet Jacques Brel, híres sanzonénekes
emlékére írtak. Ez a dal kint meglepetést okozott, mert még a
franciák sem ismerik annyira. Később Michel Montanaróval határoztuk
el egy olyan CD elkészítését, amelyen a jól ismert francia
sanzon-hangzást remek magyarországi népzenészekkel együtt
muzsikálva vegyítenék. Az eredmény, a Voyageurs egy kiváló
világzene lemez. Montanaro magyar költők verseit is megzenésítette.
Így József Attila Altatóját is, aminek van egy magyar és egy
francia nyelvű sanzonváltozata is. A lemezen Sebestyén Mártával
együtt éneklem ezt a dalt.
– Hogyan fogadta a magyar sajtó ezt a
díjat?
– Párizsi sikerünknek „közepes erősségű” sajtóvisszhangja
volt. Manapság a sajtót értesíteni
kell
a különböző eseményekről, hacsak nem vagyok celeb. De annak
más a metódusa, mert egy celeb kialakításához a bulvármédia
is hozzájárul.
– A párizsi verseny előtt is voltak
itthon sanzonestjeitek?
– Teltházas koncerteket adtunk elő főleg a Francia Intézetben
a Pódium-duóval. Ezek az előadások annyira jól sikerültek,
hogy több helyre meghívtak. Természetesen a műfaj sajátosságai
miatt főleg pódiumokon, kamaratermekben lépünk fel. A dalokat
francia és magyar nyelven adom elő. Mára összeállt a törzsközönségünk,
rajongóink figyelemmel kísérik fellépéseinket. Azért is
kedvelnek minket, mert egyre jobban igénylik az emberek az élő
zenét.
– Hogyan viszonyulsz a kritikákhoz? Ha
jól emlékszem, Fáy Miklós igencsak lehúzta az egyik fellépéseteket.
– Azért vagyunk művészek, hogy megkritizáljanak. Ha
igazságtalannak érzem a kritikát, az bánt, de ellene nem tudok
mit tenni. Néha pedig kifejezetten jól hangzó nevekkel kerülök
egy bugyorba, és úgy már nem is olyan a szégyen megjelenni X
vagy Y feketelistáján.
– Milyen darabokban láthatunk a közeljövőben?
– Most próbáljuk a Furcsa pár női változatát Bencze
Ilona rendezésében. Az egyik férfiszerepet kaptam meg benne. A
nyáron pedig a Jekyll és Hyde-val, a Musical Színházzal megyünk
Ausztriába. A jövő évadban pedig Szolnokon fogok játszani a
Cirkuszhercegnő c. operettben.
Medveczky Attila
|
