vissza a főoldalra

 2009.08.14. 

Püski Sándor: Hol vagy, István király?

(részlet)

In memoriam Püski Sándor 3.

Ahhoz, hogy nemzetünk történetében a Szent István-i politika hatását értékelni tudjuk, az őstörténetünkben az utolsó években, évtizedekben kialakult, egymást erősítő két fejtegetésre hívom fel a figyelmüket.

Az egyik, Veres Péteré –nem a volt író-politikusé, hanem egy mai néprajztudósé -, röviden így foglalható össze: „…egykoron az ugor közösségből való kiszakadás után, a lovas nomádizmusra való áttéréskor, a Kr. előtti II-I. évezred fordulója körüli időben a magyarok ősei már zárt nyelvi rendszert alkothattak, természetesen nyelvjárási szinten. Ez a nyelvi közösség mint rendszer az idők folyamán különböző hatásokra némileg módosult ugyan, de mind a mai napig nem szűnt meg. A magyarok etnikai közösségének viszonylagos zártságát a nyelven kívül a endogám jelleg, a házassági gyakorlatok biztosították. Ez a körülmény…jelentősen korlátozta az iráni, majd később a török etnikumokkal való etnikai keveredés lehetőségét. A saját nyelv és a nagymértékű endogám zártság következtében az ősmagyarok elhatárolódásának a szomszédos idegen nyelvű közösségektől olyan szembetűnőnek kellett lennie, amely,…létrehozta nálunk a «mi»-«ők» vagyis a «saját»-«idegen» megkülönböztetést, illetve az ebből fakadó csoporttudatot, továbbá az önmegnevezést, …amely a nyelv mellett minden nép (etnikum) elmaradhatatlan jellemzője.

                …A magyar etnikum jó néhány gazdasági-társadalmi alakulat változását is megélte, anélkül azonban, hogy mint meghatározott zárt határokkal és belső struktúrával rendelkező önszervező rendszer lényegesen átalakult volna. Feltehetőleg a magyar etnikumot a görög, örmény grúz, iráni, zsidó, kínai és egynéhány más néphez hasonlóan Eurázsia egyik legrégebbi etnikai közösségeként kell számon tartani. Ennek pedig az a magyarázata, hogy a magyarok az indoeurópai és altaji népek nagy többségétől eltérően ökológiai okokból már igen korán, a Kr. előtti 12-10. században kiváltak a rokon népek csoportjából, az ugor nyelvközösségből. Az ősmagyarok etnikai konszolidációja az eurázsiai pusztákon a szomszédos idegen népektől való nyelvi eltérés alapján…az Aral-tó és az Alsó-Volga között elterülő száraz sztyeppén ment végbe a Kr. előtti 12-2. századok közötti évezredben, a nomádizmus és a ló domesztikációja következtében. Ez az utóbbi évtizedek magyar őstörténeti kutatásának új, szenzációs eredménye, amely a nemrég elhunyt Tóth Tibor antropológus nevéhez fűződik.”

                A másik fejtegetés László Gyula régészprofesszor kettős honfoglalása. Egyes történészek szerint Árpád magyar népe 80-90.000 fő, asszonytalan, gyerektelen, a besenyők elől menekülő férfi nép volt. Ha ez így lett volna, már akkor belevesztek volna az itt élő népekbe. Mások szerint Árpád honfoglalása előre megtervezett, több százezer főnyi, családokkal, állatokkal és élelemmel történő beköltözés volt. Ha azonban számos, szláv vagy más idegen népeket találtak volna itt, így is elérhette volna őket az elszlávosodott bolgárok sorsa. Itt azonban nem volt nagy szláv népesség, ami kevés volt, az is inkább az északnyugati peremkerületen volt. Viszont a 670-680-as években, a második avar betelepedési hullám magyarul beszélő onugor leszármazottai – köztük a székelyek is jórészben túlélték Nagy Károly háborúját és megérték Árpád honfoglalását és a két testvér nép többé-kevésbé nem egymásra, hanem egymás mellé telepedett, amint azt a feltárt, 9-10. századi temetők mutatják. Az elmélete körül kialakult vitában László Gyula a temetőkön túl is bizonyítja a maga igazát: a korabeli magyar helynevekkel, a korai magyar és más krónikák első és második magyar honfoglalás jelzéseivel, az onugor névből származtatott idegen nyelvű megnevezéseinkkel: ungam, hongrois, hungarus, hungarian, stb. László Gyulának az őstörténetünkkel és a honfoglaló magyar nép életével foglalkozó könyveinek, írásainak rendezett gyűjteményét a közeljövőben sorban kiadjuk, hogy az ifjabb nemzedékek is megismerhessék.

                Ha a Kazár birodalom szövetségeseként élő, onnan az Etelközbe, majd Árpáddal a Kárpát-medencébe költöző magyar törzseket vesszük a nemzet fő közösségének, több korábbi kiszakadásról is tudunk legalább is két magyar népet találtak meg IV. Béla szerzetes követei. Az egyikről a Kaukázusban, keveset tudunk, a másikról már közvetlenül hozott hírt Juliánusz barát, megtalálta őket a Baskír földön, a Káma vidékén. Magyarul beszéltek, megértették egymást. Mind a két törzset a hamarosan bekövetkező tatárjárás szórta szét, vagy pusztította el.

                A két honfoglalás egymásra talált népe azonban megmaradt. Árpád és utódai a nyugati hadjáratokkal is biztosították a helyüket, államot alapítottak, Géza fejedelem már megkezdte a beilleszkedést az európai hatalmak körébe. Ezt a beilleszkedést teljesítette be fia, Vajk, a keresztségben kapott néven: István, a királyságával, szigorú törvényeivel és a római kereszténység államvallássá tételével. Ezer éve folyik a magyarok vitája: szükség volt-e arra a szigorúságra, a belső háborúskodásra, avagy a 10.században megindult átalakulás lassú fejlesztése, sokkal kevesebb áldozattal, jobban biztosította volna a helyünket és életünket. Az Imre fiához írt Intelminek a túlmagyarázása, különösen az idegenek befogadása ügyében, sokat ártott ebben a vitában. Engedjék meg, hogy elmondjak egy személyes történetet erről. 1962 tavaszán ellenem és a baráti köröm ellen indított politikai perben az ávós nyomozó tisztek hangsúlyozottan hivatkoztak arra, hogy ha annak idejében István király erőszakot is alkalmazhatott a kereszténység befogadása érdekében az értetlen néppel szemben, akkor nekik is joguk van az erőszakra, mert a nép érdeke kívánja meg, akkor is, ha nem értjük most meg, a mai korparancsnak, a bolsevizmusnak a megvalósítását is. Természetesen, annak semmi értelme, hogy a kétféle erőszakot összehasonlítsuk. Végül is a Szent Istvánéval a magyar nép már Szent Lászlóban, majd a reformációban megbékélt, legfeljebb azt sajnáljuk; hogy az idegen papoknak és más térítőknek nem volt szívük és türelmük a korábbi magyar művelődés tárgyi és szellemi emlékeinek megőrzésére.

                Ezt az elveszett történelmi és vallásos mondavilágot kívánta újra alkotni a 19. század nagy reformnemzedéke: Vörösmarty Mihály a Zalán futásában, Arany János a Csaba trilógiában, benne a Rege a csodaszarvasról szóló versében, s különösen a 20.század második felében történészek, régészek, néprajzosok, embertannal foglalkozók serege próbálja a múltunkat beépíteni az emberiség történetébe. Ebbe a sorba tartozik két kötetes nagy kiadványunk: a régi rokon nép, az úzok s mai utódaik, a palócok és más rokon népek rege-és mondavilága: az Arvisura=Igazszólás megnevezésű gyűjteménye.

………..Most aztán: régi urak és népek! akik még élünk, és a gyermekeink és az unokáink, valamennyien, feltehetjük a régi ének kérdését: Hol vagy István király? Téged magyar kíván…

Parasztok, munkások, mindenféle polgárok, régi és mai urak! mindenki, aki még akarja, hogy Magyarország magyar maradjon, vigyázzatok 1998-ra! Csak a nemzeti pártok és mozgalmak együttese, választási uniója nyerheti meg az újabb fordulót.

(Előadás Újkígyóson, 1997.augusztus 20-án.)