vissza a főoldalra

 2009.08.21. 

A lét, a nemzet és a nyelv romlásáról

Beszélgetés Alexa Károly egyetemi oktatóval, szerkesztővel

Alexa Károly egyetemi oktató, szerkesztő, irodalom-és művelődéstörténész 1945-ben az ausztriai Radstadtban született. 1979-ben a Mozgó Világ munkatársa. Legutóbbi kötetei: A magyar polgár és a magyar író, Quodlibet; Életünk és irodalmunk, Jézus mosolya, Hírnapló. A Vas megyei Életünk főszerkesztője.

 – 1945-ben Ausztriában születtél. Rossz volt az iránytű, hogy családod nem nyugatra, hanem keletre költözött?

 – Édesapám magyar katonatiszt volt, s egységével nyugat felé vonult. Bizonyos „kanyarokkal”. Erősen érdekükben állt, hogy amerikai és ne orosz fogságba essenek. Édesanyám pedig szíve alatt hordozva engem ment utána. Egy Salzburg-közeli településen, egy várban, Radstadtban születtem. Apám amerikai fogságba esett, és másfél év után – viccesen szólva kalandvágyból – hazajött a család Magyarországra. Valójában: hazaszeretetből. Negyvenöt éves voltam, amikor a szülőhelyemre visszakerültem, és az anyakönyvből meggyőződhettem, hogy tényleg vagyok. A napokban találtam meg édesanyám levelét – Steyrből 1945 végén „a Mennyországba” –, amit a nevemben írt a „jó pesti Mikulás Bácsinak”. Meleg „hálóingecskét” és azt kértem, hogy az „én jó Édesapám hamarosan szabad legyen”.

 – Szüleidnek el kellett viselni bárminemű üldöztetést a Rákosi-érában?

 – Édesapám soha nem beszélt nekünk II. világháborús feladatairól. Ez otthon tabu volt. Utólag jutottam olyan szórványos információkhoz – régi bajtársak elbeszélései nyomán –, melyek alapján állíthatom: minden oka megvolt rá, hogy ne beszéljen arról, mit tett a háború utolsó szakaszában. Olyan fegyveres ügyekben vett részt az orosz frontvonal mögött, aminél akkor kevesebbért is bitó járt volna. Apámat igazolták, de az egyetemet nem végezhette el. Egy családot kellett eltartania. Sokáig egyetlen szobában éltünk – itt főztünk, aludtuk, tisztálkodtunk… Könyvelő lett, irodai munkákat végzett, s végül a Ganz- Mávag gyár egyik főosztályvezetőjeként ment nyugdíjba, amit nem sokáig élvezhetett. Ha olvasás közben felpillantok, tiszti díszkardján nyugszik meg a szemem. A szorongás a hatalomtól, az államvédelemtől sokáig meghatározta a családi élet légkörét. Anyai nagyapám börtönben ült, vöröskatonából lett szélsőjobboldali képviselőjelölt... A legendák szerint földbirtokos, sőt gróf is volt felmenőim között, így szüleimnek minden okuk megvolt a szorongásra. A hallgatásra.

 – Milyen emlékeid vannak az ’50- es évek Magyarországáról?

 – Dédapám, nagypapám és édesapám is a Mávagban, majd a Ganz-Mávagban dolgozott. Dédöregapám „alapító” volt. Cipszerföldről jött kovácsként. A józsefvárosi Mávag- kolóniában laktunk. Szürke, nyomasztó emlékképeim vannak abból a korból. Ha egy autó piros lámpája megvillant az utcánkban, máris megdermedtek a feszültségtől szüleim. Nem lehettem kitűnő tanuló, mert hogy a származásom gyanús volt.1956-ot eufórikus hangulatban éltük meg, mi, gyerekek is. Ebben a kolóniában mindig is kollektív élet folyt, de ekkor lettünk közösség. Itt minden megvolt: mentőállomás, mozi, kultúrház, trafik, hentesbolt, víztorony, istálló, Petőfi-szobor, óriási mosókonyha forró vízzel és mángorlókkal és még sorolhatnám. Az utóbbi helynek kiemelt szerepe volt 1956-ban. Amikor novemberben bejöttek az oroszok, a kolónia felé is lődöztek. Ekkor behúzódtunk a mosókonyhába, ami olyan tágas volt, hogy talán ezer ember is elfért benne. A forradalom idején jöttek fel vidékről a parasztok teherautókkal és lapátolták be az udvarra a krumplit. Ekkor mindenki nevetett, jó kedvű volt. Egy reggel apámmal elsétáltunk a körút és az Üllői út sarkára. A felkelő nap rávetítette sugarait a szétlőtt tankokra, a mártírok fejfáira, s az omladozó épületekre. Egyszerre néztem föl és le. A napba és a véres kockakövekre. Hajoltam volna egy csillogó töltényhüvelyért, de apám szeretettel megfogta a vállam. A kabátomat az ő lovának pokrócából varrta egy kolóniai szabó.

 – November 4-e után pedig lement a Nap.

 – Azután egy szörnyű állapot következett. Bár én csak a súlyos csöndre emlékszem. Amikor megszakad a beszéd, az ének, a levegővétel. Nem beszéltünk otthon politikáról, de újra éreztem a rettegést és a félelmet. Gyermekkorom óta gyűjtöm a papírokat, ollózom az újságcikkeket. A közelmúltban találtam egy újságkivágást, mely Nagy Imre kivégzéséről ad hírt. Miért raktam ezt el tizenhárom éves koromban? Fogalmam sincs. Talán megéreztem a történelmet. Csak később jöttem rá, hogy éppen a történelem volt az, ami ekkor megszűnt. „Felfüggesztődött” – elnézést…

 – Mi vagy ki vezérelt az irodalom felé?

 – Szüleim nagyon szerettek olvasni, még valami kis könyvtárféléjük is maradt a békéből. Volt otthon Nyírő, Márai, meg a ’30-as évek népszerű szerzői. Biológus szerettem volna, ám a Vörösmarty Gimnáziumban kifogtam egy gyenge biológiatanárt. Az irodalmat viszont egy kiváló férfi, Péch Zoltán tanította nekünk. Péch Zoltán volt nevelőapja annak a Péch Gézának, aki 1956. október 24-én egy barátja hatására beállt önkéntes sebesültszállítónak. Előbb a Markó utcai, majd elutasítása után a Péterffy utcai kórháznál jelentkezett szolgálatra. Ezért és szervezkedés vádja miatt 1958-ban felakasztották. Erről akkor mi semmit sem tudtunk. Péch Zoltán tanár úr – akit mi szinte nagyapánként tiszteltünk – hatására kezdtünk el olvasni. A Tanár Úr nem politizált az órákon, de a tanagyag, amit leadott nekünk, nemcsak tananyag volt. Ő adta a kezembe Kemény Zsigmond Zord idő című (betiltásgyanús) könyvét. „Zord idő”! K nélkül, fiúk!” Gyakran vendégeskedtem később nála, apostoli szegénységben élt a feleségével, de mindig csillogott a szeme, mindenre figyelt, sugárzott belőle a jóság. Legutoljára 1990-ben voltunk együtt a 301-es parcellában, az újratemetéskor. Még ez év végén meg is halt. A temetésére igyekezve a déli pályaudvarnál fennakadtam a taxisblokádon. Se ezelőtt, se ezután embert úgy még nem gyűlöltem, mint ezt a taxis puccsista bandát, s mögöttük az uszító szadeszes-komcsi gazembereket. Mert akkor már egy csapat voltak újra ők.

 – Gimnázium után tehát bölcsészkarra mentél.

 – Szerencsére felvételi nélkül – egy tanulmányi versenydolgozat révén – kerültem be a pesti bölcsészkarra, ahol magyar-történelem szakon végeztem. Az egyetem után egy szakmunkásképző intézetbe kerültem, ahol nevelőtanár voltam és magyart oktattam. Oktattam? Meséltem. Ebbe az Üllői úton lévő intézménybe – előtte baktat több mint félszáz éve a csuromvizes Nemecsek a Fűvészkert felől a Kinizsi utca irányába – nagyon mélyről jöttek a gyerekek, Szabolcs mélyéről, állami gondozottak, cigányok. Hetente egyszer volt tanítás, a többi napon munka. Ingyen munkaerőnek használták ezeket a szerencsétlen kis kölköket, akik még az angol WC-t sem ismerték. Hogyan hallottak volna irodalmunk nagyjairól? Elmeséltem nekik a János vitézt, vagy Hemingway novelláit. A nevelőtanárok zömén pedig még ott volt a karhatalmisták pufajkájának a szaga. Ezt követően az egyetemre kerültem tanítani.

 – Mikor kerültél a Mozgó Világhoz?

 – 1979-ben. Előtte már több tanulmányom jelent meg különböző lapokban, folyóiratoknál is dolgoztam. S itt egy dolgot meg kell említenem: a ’70-es évek elején beléptem a pártba. Ezt a rendszerváltozás után sokan számon kérték, sokat beszéltem az okokról. Most ebbe nem mennék bele, legyen elég annyi, hogy én is, mint sok barátom, „harcostársam”, párttag voltam, de nem komcsi. Ahogy a későbbi pofázók jó része párton kívüliként lehetett vérbolsevik. Azért azt csöndben megjegyzem, hogy éppen Csurka István volt az, aki meghívott engem Lakitelekre... S még azt is megjegyzem, hogy a párt fórumain olyan témákat is felvethettem-felvethettünk, amire máshol nem volt alkalom. Erdély neve, a demokrácia pluralitásának igénye csak a pártgyűléseken hangozhatott el. A Mozgó Világ is csak azért maradhatott fenn 1983-ig, mert a szerkesztőségben három párttag is volt. 1986-ban aztán kiléptem az MSZMP-ből.

 – Milyen volt akkor ez a folyóirat? Mert most liberális jelzővel szokták illetni.

 – Akkor a szó legnemesebb és legvagányabb értelmében volt liberális, de ez nem zárta ki, hogy mélységesen nemzeti elkötelezettségű újság legyen. Abban az időben rajzott fel egy fiatal, erős író- és művészgeneráció. Őket a hatalomnak valamilyen módon kezelni kellett. Így fórumot adtak nekik, s ez lett a Mozgó Világ, melynek a főszerkesztője egy ideig a KISZ KB tagja is kénytelen volt lenni. Az idő múlásával mind több mindenről esett a lapban szó, és nemcsak művészeti problémákról, hanem a legelemibb magyar sorskérdésekről. Nem véletlen, hogy az MDF-nek is egyik forrása volt ez a lap. Sok avantgárd írás is megjelent nálunk, de nem ez okozta a problémákat. Inkább az, hogy 1981-ben kiálltunk a lengyel ellenzékiek mellett. Emigráns és határon túli magyar írókkal tartottuk a kapcsolatot. Ez főbenjáró bűn volt. Írtunk a hazai eseményekről, szociográfiai tanulmányok jelentek meg. Tehát egy avantgárd, liberális, nemzeti és a történelmi múlt által mélyen elkötelezett társaság állt össze a Mozgó Világnál. Ezért nyírták ki az újságot 1983-ban. Utolsó számunkat egy Bibó-szöveg miatt tiltották be. Ami azután Mozgó Világ címmel ment, annak köze sincs az eredeti szellemiséghez. Finoman szólva. Minap olvasom, hogy valamelyik jómadár azzal büszkélkedett, hogy itt „építették fel” azt a figurát, akinek nevét még soha nem írtam le, s akit a magyar végzet az ország nyakába ültetett mint miniszterelnököt.

 – 1979-ben a nemzetről beszélgettek a fiatal írók Lakiteleken. Mennyire lepett meg, hogy engedélyezték a hatalmasságok ezt a témát?

 – Most volt a konferencia 30. évfordulója, s utólag is megdöbbenve olvasom a hajdani résztvevők névsorát. Mennyi barát, mennyi eltávolodott, mennyi halott…Ilyenkor azért nem könnyű visszaemlékezni, mert három évtized után összemosódnak a személyes élmények az időközben hallott információkkal. Az értelmezések is rárakódnak az emlékezésre. Azt sem tudtam akkor, hogy a szervezés milyen keretek közt, machiavellizmussal érte el, hogy létrejöjjön a találkozó, melynek súlyát Illyés Gyula támogatása és részvétele adta meg. A jubileumi kiadvány közli Sándor akkori jegyzeteit. Teremtő Isten, mi mindenre kellett figyelnie! Azt persze éreztük, hogy a hatalommal szemben „történik” ez a dolog, s ma már mélyen megrendít, hogy egy olyan téma, mint a nemzettudat, menynyi embert volt képes összehozni. A nemzetről mindenkinek megvolt a maga véleménye. Ha ma próbálnánk meg egy ilyen méretű és súlyú találkozót szervezni „generációs alapon”, először azt kérdeznék: mennyit fizetnek egy előadásért. De még inkább ezt: mi az, hogy nemzet? S magyarkodónak állítanák be a szervezőket. Akkor a nyíltan baloldaliaknak, sőt a rendszer sunyi kiszolgálóinak is megvolt a maguk véleménye a nemzet sorsáról. Ők is elismerték, hogy a nemzeti kérdések át- és kibeszélése nélkül az ún. „szocializmusról” sem lehet érvényeset mondani.

 – Ha 1979-ben nagy bajok voltak, akkor mi van most?

 – Mára a bajok hatványozottak. Az a fajta „globalizáció”, amely a második világháború után óhajtotta bekebelezni hazánkat, nem számolódott fel a rendszerváltozással. Sőt. Megerősödött, mert felkarolta az az újfajta globalizáció, amely a „demokrácia”, az „emberi jogok”, „Ájrópa” hamis táblái alatt masírozik és vezényli a kollaboránsok díszlépését. Nem ok nélkül folyik ma újra oly sok helyen, körben, lapban, alkalommal a diskurzus a nemzetről, a nemzeti megmaradásról. Mik a nemzetélet elemi igényei? Egyáltalán van-e jogosultsága a kisnemzeti „másságnak”? Mi az, hogy multikulturalitás Kőszegről, a Hargitáról, egy alföldi kúria hűlt helyéről vagy egy szabolcsi cigánysorról nézve? A nyelvi térben és a végrehajtó hatalomban működő politika továbbra sem bírja elviselni azt a szót, hogy nemzet. Egy nemzetvesztő számára mi lenne veszélyesebb, mint a nemzet szó?

 – Aki pozitívan közelíti meg a nemzet fogalmát, arra rásütik, hogy nacionalista. Ez 1979-ben is így volt?

 – Igen, csak finomabban… Már akkor érezni lehetett, kik között tátong a szakadék a nemzetfogalom terén. 1979-ben egy radikális baloldali fiatalember vonta meg a határt a „nemzetközpontú értékpolitizálás” és az „értékközpontú nemzetpolitika” között. Mi legyen az elsődleges? A nemzet vagy az olyasféle értékek, mint a demokrácia, a szocializmus, a magánemberi jogok? Ő az utóbbiak mellett voksolt akkor is, és ma is. S ebben van valamiféle zsigeri közöny. Mondjuk azzal a szóval szemben, hogy „Trianon”. Ma egy nemzetben gondolkodó ember nem kerülheti meg, hogy ne említse meg Trianont. Hiszen itt kezdődik a mi XX. századunk: amikor egy ország megszűnt. S éppen a mi hazánk. Minden, a Horthy-korszak pozitívumai és negatívumai is Trianonból erednek. A Horthy-éra negatívumának tudjuk a rezsim bizonyos szociális érzéketlenségét. De hát nem érthető, hogy amikor egy országot kell talpra állítani, újrateremteni, akkor nem lehet a szociális ügyekkel kellő mértékben foglalkozni? Persze a népi írók könyveit és Szárszó érvényességét nem érheti szó.

 – Még a ’90-es években olvastam: Aki Trianont emlegeti, utána zsidózni fog.

 – Ez egy aljas balliberális felfogás. Ha azt mondom: keresztény középosztály, azt felelik rá, hogy ez (nem is olyan) látens zsidózás. Mostanában az 1918–1919-es emlékiratokat olvasom. Azt látom, hogy a mai napig az a beszédmód érvényes, amit az egykori baloldali, szabadelvű, Jászi Oszkár-, Sinkó Ervin-, Lukács György-féle társaság használt. Ez határozza meg a tudatunkban 1918–19-et még ma is. Azoknak a véleménye, akiknek a számára – hogy megengedően fogalmazzak – másodlagos volt a nemzet ügye. Akik, lásd életsoruk alakulását, mindenhol otthon tudják érezni magukat. Ma az SZDSZ számára az jelentené a fő veszélyt, ha nőne és erősödne a magyar populáció. Tesznek is ellene. Véletlen-e, hogy nem engedik ki a markukból az egészségügyet, az oktatást, az információt, a kultúrát? Akármilyen pártszínezetű is legyen az éppen aktuális miniszter.

 – A Heti Magyarország főszerkesztője voltál, mikor a lap leközölte a hírhedt Landeszmann-interjút. Számítottál rá, hogy ekkora vihart kavar a szöveg?

 – Pontosan tudtam, hogy mi lesz belőle… Főszerkesztőként többször is elolvastam a szöveget, s jóvá is hagyattam Landeszmannal. („Szegény Gyuri – mondta később egy zsidó ismerősöm –, hogy tolhattál így ki vele? Nem tudtad, milyen hülye?”) És ne feledjük, amit oly sikeresen manipuláltak „ki” a képből: ez egy kettős interjú volt. Landeszmann elpucolt valamerre, de a másik nyilatkozó, Zoltai Gusztáv patyolatfehéren éli köztünk a világát. Mindenesetre egy bizonyos zsidó „elfogultság” végérvényesen leleplezte ekkor önmagát.  

– Több, a zsidósággal kapcsolatos írásod is megjelent. „A magyar zsidó családregény” című munkádról azt írta Vári György: „az ideológiai düh nem tette lehetővé, hogy fontos tanulmány szülessen.”

 – Nem ismerem a kritika íróját, és egy ilyen ostobán elfogult mondattal nincs is mit kezdenem. Engem az érdekelt, hogy a polgárosodás során hogyan működött az a sokat hivatkozott „zsidó szál”. Méghozzá „belülről”: a zsidó írók számára a polgárosodás, mint családtörténeti folyamat miként jelenik meg. Sokakat olvastam, szakmai, irodalombaráti rokonszenvvel, s végül Kóbor Tamás, Pap Károly és Nádas Péter családregényeit állítottam a központba, mint a generációs váltások reprezentánsait a múlt század végi asszimilációs kezdetektől a Rákosi-rezsim időszakáig. Az érdekelt: hogy ők hogyan látták belülről az asszimilációt és a disszimilációt. S ezáltal milyen értékekkel gazdagították az egyetemes magyar elbeszélést. Várit meg a hozzá hasonló, de ezúttal csöndesen lapítókat bizonyára meglepte, hogy jómagam milyen empátiával beszéltem ezekről a művekről. Én, a Landeszmann- ügy kiváltója – mert ezt is leírták, bizony. Nemrég Jeruzsálemből kaptam egy e-mailt, amiben egy régi ismerősöm írja: milyen sokat tanult az én dolgozatomból. Ő is meg a környezete is.

 – A Fiatal Írók Találkozója, Lakitelek 1979–2009 című antológiában a nyelv romlásáról is írtál. Gondolom, a nyelv nem magától romlik el, hanem rontják. Kik és milyen céllal?

 – Rontják és rontódik. Nem szenvedek üldözési mániában, de ezt is a nemzettel szemben elkövetett bűntettsorozat részének tartom. A nyelvünkkel való galád bánásmódot az egészségügy lepusztítása, a vasút tönkretétele, a kis települések megfojtása, az oktatásrendszer züllesztése – és még sorolhatnám – mellé lehet állítani. A nyelv élénken igazodik a mindenkori társadalmi helyzethez, a kívánalmakhoz, be tud fogadni külső divatokat. A nyelvnek ettől függetlenül van egy önvédő készsége is. Amit kötelesek vagyunk támogatni. Az Orbán-kormány idején hoztak egy ártatlan nyelvtörvényt arról, hogy minden táblára az angol mellé annak magyar megfelelőjét is írják fel. Milyen reakció jött erre? Ez a nyelvi fasizmus – lihegték, sikoltozták. Sok magyarországi születésű ember, irodalmár tragédiaként fogja fel, hogy a magyar nyelvbe született bele. Ezt tartom szegény Kertész Imre sorsparadoxonának is.

 – Mit gondolsz: a Kádár-rendszerben voltak olyan irodalmi, újságírói, vagy kulturális területek, melyekben szabadabb volt a mozgástér, mint jelenünkben?

 – Egy biztos: a jelenlegi személyes szabadságfok sokszorosa az akkorinak. Viszont egy akkori sokkal kisebb szabadságfokú eseménynek, helyzetnek a súlya sokszorosa volt a mainak. Ha ma kiadok egy könyvet, annak semmi súlya nincs. Régebben, ha egy író – Czakó Gábor, kedves komám – egy vastag könyvben leírta, hogy Várkonyban ősszel kitört a „fóradalom”, arról mindenki tudott. És kuncogtunk a lektoron, aki nem vette észre ezt a mondatot. Ha ma, tegyük fel, megnevezek valakit, aki az FM tetejéről lőtte az embereket, még az sem érdekel senkit. Akkor elég volt, ha a Mozgó Világ szerkesztői „azon a napon” öltönyt vettek föl – mi, az örök trikósok- farmeresek – és némán koccintottak a vodkáspoharakkal. Emlékezzünk „célirányosan”: lengyel vodka lehetett csak az, bölényfűvel. Az életünk arról szólt, hogy ezeket a kis, de lényeges dolgokat minél gyakrabban éljük meg. 1984-ben kint voltam Angliában az olimpia idején, s behívtak a BBC-be, hogy beszéljünk a magyar dolgokról. Elmondtam, amit gondoltam, hja’ a szabadság édes mámora… S itthon már vártak a munkahelyemen egy paksamétával, amibe nem tekinthettem bele, olyannyira titkosították. Előlem a saját szavaimat. Azután elhangzottak bizonyos kérdések. Vállaltam persze, de nem nagyon érdekeltek a lehetséges következmények. A mi generációnk már nem szorongott, nem félt, talán mert kevés igazán brutális esemény volt az életünkben. A 30 évvel ezelőtti lakiteleki eseményt is ez a fesztelen hangulat jellemezte. Meg hogy milyen szép volt Tóth Erzsi, hogy hogy magasodott fölénk Gyula bátyánk (a Mozgó Világ névadója), hogy milyen jó volt az alföldi alma az alföldi pálinkával.

Medveczky Attila