Függetlenség

2009.08.21.

Halott a torban

Szabó Dezső: Az elsodort falu

Az elsodort falu-t, Szabó Dezső regényét 1919. május 23-án jelentették meg, majd később, 1944. február 12- én újra kiadták a híres művet. Addig sok kiadást ért meg. Országszerte ismerték, olvasták, közben a románok corpus delictiként bemutatták a párizsi béketárgyalásokon, mint a barbarizmus bizonyítékát. 1944 februárjában az előszóban azt írta a szerző: „Ha regény hibás, a szerző alaposan megbűnhődött érte.” Általános és nemzetközi zsidó felháborodás fogadta ezt a hatalmas művet. Bemutatom a regény helyszíneit és szereplőit.

„Égető kihajlással látszott minden, mintha az egész kétségbeesett falu, mint egy egymásba torlott, vert hadsereg ijedt futással be akart volna menekülni ebbe az erős emberbe, hogy életet akarjon, mégis életet, diadalmasan lebírhatatlanul. Egyszer aztán köhécselést hallott, az este már felvörösödött, s az egyházfi mászott fel a dombon, hogy elrángassa az esti harangszót. Meglátta Jánost:

– Isten hozta, János úrfi, már két hete várja az egész falu. Hogy van instállom?

– Én pompásan vagyok. Hát maga öreg?

– Mint a lécfalvi hidegrázás. Az ilyen vén legénynek legjobb volna már megdögleni.

– Otthon van a tiszteletes úr?

– Otthon lenni otthon van instállom, de neki nincsenek otthon. Most még jobban szereti a tütüt, mint régen. Kár pedig érte, mert igen jó szava van. Ebéd után holt részegen hozták haza Barátosról.

János kedvetlen lett.

– Pedig be kellene néznem hozzájuk. Szegény, szegény ember.

– Azért ugyan benézhet az úrfi. Én is onnan jövök. A tiszteletes asszony zongorázik, Judit kisasszony énekel. Ott volt a zsidóék úrfia is. A gyermekek uzsonnáért siránkoztak, a cseléd a konyhán egy nagy ibrik kávét zabált.

Mikor János a papi lak elé ért, megállott. Bent éles női kacagások szálltak. Egy fiatal, telt hang szólt:

– Tudja Sarkadi, hogy maga halad? Még velem is elfelejteti, hogy Schönberger volt.

A nők újra felkacagtak, és egy fiatal férfi velük kacagott. Aztán valaki öklözni kezdte a zongorát. János hazafelé sietett.”

E néhány sorban megvan a helyszín, a falu, a majdani elsodort falu, azt is tudjuk, hogy ennek a falunak valóságos neve volt, manapság magyarul Illyefalvának nevezik. Főszereplő Böjthe János, a fiatal, tanult, művelt gazdaember, aki hazatért a városi karrier elől, és gazdálkodni akar. A falut új életre kelteni. A paplakban a részeg tiszteletes, Farcády Jenő, a nagy tehetségű, egykor talentumos falusi református lelkész, felesége, az egykori szerény varrókislány, a szelíd, halk szavú, selyemruhában grasszáló, gyenge akaratú asszonyka. Már rögtön az első oldalakon megjelenik a pap lánya, Farcády Judit, a csodaszépségű paplány, akinek éppen az idézett jelenetnél Schönberger fia, Sarkadi Schönberger tette a szépet. Majd a későbbiek során feltűnik a zseniális író, Miklós. Egyesek szerint – legalábbis ezt bizonygatja Szőcs Zoltán – Böjthe János maga Szabó Dezső, Miklós Ady Endre, Schönberger-Sarkadi meg Hatvani-Deutsch. De ne vágjunk a történet elé. Farcádyné „a varrólányból lett tiszteletes asszony, ez a bágyadt, ingó lélek jognak érezte, hogy ezután élete lágy pihenés legyen nyomorult gyermeksége és izzadó fiatalsága után. Addig ültették az asztalfőre, addig bántak vele mutatott tisztelettel, s mondtak róla zengő tósztokat, mint a költő-pap megnemesítő szelleméről, hogy valami csendes, gyáva, de makacs gőg terjedt el benne, hogy szép ruhákat, örökös pihenést és dédelgetést követelt.”

A lelkész „jól bevált szóvirágokkal mindenáron előre jelenetezett lelkesedéssel és hatalmas hangjának túlzott szétcsóválásával próbálta magával ragadni hallgatóit. Az ünneplések később elmaradtak. Éltek a paplakban. A tiszteletes átment Schönbergerékhez egy pálinkára. Az asszony és a cseléd közös cselekvésben főzdögéltek. Az egymásnak kitárt nagy szobákat átlehelte a hálószoba romlott, sűrű, savanykás levegőjével, mely behívta a konyha egy-két áttelelt legyét a szobákba. A szobákban a székeken, bútorokon szanaszét hol egy gyermek sapka, hol egy írott prédikáció, megkezdett vers, használt harisnya, széthulló darabjai a magától hulló életnek.” Már látjuk is a falut, érzékeljük a légkört, és a paplakból kilépve, hátrahagyva ezt az áporodott világot, üde jelenséggel találkozunk, Máriával, a parasztlánnyal.

„Földből hullámzó léptekkel ment a barázda mentén, és magot vetett beléje. A hatalmas leány gyönyörű fejével, gazdag mellével, combjai dermedt hullámaival, széles medencéje ígéretével a föld volt, nem mint rímes érzékenység és felismételt frázis, hanem az erő, az ölelés , a termékenység sugárzó valósága. Arcát arra fordította, de csak Jánosnak, s megtágult szemeiből, mintha messziről hívó kürthang hangzott volna ki.” Máriában megismerjük, ebben a gyönyörű parasztlányban Böjthe János majdani feleségét. Egyébként a beavatottak tudni vélik, hogy Böjthe János hajdani felesége Szabó Dezső egykori nagy szerelme volt. De olvassunk némi okfejtést is a magyarról, a magyarságról Szabó Dezső könyvében. „A magyar különben temperamentumával, elátkozott királyfi lelkével sem érte el a demokrata versenyig. Nézd meg, kik vezetnek a politikában, irodalomban, kereskedelemben, művészetben, kik a hivatalfőnökök, kiké az uralkodás és az élvezet. Német, szláv és zsidó magyaroké. Mert ezek a versenyképes, erős, közepes emberek. Egy könyvet olvas, tíz könyvnyit ír belőle, száz könyvnyit beszél. A magyar a mélyére süllyesztett kincsekkel duzzogva kullog félre, mint egy orron ütött kutya.” És Schönberger, az öreg. Nézzük az ő arcát is, inkább jellemét. „Az öreg Schönberger hét falu képzeletét úgy izgatta, mint egy vén manó, aki mesés kincseken ül, aki pálinka helyett aranyat mérhetne, akinek surgyéi bankóval vannak tömve, háza alatt arany a föld. Négyszer próbáltak betörni nála, mindig rajtavesztettek, aki elmenekült, üres kézzel távozott. Honnan jött az öreg? Nem lehet tudni. Egyszerre csak – ezelőtt 40 évvel – idetoppant toprongyosan, szegényen, egy pár tűvel, cérnával, cukorral, pálinkával. Aztán nekidűlt a dolognak, a munkában légióvá sokasodott, egyszerre mért pálinkát, káromkodott a napszámosokra, húzta a fülét a kertben kapáló szolgálónak. Adott hitelbe merészen, bőkezűen, mint azok, akiknek nagy álmai vannak.” Célja volt az öreg Schönbergernek, hogy „nagyságos, méltóságos úrrá tenni fiát, képviselővé, főrendi házi taggá, valami fennragyogóvá, aki hódít, uralkodik és élvez. Így is történt.” Ismerjük meg az elsodort falu egyik öregemberét, Ferenc bácsit, aki ezeken a lapokon hal meg.

„Ferenc bácsi 48-as volt, s 48 után haláláig ez volt a fő foglalkozása. Kifogyhatatlan meséit már maga is hitte. Volt ágyúöntő Gábor Áron mellett, a haldokló Petőfit ő húzta ki az út szélére, Kossuthnak segített elásni a koronát, Bem apó per Ferinek szólította.” Nos, ez a csodás emlékezetű öregember meghalt, s vitték a koporsóját a falu férfiai. A kocsma elé értek, s valaki elrikoltotta magát: menjünk be egyet pihenni. „Ez a kiáltás elragadta a józanság utolsó szemérmét is, mint egy lesodort pléhfedelet. A következő percben már vad tiprással rohantak a koporsóval a kocsmaszobába. Majd szétvetették az ősi ajtófélfákat, amint rettentő horzsolódásba bezsúfolódtak. A koporsót lezökkentették egy padra, a sötét szobában, emberek és asszonyok egymásba torlódva, úgy hogy mindenki könyöke a más hasába vájt, vad őrületben voltak, boldogok. És künn még mindig szomjas dühösen nyomták egymást a kocsmához, mint ha az élet halálos grimaszokkal rémítené őket az egyetlen menedékbe. És ott benn a sáros, izzadó, elrekedt alakok, mint veszett barmok kezdték bőgni: pálinkát, Schönberger bácsi, pálinkát! A jelenet végső őrült tajtékzásba hozta a felrázott ember lőcsedéket. Balogh Jancsi az egyetlen cigány volt hegedűjével a hóna alatt. Egyszerre a rémes felordításban 50 kar lódította az asztal tetejére. Beletöltöttek egy fél üveg pálinkát, és a megbódult alakok üvöltözték: húzzad, húzzad!

… A fiatal Kovács hatalmas testével éktelen keringőbe ragadott egy hullámos testű rögnimfát, és pogányul nekivágódtak a koporsónak. A gyenge deszkafedél lepattant, a Kovács egy percre hátrahökkent, azután a részeg felcsapó humorával ordította: adjunk inni Ferenc bácsinak. 30 hang bőgte utána, vad röhögés zúgott a sűrű levegőben, az öreget felültették a koporsójában, dermedt kezeibe nyomták az ősi vigasztalást. Az öreg széles száján még ott fagyott a széles mosolygás, de püffedt orra már borzasztó megindulásba torzult. Nagy, szürke szemei félig alásüllyedve néztek kifele. S az ördögi tánc tovább hullatta sorát.”

Na ezt a jelenetet fordíttatták le a románok a béketárgyalásra, s vitték magukkal Clemenceau elé. Ez a magyar. Hagyjuk a történetet, rég volt. Egyszer erről a jelenetről beszélgettem Hubai Miklóssal, a magyar drámairodalom doyenjével. Csak csodálkozott, és kérdezte: Ady Endre verset nem vittek magukkal? Pedig azt is érdemes lett volna. És a következő fejezetben egy Ilona-napon leszünk vendégük, ahova a környékről minden papot, tanítót, jegyzőt és családjukat meghívta a ház asszonya, Ilona, Kuntzné, a tanító kiállhatatlan felesége. Kérkedő, ronda természet volt ez a teremtés, és Béla fián kívül szinte mindenkit gyűlölt, de leginkább a sápatag Farcádynét, a lelkész feleségét. A dúskálásba fulladt Ilona-napi vacsora során meg is sértette a nagytiszteletű asszonyt, és ezért Farcády tiszteletes úr méltó, de tisztességes szavakkal a rá következő vasárnap ki is prédikálta az istentiszteleten. A falu tudta, miről van szó, Ilona asszony meg még inkább. És bosszút forralt a nagytiszteletű asszony és a nagytiszteletű úr ellen, aki élte tovább a maga tékozló életét, amíg egyszer csak Ilona asszony elérkezettnek nem látta az időt, és Kolozsváron feljelentette a papot, merthogy elsikkasztotta a gyülekezet pénzét.

Farcády Judit, a lelkész lánya a fülledt faluban álmokat kerget. Szépsége elképesztő. Színésznő akar lenni Budapesten. Megszökik hát otthonról, és megindul a fényes úton Sarkadi Schönberger Géza, a fiatal zsidó segítségével, akitől 5000 koronát kap, minek utána ezé a zsidóé lett ez a gyönyörű, magyar keresztény református lány. Sok pesti arisztokratának és dúsgazdag zsidónak válik szeretőjévé, színésznő sosem lett belőle, csak utca rongya. A kiszáradt faluban tűz ütött ki. „A tűz, mint egy mérhetetlen őrült hisztérika, sikongva, röhögve, hejehujásan, jajgatva, és ezer hangon ropta táncát. Néha meg-meg rázkódott, és ilyenkor vad öleléssel szorította magához a gyötrött munkát. Belekapott saját lobogó hajába, és égő hajtűket dobált szét a faluban, mint egy részeg, őrült színésznő. Segítő emberek torlódtak össze. A bennrekedt barmok bőgtek, a lovak nyerítve rohantak a szikrák közt, a sötét mezők hűs megnyugtatásában. Az egyik égő ház előtt egy asszony kiriasztva ágyából, egy szál ingbe, megbontott hajjal, mint egy homlokon ütött barom üvöltötte az égbe: jaj Istenem, jaj Istenem.”

Nem telt sok idő, miközben a levegő egyre sűrűbb lett a faluban, egyszer csak nagy csend volt. „A porforgatag lassanként közeledett, s hegyes tölcsérével felfúrt a kékülő levegőbe. Még jó messze volt, amikor egy hang, amelybe egy összerázott lélek remegett, kiordított belőle: kitört a háború, kitört a háború. Az emberekbe beledobbant a kiáltás, és a háború szisztematikusan pusztítani kezdett.” Háborúba ment Böjthe János is.

„…Ez a rend az erkölcs, az állam, a haza! Rángó, véres embercafatok, akik tetűben, sz…-ban, korgó hassal üvöltenek a halál arcába. Ez a haza, a haza, ez a Kossuth-nóta, a Wacht am Rhein, a Marseillaise. És huszonéves gyerekek ott maradnak a fronton. Meghal Máriának a kisöccse is, hiába óvta és vigyázta hadnagya, földije.”

Pokollá vált az emberek élete. Nemcsak a háború zabálta őket, hanem egymást ették otthon, mint Kuntz és felesége, Ilona. De ott is megtörténik a szörnyű tragédia, meghal Ilona asszony dédelgetett kincse, fia. Mit tehetett volna? Felment a padlásra, s önkezével vetett véget életének, felakasztotta magát. A tőke, a Schönberger vagyon meg egyre jobban hízott.

„A demokrácia, melynek szabad versenye beteg botorkálás, mindennapi vereség, és folytonos megraboltatás a szerencsétlen magyarnak, az életet meghódító engedelmes, rettentő gépezet lett e bámulatos faj kezében, mely össze tudta egyeztetni a két külön világot építő ellentétet, s élethódító karmaivá tudta tenni a legforradalmibb gondolatokat s legősibb elfogultságokat. És Miklós odakiáltotta az eltiprott faj kétségbeesett kiáltását: itt baj van, itt egy nagy igazságtalanság, egy nagy kitagadás történik, mely mindkét faj rettentő végzetévé lesz. Itt nem a gyűlölet, nem az ököl, nem a fogak vad csattogása segít. Nem új, ádáz harapásokkal kell beleharapni az úgyis megharapott kis országba. A szabad verseny átkos, gyilkos, dögletes demokráciája ellen kell megkezdeni a nagy keresztes háborút.” A szabadverseny pedig magyarföldön tombolt. A gyönyörű, lélegzetelállítóan szép Judit, a kis csúnya, milliomos gnóm zsidóé lett, Guttman Félixé, akit később szörnyű panamázások miatt rendőrök vittek el a megérdemelt helyre. És a Judit története ott folytatódik, hogy látta őt falujának egy-két nagy embere utcán sétálni üres tekintettel. Árulta magát. A falut odahaza meg elérték az oláh előőrsök. „Rendben jöttek a katonák, de arcukon már gyúlt kedv égett. Már szagoltak vért, már ittak a meglepettek borából, már érezte tenyerük vonagló nőtest melegét. A felgyújtott test gőzén, mint roppant hajnali párán át látták a húsukba ringatott álmot, a farkasfaj éhes ideálját, kiemelkedve az egyetemes rablás forgatagából nagy Romániát.” Mária apjának, az öreg Barabásnak a házához értek a románok. „Egyik kezében a baltát szorította, a másikkal a házra mutatott. Ez az én házam – mondta. A szakaszvezető közelebb lépett, az arcába ordította: tedd le a baltát! Húst, kenyeret, pálinkát! Ez az én házam – ismételte Barabás. A szakaszvezető kinyújtotta a kezét a balta után. A balt megsuhogott a levegőben, s a szakaszvezető kettéhasított fejjel bukott le a fákat döngető székely előtt. A meglepett katonák hátrahőköltek, és dühös szitkok szöktek ki belőlük. Egymás után lőttek a szerencsétlen emberbe.”

A háború elvonult, jöttek a német szakemberek, és a zsidó tőke, és az elsodort faluban más világ épült. Egy reménység volt: Jánosnak és Máriának gyönyörű nagy fia született. Az elsodort falu meg a XX. század legdöbbenetesebb magyar regénye.

(Szabó Dezső: Az elsodort falu, Püski Kiadó, 1995.)

Győri Béla