Elbocsátás előtt

Megfigyelhetünk egy érdekes jelenséget: mindazon hölgyek és urak, akik életük valamely szakában Ady Endre társaságához, baráti holdudvarához tartoztak – vagy vélték magukat oda tartozni –, a költő halálát követően szellemileg abból éltek, az által kapaszkodtak be az irodalomba, hogy visszaemlékeztek Adyra. Imponáló névsort lehet itt felhozni, persze a teljesség igénye nélkül: Bölöni György, Itóka, Dénes Zsófia, Révész Béla, Földessy Gyula, Ady Lajos, Ady Lajosné, Hatvany Lajos, Hetey Zoltán, Szetey András, Zsolt Béla, Schöpflin Aladár, Fülep Lajos, Dutka Ákos stb., stb. De még tulajdonképpen a lépten-nyomon nyilatkozó, verselgető Csinszkát is ide vehetném. Egyetlen egy valaki kivételt képez ez alól, mégpedig a legfőbb szereplő: Léda. A gyilkos és kegyetlen Elbocsátó szép üzenet megjelenését követően Léda arisztokratikus méltósággal visszavonul a világ elől. Soha, még kivételesen sem fogad újságírót, interjút nem ad, Adyról nem nyilatkozik, nem átkozza, nem dicséri, nem diffamálja, és nem menti fel: nem kommentálja azt, ami történt. Ő, a legkompetensebb – (na és persze férje, Diósi Ödön, ismertebb nevén Dodó) – az egyetlen, aki néma marad Ady viselt dolgait illetően, és a költő halála után sem kezd bele Ady lázas „kiértékelésébe”. Pedig, ha valaki autentikus lett volna ebben, az Léda. Schöpflin Aladárnak minden szava áll: „Léda nem cipelte futkározva rongyig vett nimbuszát, nem igyekezett Ady csillag-sorsába fonódni. Volt benne annyi stílus, hogy lemondott és félreállt, nem próbált sem kapaszkodni az elmúlt szerelem roncsaiba, sem bosszút állni, vagy elégtételt keresni. Nem volt köztük többé érintkezés, kitértek egymás útjából.” A halála előtti években úgy érezhette, talán mégiscsak kötelessége megosztani a világgal mindazon emlékeit, amiket a költőóriásról őriz, ezért a gödöllői kúrián gyakorta fogadta régi ismerősét, bizalmasát, Ady barátját, az író Révész Bélát, akiben különösen megbízott, és egyedül őt beavatta e nagy kapcsolat mások által nem ismert részleteibe. Ezért állíthatjuk azt, hogy Révész könyve, az Ady és Léda – amely a Dante kiadónál Léda halálának évében, de már a halála után jelent meg 1934-ben –, a leghitelesebb forrásmű e témában. (Ezt még akkor is fenntartjuk, ha valamiféle divatból a hivatalos irodalomtudomány szereti lekezelő módon gyakorta megkérdőjelezni Révész adatait, mondván, hogy túl szubjektív alkotó. Talán néha az időpontjai tévesek, de a történet mibenlétét ő adja elő leghitelesebben.) Akárhogy is volt, Ady és Léda kapcsolatáról kötetek tucatjai, elemzések százai születtek, túlzás nélkül állítható, hogy ennek a szerelemnek ma már könyvtárnyi irodalma van, klasszikusnak tekinthető, és ott van a helye azon felsorolásban, amely Abélard és Héloise történetével kezdődik. Mi e témában a további bővítéstől eltekintünk, ezúttal csak a 8 évig és 8 hónapig kitartó Léda kapcsolat megszakadásának eseményeit próbáljuk adatolni, illetve Ady azon nő-ügyeit áttekinteni, amiket ezt követően jellemzőnek tartunk. 1911 tavaszán kétszer is megjárja Párizst Ady Endre. Minden a szokásos módon történik, talán túl megszokottan is, érzi Ady, elkezdődött a Léda-szerelem végjátéka.

Rohanó vonatomból

Néha félve kinézek.

Jaj, jaj, jaj,

Öt év alatt vakult meg

Annyi látás, igézet.

Párizs, Párizs, mindjárt itt lesz,

Szépen, szerelmesen, lágyan,

Könnyesen és fiatalon

Valamikor hogy kívántam.

———————————

Párizs, Párizs, mindjárt itt lesz,

De én mit akarok tőle?

———————————

Se terv, se kedv, se pénz, se asszony,

Álomporoktól zúg a fejem,

Nincs, ami Párizsban marasszon,

Nincs, ami életben marasszon.

(Megint Párizs felé)

Jól ismert hoteljában, az Európa Szállóban foglal szobát, napjai az itteni, és Lédáék onnan néhány perces sétával megközelíthető Lévis utcai lakása közötti ingázással zajlanak. Minden az unalomig a régi, az ismert, valójában semmi sem a régi: nincs mondanivalójuk egymásnak, nincs kérdezni valójuk egymástól. Nehezen telnek az együtt töltött órák. Kapcsolatukat egyrészt ez az elhidegülés, másrészt az a feszültség övezi, amit Ady támadó és elszámoltató vádaskodásai okoznak: meglepő módon éppen ő, aki fűvel-fával csalta Lédát, most a nőt vádolja hűtlenséggel. Ennek a vádnak amúgy soha senki, semmiféle valós alapját nem tudta feltárni, sem akkor, sem azóta. Az én olvasatomban sokkal inkább a „ki mint él, úgy ítél” helyzet pszichológiája hozhatta ki a költőből ezeket az aggodalmakat. Hogy a helyzet ne romoljon tovább, valószínűleg mindketten arra számítanak, hogy a nyárra tervezett olaszországi útjuk gyógyítólag hat majd kapcsolatukra. Nem így történt. Végre eljön a nyár, Léda előre utazik, Monte- Carlóban várja Adyt – (ahol Ady az útiköltségének szánt teljes összeg három-négyszeresét veszítette el a kaszinóban) – és Firenze érintésével – ahol néhány napot töltöttek – 1911. június 2-án érkeznek Rómába, de már maga az oda érkezés is vitát vált ki: Adynak nincs kedve a városhoz. Elek Artúr várja őket a pályaudvaron, ő foglalt számukra hotelt, és vállalta a római idegenvezető szerepét is. Ez utóbbit olyan jól csinálja, hogy Ady kezdi megszeretni Rómát, és meglepő módon három hétig maradnak ott, konflissal bejárva az egész várost és környékét. Csakhogy a hangulat mindvégig robbanásveszélyes: az a jó, ha Léda némán üli végig az utat, mert ha megszólal, mondjon bármit, abból parázsvita lesz, amely néha már a fizikai inzultus veszélyét is megelőlegezi. Tény, hogy sem Ady idegei nincsenek rendben, sem Léda reakciói, nála ugyanis kiújult a hisztériára való hajlam. Szegény, jól nevelt, csendes Elek Artúr azt sem tudja, mikor mit ne vegyen észre, mikor mit ne halljon meg. Két kétségbeesett, meghasonlott, egymáshoz láncolt, de egymást elviselni alig tudó ember zötykölődött a konflisban Róma utcáin, és csinált úgy, mintha hallgatta volna a pesti cicerone szakavatott előadását. Ady és Léda kapcsolatában ez a római három hét tekinthető a leggyötrelmesebb, legkínzóbb, legkiürültebb és legméltatlanabb időszaknak. Figyelemre méltó a szemtanú Dutka Ákos feljegyzése: „Nem nézték már egymást Ady és Léda. Magukba néztek…” 1911. június 22-én hagyják el Rómát, visszautaznak Párizsba, ahonnét Ady hamarosan hazatér, Léda pedig szeptemberben a München melletti Chiemsee Szanatóriumba vonul, hogy idegei rendbe jöjjenek. Levélben magához hívja Adyt, aki oda utazik – ami Róma után nem is annyira nyilvánvaló –, és két szép, viszonylag békés hetet töltenek együtt a gyógyintézetben, amelynek taván csónakáznak is. (Ekkor készült híres csónakázó fotójuk, egyben utolsó közös képük.) Innen Ady egyenesen Érmindszentre utazik, ott tölti az őszt, és ezekben a hetekben kapja kézhez egy Svájcban nevelkedő erdélyi kislány, bizonyos Boncza Berta rajongó levelét. Válaszol. 1912 első napjaiban megjelenik új kötete A menekülő élet. A régi reflexek rángatják őt: Lédához készül Párizsba, de idegei annyira rosszak, hogy öccse rábeszélésére befekszik a Városmajor Szanatóriumba. Kisebb megszakításokkal félévig ott marad. Itt ismeri meg az „édes Adát”, az Aradon élő Bisztriczky Józsefné Csutak Médit, aki kétgyermekes családanya, mintafeleség, mintaanya, mintatemplomjáró, az otthonát építő és védő minta-kispolgár. Adyra roppant nagy hatással van a nő, titkos levelezésbe kezdenek, sőt később a költő – titokban persze – Aradra is elutazik, hogy találkozhasson Adával. De ezek már az Elbocsátó szép üzenet utáni események lesznek. 1912. március 13-án Léda Pestre érkezik és húgának lakásán, a Koronaherceg utca 6. szám alatt – (ez a mai Katona József Színház épülete a Petőfi Sándor utcában) – lakik. Ady azonnal felkeresi és elkezdődnek permanens veszekedéseik, kölcsönös vádaskodásaik. Ezek néha vidámabb, néha élesebb hangúak. Léda kajánul gratulál neki „az aradi nőhöz”, Adához – (már tudott a szanatóriumi ismeretségről!) –, Ady viszont Dr. Nyáry Jenő bankjogásszal, Diósi üzleti partnerével hozza hírbe Lédát, és mindketten nagyot nevetnek ezen. Néhány nappal később sor kerül a végső szakításra. A Lédához érkező Ady ugyanis egy alkalommal az előszobában találkozik a távozó Dr. Nyáryval. Ott létében Léda hűtlenségének bizonyítékát véli látni, és amikor néhány nap múlva újból összefut Nyáryval – az ugyanis ugyanabban a házban lakik, mint Léda – borgőzös nyilatkozatban „világosítja fel” a megrökönyödött ügyvédet Léda milyenségét illetően. A dolog azonnal Léda tudomására jutott, és másnap a vérig sértett, megalázott asszony kérdőre vonta a látogatóba érkező Adyt. Hogy pontosan mit válaszolt a költő, senki sem tudja, mert csak ketten voltak a szobában, de a szomszédban lévő Brüll Berta nem hagy kétséget afelől, hogy nővére a teljes idegösszeomlás szélére került, arcul ütötte Adyt, és ezt kiáltotta a szitkozódva és fenyegetőzve elrohanó költő után: „Most már mehetsz!” Fizikai értelemben soha többé nem látták egymást, érzelmi értelemben életük végéig próbálták megmagyarázni, értelmezni, hogy mi történt, miért, ki tehet róla, és próbálták elhitetni – elsősorban is önmagukkal –, hogy ennek így kellett történnie. Talán tényleg így kellett. Hogy egészen pontosan mikorra tehető ez a döbbenetes és szomorú pofon, amely a legnagyobb magyar költő arcán csattant, és amely a magyar irodalom leghíresebb szerelmi kapcsolatának egyszer s mindenkorra véget vetett, pontosan nem tudni. Bölöni fennmaradt levelezése március végére, de egyes – éppen Lédától származó, Révész által közölt adat – május első napjaira teszi. Ez utóbbi dátum még akkor is kevésbé valószínű, ha figyelembe vesszük, hogy 1912. május 16-án közli le a Nyugat az Elbocsátó szép üzenetet. Jó okkal vélhető ugyanis, hogy ez vers nem holmi improvizáció, hanem hosszú hetek gyötrelmes alkotói munkájának szülötte, és csak az arculcsapás után születhetett.

Elbocsátás után

Ady egyik magyarázója – (ugyanis nagyon sokan vagyunk) – azt írta az Elbocsátó szép üzenet megszületése kapcsán, hogy a költő azért sietett megírni és közzétenni azt, hogy végre maga mögött tudva a Léda kapcsolat minden súlyát és fékeit, a régi szerelmet ledobva, mint egy kiürült, de mégis súlyos batyut, immár teljes erőfeszítéssel bele vethesse magát újba, az Ada szerelembe. Nos, szerintem pontosan fordítva van: azért kellett az Adáért való rajongás, hogy belső erőt, kellő elszánást kölcsönözzön a Lédával való szakításhoz, az Elbocsátó szép üzenet megírásához, hogy bizonyítsa be: létezik szerelem Léda nélkül is. Olvasatomban Ada, a disztingvált aradi mintafeleség érzelmi katalizátor volt csupán ahhoz, hogy a megelőző 8 év és 8 hónap minden egyes napját uraló Léda szerelem bilincseit lerázhassa magáról. A lédás, őszös, avaros nászok emléke már menekülésre készteti a nagybeteg költőt:

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,

Vijjogva, sírva, kergetőzve,

Két lankadt szárnyú héja-madár.

—————————————

Ez az utolsó nászunk nékünk:

Egymás húsába beletépünk

S lehullunk az őszi avaron.

Ady már kerülné, már felejtené ezt az őszi avart, mert egyre inkább az elmúlásra emlékezteti. Ha a múlt elől menekülés, a váltás volt a célja Adynak, el kell ismernünk, jól választott: sem az előírásosan kispolgári Bisztriczky Józsefné Csutak Médi (Ada), sem a milliomos nagyvállalkozó Machlup Henrikné Zwack Mici (Mylitta), sem a rendkívül intelligens, megértő és higgadt Dénes Zsófia (Zsuka), sem a morfinista, kedélyesen anyáskodó bihari földbirtokosnő, Sándor Lászlóné (Nyanyuci), sem a Kicsinek becézett, érzelmileg kellően instabil temesvári asszonyka, sem Böhm Aranka (Arany) – (két kivétellel férjezettek és anyák) – nem volt az a partner, aki a Héja-nász az avaron lédás világának esetleges prolongálásával ijesztgethette volna a múltja elől futó költőt. Az tény, hogy az Elbocsátó szép üzenet a világlíra legkegyetlenebb, legőszintébb, legmegrázóbb szakító verse, de ez mit sem változtat a másik tényen: Ady és Léda szakítása nem volt diadalmasan levezényelt, mindent lezáró csata, mert mindkét érintett fél hátralévő életének meghatározó érzelmi eleme maradt a másik. Ugyanis az életnek nevezett mellény soha nem gombolható újra. Úgy tűnik, ezt Ady jobban tudta, mint Léda. Az asszony ugyanis – félretéve minden sértettségét és példátlan megalázását – közel egy évvel az Elbocsátó szépüzenet megjelenését követően, 1913 tavaszán levelet küld a Maria-Grünben tartózkodó – és elmélyülten mylittázó - Adynak, tájékoztatja őt, hogy át fog utazni Bécsen, lesz néhány órája, kéri, hogy jöjjön ki a pályaudvarra beszélgetni. A költő kitér a meghívás elől. Szeretem az adatokat, ezek gyakran többet mondanak, mint az okoskodás vagy a tudományoskodó spekuláció. Fentebb már említettem, hogy ama bizonyos arculcsapás, és az azt követő végleges szakítás 1912. márciusának végére tehető. Pontosan három évre rá, 1915. március 27-én köttetik meg Ady és Csinszka házassága. A polgári a Váci utcai Központi Városházán, ahol maga Bárczy István polgármester is szorgoskodik az előkészületeken, az egyházi a Szilágyi Dezső téri református eklézsia dísztermében (nem a templomban, mert Ady azt nem akarta).

A Léda utáni és a Csinszka előtti három év olvasatomban Ady Endre érzelmi életének legnyomorúságosabb korszaka. A felszínes megfigyelő azt vélheti, hogy Ady donjuankodott, miután lerázta magáról Lédát, valójában sokkal inkább a szomorú cyranói szerep volt az övé. Ez annak ellenére – netán éppen azért – van így, mert ezen idő alatt soha nem tapasztalt élénkséggel rajzanak körötte a „kis női csukák”, csakhogy meglehetősen nyomtalanok maradnak ezek a flörtök: Ada, Mylitta, Kicsi, Nyanyuci, Arany és Zsuka, valamint a hozzájuk csatolható állandó levelező partnerek, élükön a rejtélyes Baróti Marikával, akit ugyan soha nem látott, de akivel éveken át hosszú leveleket váltott, aztán az 1911 ősze óta szorgalmasan levelező Boncza Bertukával, a későbbi feleséggel, aki soha nem lett volna az, ha Ady nem válaszol hótt komolyan kisleányos, iskolás leveleire. (Itt jegyzem meg, hogy a szanatóriumi flörtök két szereplője – Ada és Mylitta – rövid idő múltán ugyancsak a levelező partnerek számát gyarapította.) Számoljuk össze: három év, nyolc ismert kapcsolat, és nyilván hozzájön néhány ismeretlen.

Hogy mit adtak ezek a nők Adynak, mit nem, nem érdektelen felvetés még akkor sem, ha nyilvánvalónak tűnik a kutató előtt: némelyiktől inkább testi, másoktól csakis lelki útravalóra számíthatott. Nem érdektelen még akkor sem, ha ki merem jelenteni: egyiktől sem kapta meg azt a biztonságot, menedéket, amit valójában keresett. Egykoron Párizs volt a Bakonya, ott találta meg a rejtekadó erdőt, de ez most elmúlt. (Egy korábbi levelében ezt írta Hatvanynak: „Párizs nekem nem Bakonyom már, de Ördögszigetem”.) Ady kétségbeesve keresi a rejtekadó új Bakonyt, és láthatóan már azt is tudja, hogy ennek a neve: házasság, család, otthon. A jelek szerint, amire képtelen volt tobzódó élete – családi rév felé terelni szárnyalását –, azt játszi könnyedséggel megtette a közelítő halál. Nem volt ez a korszak olyan vidám, mint amilyennek kívülről tűnik, igaz, Ady mindent elkövetett, hogy tűnjék annak, hogy Léda tudja meg: pótolható, nem hiányzik. Érdekes, hogy azt a távolságtartó Mylittát, akit soha még csak nem is érinthetett, és akinek éppen csak nem lógott tábla a nyakában „NOLI ME TANGERE!” felirattal, mintegy

30 versében idézi fel: kellett az elerőtlenendő költőnek a szép, erős, fenséges, istennős Mylitta, mint női eszmény. Annyira kellett, hogy már azt is meg tudta bocsátani, hogy sosem volt és sosem lesz az övé, mert csupán azon bámult és kívánt nők sorát hosszabbítja, „Kiknek bőrét nem érinthettem, / Szeréna, Zsóka, Trud és Irén, /Irma, s az Ég tudja, kik még…”

A Lédával való szakítás nem csupán egy volt szeretőhöz való viszonyának végét jelentette, de sokkal többet: az Új versek, a Vér és arany, Az Illés szekerén világának a végét, Ady csodálatos és páratlan ifjúságának a végét, a magyarságnak reményt ígérő pirkadati fény végét, amely az ő „paraszt apollói” mivoltának és a jövőbe rohanó Párizs találkozásának tüzéből fakadt egykoron a Fények Városában. Schöpflin minden szavát osztom: „Ady felszabadult legnagyobb emberi élményének igája alól. Az egykori nagy lángok parazsára jeget öntött s örökre elfojtotta. Az egekig lobogó máglyát az ifjúság tüzei gyújtották és táplálták, a meglett férfiban már nem volt tűz, sem a régi máglya táplálására, sem újnak gyújtására. A szenvedély elköltözött szívéből – tőle búcsúzott el, mikor Lédát eltaszította magától.

A szerelem nem költözött el. A szerelem mindig benne volt szívében, mint az érzékek sóvárgása a beteljesülés után. Egy új hang csendül bele költészetébe: most már nem olyan fontos a nő elérése, a dolog erotikus része. Maga a szerelem ténye a fontos, a nagy dolog. Új, friss női arcok tűnnek fel verseiben, „édes Ada”, Arany, Mylitta, de nem verik fel lelkének ditirambjait – meg van szelídülve, nem követelőző, csak merengő. Az öregedés árnyéka suhog felette, többet látogatják régi emlékek, már inkább csak játszik a szerelemmel, nem éli többé viharos mohósággal – nem ér le már a lénye gyökeréig:

’Most már megjött az áhítatnak S hűségnek aranyos kora. Hívőn s hitetőn borulok le Előtted, Jövőmnek kikedvelt asszonya’ – írja „édes Adának”, aki úgy suhan át költészetén, mint egy nesztelen fantom.”

Ady köztudottan nagy nőbolond volt, és minden hitelt meg kell adnunk a nagyváradi Fehér Dezsőné bölcs észrevételének: „Az ő forrósága nem elégedett meg az epekedéssel”. Csakhogy ezt 1903-ban mondta, amikor még Rienzi (Novák) Mária színésznő végzetes csókja semmiféle hatását nem éreztette Ady kedélyében és erőnlétében. Aztán eltelt tíz év – ebből 8 év és 8 hónap meglehetősen Léda-centrikusan, és Ady egészségének leépülése folyamatos volt. Úgy látom, hogy a Léda utáni, Csinszka előtti három év a kapuzárás előtti pánik ideje: a költő érzi a közelítő vég jeges hidegségét. Azt gondolom, ha nem is valóságosan, de érzelmileg a Reviczky- vers hangulata uralta már Adyt ezekben az években: „Számlálgatom, találgatom, / Hogy hány hetem vagy hány napom / Van hátra még… / Irgalmas ég, / Esdek, ne légy fukar nagyon.”

Csak a vak nem veszi észre: a Léda utáni korszak Adyja már nem szeretőt keres a nőben, hanem hitvest. A városmajori Park Szanatóriumban Balázs Béla társaságában őt felkereső Dénes Zsófiának néhány napon belül megkéri a kezét, felkéri, hogy legyen életének társa. Jegyességük 39 napig tart, ezt követően Zsuka – állítólag édesanyja határozott követelésére – felmondja. A még kiskorúnak számító Boncza Berta ennél önfejűbb, kálvinista leány volt, nem törődött a szülői ház hangos tiltakozásával és a költő felesége lett. Érdemes elolvasni viszont azokat a könyörgő hangú, önmegalázó leveleket, amiket Ady – minden büszkeségét félre rakva – írt Tisza miniszterelnökhöz, hogy az járjon közbe a házasság létrejöttének törvényesítésében, beszéljen Boncza képviselő úrral, hogy adja meg atyai hozzájárulását kiskorú leánya frigyéhez. És Tisza közben járt: a két legendás ellenfél – noha egyik sem bocsátott meg a másiknak – ebben az ügyben szövetségessé vált. Tisza nyílván értesült arról, hogy Ady nagyon beteg, ezért számára különösen fontos ez a házasság. A nagy emberek életének átka és előnye, hogy minden eseményről szemtanúk beszámolói maradnak fenn. Ilyenekből tudjuk, hogy 1915. március 27-én este a hárshegyi Schüller-vendéglőben megtartott szűk körű esküvői vacsora után, Ady nem csupán az italtól, de a gyengeségtől és betegségtől is tántorgott. Már három év sincs hátra az életéből, de ebből a háromból is legfeljebb másfelet tud még viszonylag disztingvált, rangjához és híréhez méltó állapotban végigcsinálni. Aztán valamikor 1917 táján – sajnos éppen abban az időben, amikor Csinszkával beköltözhetnek saját, Veres Pálné utcai lakásukba, testi és idegi leépülése felgyorsul, közszereplései lehetetlenné válnak. (Emlékeztetnék Kassák hiteles beszámolójára a Vörösmarty Akadémián elnöklő, valószínűleg magán kívül levő Ady kínos felszólalásáról.) Szegény Csinszka, nyilván nem erre számított, amikor az ünnepelt, nőfaló költőnek első rajongó leveleit írta, de dicséretére legyen mondva: nem csupán holmi múzsa, de jó feleség volt, mindvégig becsülettel, hűséggel kitartott beteg férje mellett, ápolta, ellátta, vagyis megvalósította azt az otthonteremtő szent női szerepet, amire az öregedő költő annyira vágyott.

1918 októberében Csucsán készültek Adyról az utolsó fotók. Ismert képek: a költő kockás, bő kabátba burkolózva fáradtan és fázósan ül egy kerti padon, körötte-mögötte tombol az erdélyi ősz. Nagy karimájú kalapjára, nyilván Csinszka, kései, fehér virágot, talán krizantémot tűzött, hogy bohémesebb legyen a kép. Ady magába roskadtan, elgondolkozva néz maga elé. Mintha ő maga lenne az ősz allegóriája. Egy kicsit talán mosolyog is belülről, de hogy min, az már költészettörténetünk örök titka marad. Végül is teljesült legfőbb vágya: saját, önzetlenül szerető felesége társaságában, saját otthonának kertjében haldokolhat – békében. A fotóból szinte árad ki az ősz hűvös illata, az eső utáni avar szaga. De ez már más avar: nem a héja-nász az avaron.

Szőcs Zoltán

(Megjelent a Havi Magyar Fórum 2009. júliusi számában.)