vissza a főoldalra

 2009.08.22. 

Neil Simon: És mennyi szerelem

(Madách Színház)

A most 82. életévébe lépő Neil Simonnak, az egyik legismertebb amerikai bulvárszerzőnek ez a harmadik darabja, amit a Madách Színházban játszanak. A Pletyka évekig ment a valamikori Kamarában, a mai Örkény Színházban, ezt az előadást – kicsit átformálva – 2006 októberében áthozták a Madáchba, a másik komédia, az Édeskettes hármasban pedig 2007 áprilisától látható a nagyszínpadon. A harmadik, az És mennyi szerelem bemutatója pedig idén, január 8-án volt. Ez utóbbi mű nem tartozik a legismertebb és leggyakrabban előadott Neil Simon-művek közé, aminek megvan a maga oka. A történet cselekményideje a választásokat demokrata színekben megnyerő, 1963-tól 1969-ig hivatalában lévő Lyndon B. Johnson elnökségére tehető. A színdarab helyszíne egy szerkesztőségként is üzemelő legénylakás San Franciscóban. Itt él és dolgozik, azaz készíti a Balhé című roppant változatos műfajú cikkeket közlő lapot Norman Cornell, a szerfölött tehetséges zsurnaliszta. Ez a túlcsordulóan érzelmes, rögtön szerelembe eső fiatalember egymaga képes teleírni az újságot, ugyanis nagyon otthonosan mozog mindenfajta, az oknyomozó riportsorozatoktól kezdve a könnyed, színes kis híreken át a magvas tanulmányokig terjedő írások megszövegezésében. Vele együtt lakik a vagány, forrófejű, csak úgy, magáért a lázadás gyönyörűségéért lázadó, érzéseit faarca mögé ügyesen elrejtő Andy Hobart, akinek a szponzorok és hirdetők felkutatása, valamint a lapterjesztés ügyes-bajos dolgainak intézése a feladata. Már a két fiú jelleme között is elég számottevő a különbség. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a szomszéd lakásba költözik a csinos, ókonzervatív beállítottságú Sophie Rauschmeyer, aki boldog menyasszonya egy tengerészgyalogos hadnagynak. Természetszerűen Normannek ezt a vonzó leányzót meglátni és megszeretni csak egy pillanat műve. Norman csupa ostoba és gyerekes dolgot művel, hogy magára vonja szíve hölgyének figyelmét, aki azonban nem kér belőle, a bogáncstermészetű, kitartó inkább idegesíti, mintsem örömet szerez neki. Andy és Sophie is gyökeresen eltérő nézeteket vall. A fiú lezser és szeret mindennel szembemenni, a lány merev, az élet rendjét úgy fogadja el, ahogyan az van, nem kérdőjelez meg semmit, neki ez a világ a lehető világok legjobbika. Eleinte nagyon ellenségesek egymással, de ahogyan az már lenni szokott, a végén belehabarodnak egymásba, a hoppon maradt fiatalember sem búslakodik sokáig, máris rátalál az újabb nagy Őre.

Hogy az És mennyi szerelem nem váltja ki azt a hatást, amit a publikum előzetesen elvár tőle, az abban az okban keresendő, hogy a darab fő konfliktusán átlépett az idő. Az 1960-as évek Amerikájának politikai ellentétei felett ma már eljárt az idő. Manapság már nem biztos, hogy a baloldali, az csak haladó lehet, a jobboldali meg csak maradi. Az ötvenen túliak is halványan emlékeznek az itthoni Ki ölte meg Kennedyt?-féle nótákra, a nagy ’protest’ songokra, az Angela Davis-féle dalokra, a vietnami háború elleni állandó tüntetésekre, a pol beat nemzedékre, a hippik kommunáira. Ezek a motívumok ma már nem azt jelentik, mint negyven évvel ezelőtt, a Szovjetunió szétesése után átértékelődtek, így ezt a vonalat a darab rendezője, Szirtes Tamás nem erősíthette, mert a közönség java részének fogalma sincs már ezekről. Napjaink – pláne a hazai – jobb- és baloldali ellenségeskedéseire pedig nem merte átírni, vagy áttenni, mert bizony nagyon ingoványos talajra lépett volna, és akkor hol maradna a politikai korrektség és semlegesség meg mértéktartás kötelezően előírt követelménye? Ehelyett a publikum olyan produkciót láthat-hallhat, amiben csattognak a ma már nem sok politikai töltettel rendelkező szavak, és azt még csak érti, hogy miért balhézik az a sudár nőszemély az egyik férfiemberrel, de azt már végképpen nem, miért marakodik a másikkal, mert a köztük lévő a konfliktusok vérszegények, nincs élük. Nem is lehet egy habkönnyű darabtól elvárni, hogy kiálljon az egyik oldal mellett, mert akkor megosztaná a nézőket, így a rendező ’az ellentétek vonzzák egymást’ jól bevált sémájára építi a művet. Oroszlán Szonja alakítja az elavult nézeteket valló Sophie-t, Szente Vajk a szerelmi hevületében folyton marhaságokat művelő hírlapírót és Csányi Sándor a nagydumás, flegma lapkiadót. Mindhárom nagyon hálás szerep, és mindegyikük hozza a karakter megkívánta tulajdonságokat: a hajthatatlanságot, a komolytalanságot és a fölényességet.

Neil Simon olyan szerző, aki tudja, mivel és miként lehet színi hatást elérni, patikamérlegen méri ki a helyzet-és jellemkomikumok, valamint a könnyfacsaró és szomorú jelenetek egymáshoz viszonyított arányát, és mesterien kezeli az eltérő jellemek összeütközéséből adódó konfliktusokat. Sokat bíz a színészekre, akik imádják szerepüket, mert igazán megmutathatják, „mit tudnak”. Nemhiába tartják őt a „bulvár színművek koronázatlan királyának”.

Dr. Petővári Ágnes