vissza a főoldalra

 2009.08.21. 

Székesfehérvári fogadalmi szentmise-püspöki homília

Székesfehérvár ezer éve ünnepli a Szent Királyt. Ezer éve, hol nagyobb ünnepélyességgel, hol csöndesebben. Voltak itt országos megemlékezések, melyeket törvénykezés erősített, és voltak idők, amikor az ünneplık talán a király nevét is alig merték kimondani, és helyette új kenyér vagy alkotmány ünnepet mondtak. Rövid életű ideológiáktól vezérelve meg lehetett próbálni az első király nevét is elfelejteni, elfelejtetni, de ezek a törekvések eleve kudarcra voltak ítélve.

A magyar lélek eltörölhetetlenül őrzi ezer év távolából annak emlékét, aki neki hitet, hazát adott, aki neki életet adott! Mert első királyunk élete népe szolgálata volt! Sorsa a nép sorsa, öröme a nép boldogulása volt. Szent István király történelmünk legjelentősebb alakja. Az ő döntésétől, államférfiúi bölcsességétől függött, hogy mi lesz a Kárpát-medencébe behatoló néppel, mely életformájával a halál felé menetelt. Az európai népek nem akartak a közelükben tudni és megtűrni egy népet, mely hitében, életvitelében, kultúrájában más mint ők, aki pogány, aki rabló hadjáratokkal pusztítja azt, amit ők hittel és tehetséggel építettek, és aki annyi életet kiolt féktelen zsákmányolásában. A magyar tisztelte és őrizni akarta saját hagyományát, eszménye a vitézség volt, a bátorság és az erő, de az, amit ők hoztak magukkal, az idegennek és nemkívánatosnak számított abban a világban, ahová érkeztek.

Sokan voltak, akik mindezt minden áron tovább akarták vinni. Akik a hagyományok bűvöletében, a régi eszmék vonzásában úgy gondolták, az élet megy tovább, nem kell igazodni az új környezethez, az itt élı népek kultúrájához, csak őrizni kell a hagyományokat. Istvánnak küzdelmes életében ezekkel is, a környezettel is meg kellet küzdenie. E küzdelemnek útja a hitre térítés, a keresztény államiság kiépítése, és az európai népekkel, a római Pápával a kapcsolat felvétele volt. Megküzdött Koppánnyal, és pogánykodó követőivel. Vállalnia kellett sokak megnemértését, és sokak értetlenségét, rosszallását is. Őt csak a jövı igazolhatta, melyre prófétaként tekintett. Tudta, csak ez az út visz az életre. És mi már tudjuk: neki volt igaza! A belső vívódásokkal vállalt döntése népe számára az életet szolgálta. Befogadta a hittérítőket, koronát kért a pápától, kiépítette az egyházi élet kereteit, templomokat emeltetett, és így a kereszténység által testvért csinált a korábbi ellenségből, testvért abból, aki ezt megelőzően halálos ellenség, kiirtandó betolakodó volt. Kialakította azt a közigazgatási rendszert, a vármegye rendszert, mely ezer éve alkotja a magyar jogrend részét, és kialakította a diplomáciai kapcsolatokat kelettel épp úgy, mint nyugattal. Szövetséges lett és összekötı kapocs két világ között, bölcs és előrelátó politikával. Törvényt adott és törvénykezett, tanított és példát mutatott, rendet teremtett és elismert nagyságot hordozott magában és gazdagságot halmozott fel. Megvédte azt, ami a magyaré volt, és nem adta, ami az országot illette, de tisztelte azt, amit másoktól tanulhatott, ami mások benső gazdagsága volt. Így lett országa erős, így érdemelt ki tiszteletet, és így fogadta be őt és népét az itt élı népek közössége.

Erős lelkű ember volt, küldetéses, aki az élet megpróbáltatásaiban nem kesergett, hanem keresztet hordozott, előre nézett, és rendületlenül ment népe előtt azon az úton, melyen maga előtt Krisztust látta.

Viselte fájdalmait, csalódásait, gyászait igazi férfiként, olyan emberként, aki a saját sorsát népe sorsának alá rendelte. Sok sikert ért el, tekintélyt és elismerést vívott ki magának, mégis emberi tragédiája, hogy műve kudarcra ítéltetett, mintha Isten is elhagyta volna. Öregségére, fiai halála után, idegenektől körülvéve úgy tűnt, mintha minden, amit alkotott, visszájára fordulna, legalábbis lényeges részében: elvész a magyar a kereszténységben. Hiszen jó keresztények voltak körülötte, de ahogy Sík Sándor mondta híres rádiósbeszédében, nekik nem volt fontos a magyar léte. És az ő ereje már fogytán volt. Aki annyi csatát megvívott, annyi küzdelemben helyt tudott állni, már erőtlennek és tehetetlennek látszik. Ekkor, Nagyboldogasszony vigíliáján ment a temetkezési helyének szánt templomba, ahol már ott volt eltemetve Imre is, reménye, és ott ajánlotta fel mindazt, amit elért, amit szolgált, amit alkotott, ami majd népe lesz, mindent a Boldogságos Szűz Máriának, akit Nagyasszonyunknak hívott. És másnap már halott a nagy király. E tette, mely akkor példa nélküli tett volt, amit majd később a keresztény uralkodók mind utánoznak, talán a legnagyobb tett volt mindközött, amit véghezvitt.

Fontos volt az egyházi és közigazgatási rendszer kialakítása, fontos volt a diplomáciai kapcsolatok kiépítése, fontos volt az igazságos és szigorú törvénykezés létrehozása, fontos volt annyi csodálatos templom felépítése, de az életet e felajánlással tudta biztosítani a magyarnak.

Annyi nép eltűnt a népek nagy közösségében, akik ide jöttek előttünk vagy utánunk. Annyi százados harcot, leigázást, kivéreztetést, fizikai és szellemi elnyomatást egyetlen nép sem bírt ki, mint a magyar. Mindezt kizárólag annak tulajdoníthatjuk, amit István élete utolsó gesztusával tett, annak, hogy országot és népet, hazát és nemzetet Mária oltalma alá helyezett. Nincs más racionális magyarázata annak, hogy vagyunk, hogy itt vagyunk, hogy élünk, és létünk ma is gazdagítja Európát!

Mindezt azért érzem fontosnak látnunk, mert a mai ember élete is döntések sorozatából áll. Nekünk is annyi döntést kell meghoznunk naponta, és döntéseinknek súlya van, következményei elkísérnek bennünket, talán a későbbi nemzedékeket is.

Nem mindegy, mit és hogyan teszünk, hogy tudatában vagyunk-e annak, hogy tetteinkkel másokat is segíthetünk vagy gátolhatunk, építhetünk vagy rombolhatunk, fizikailag is és erkölcsileg is. Minden tettünkért felelősek vagyunk. Szavainkért, tetteinkért, életünk példájáért. Nem tudhatjuk, melyik is az a pillanat, amikor meg kell hoznunk életünk legfontosabb döntését, amikor a legfontosabb mondatot fogalmazzuk meg, amikor olyant teszünk, aminek példája megmarad a körülöttünk élık emlékezetében.

Vállalni kell felelősségünket, és azt nem háríthatjuk másokra. Az igazság szolgálatába kell állítani életünket, és tudatosan is arra kell törekednünk, hogy példánkkal is egy igazabb és jobb világot építsünk. Ezért nem mindegy, hogy hogyan és mire tanítjuk a gyermekeket, mire adunk nekik példát: mit látnak a mi éltünkön, milyen szavakat hallanak ajkunkról, és milyen cselekedeteknek lesznek tanúi a hétköznapjainkban, hogyan éljük családi életünket, és milyen erkölcsöt fogadunk el, hogyan szórakozunk s miről beszélgetünk, nem mindegy hogy mit tőrünk el és mit engedünk meg akár az egész társadalomban. Nem mindegy, milyen eszményképeket mutatunk vagy fogadunk el, hogy a rosszat rossznak, a jót pedig jónak mondjuk-e? Nem mindegy, hogy szeretem-e ezer éves hazámat, vagy csak a sikert és az anyagi hasznot nézem, hogy tudok-e áldozatot is hozni azért, amiért áldozta egész életét Szent István?

Neki erőt adott mélyen és őszintén megélt hite.

Ez a hit nekünk is ugyanazt az erőt adhatja, de ha valaki nem hordja még magában ezt a kegyelmi erőt, akkor is tudnia kell: felelős tetteiért, szavaiért, mert ı is alakítja mindennapjainkat, azt az érzést, amivel életünket éljük. E felelősség alól egyikünk sem vonhatja ki magát, e felelősség vállalásától egyikünket sem menthetjük fel! A közös sors összeköt minket, és közös felelősséget ró ránk, mindannyiunkra. Ma, amikor megemlékezünk a Szent István-i felajánlásról, kérjük Máriát, segítse továbbra is népünket, segítse az európai népeket, és segítsen minden embert, hogy a szeretet parancsának engedelmeskedve, egymásra figyelve, mások érdekeit nem sértve és nem bántva tudjunk élni, és tudjuk ezer éves örökségünkkel gazdagítani és szebbé tenni az életet. Mária, Magyarok Nagyasszonya, oltalmazd népedet! Szent István király, imádkozz érettünk!

Amen.

Spányi Antal

 Székesfehérvár, 2009. augusztus 14.