vissza a főoldalra

 2009.08.21. 

Rejtélyes erők szorításában

Két héttel ezelőtt egy igen érdekes politológiai elemzés jelent meg a Népszabadságban Domschitz Mátyás tollából. A politikai élet általános leépüléséről, hanyatlásáról, a társadalmi közbeszéd színvonalának és kulturáltságának visszaeséséről nyújt figyelemre méltó áttekintést. Gondolatmenetének egyik alapvetése, hogy megjelent, sőt dominál korunk politikai világában az irracionalitás:

„Kiveszni látszik a racionális közéleti diskurzus, a helyén áldozatát kereső indulat van. (…) …irracionális viták uralták el a közéletet. S ez patologikus.” Ritka dolog az életemben, hogy egyetértek népszabis cikkel, de a Politikai regresszió című írás első olvasásra megtetszett és továbbgondolásra inspirált, ami ebben az esetben azt is jelenti, hogy a felvetett alapkérdés illetve a belőle leszűrhető rezümé némileg módosult olvasatomban. Azt csak a józan tárgyilagosságra, szellemi elemzésre képtelen elfogultak tagadhatják, hogy a mai politikai élet – úgy a parlamentben, a médiumokban, a magánblogokban, mint a baráti beszélgetéseken, vagy éppen kormánynyilatkozatokban – nem süllyedt bele nyakig az irracionalitásba. Kínos, hogy utalnom kell rá, de adott politikai területen az irracionalitás egyben gátlástalan hazudozást is jelent, bár azonnal hozzá kell tennem, hogy a hazugság maga nem feltétlenül irracionális, miképpen az irracionalitás nem szükségszerűen hazug. Némelykor a realitás is lehet irracionális. Hol van már a reformkori politizálás bölcs racionalizmusa, Kossuth, Deák, Eötvös, Kölcsey, Petőfi, Vörösmarty megnyugtató, a jövőt garantáló, minden magyar számára egyként érthető és világos érvelése? Hol vannak már Széchenyi Hiteljének, Világjának az egyszeregy önönmagát igazoló józanságán és nyilvánvalóságán alapuló társadalmi fejtegetései? Mindez már a múlté, helyette hazugságokra alapozódó irracionális katyvazzá vált a közélet.

Amikor Draskovics miniszter hamis fotókkal dokumentáltan, álszent komolysággal bejelenti, hogy sajnos, de bizony Magyarországon megjelent a politikai terrorizmus, mindenki tudja – ő is tudja! –, hogy ez így nem igaz. Mégis elmondja, és a környezete, beleértve a sajtót is, úgy csinál, mintha elhinné. Íme, az irracionalitásnak egy jól kifejlett példája. Amikor a hisztérikus idegállapotban nyilatkozó „állampolgár” kifejti a tévé-híradóban, hogy ő mennyire fél azóta, amióta a Magyar Gárda masírozik, aligha van tévénéző, aki az aggódását osztaná, a műsor mégis lemegy. Pedig minden józanul látni képes magyar nagyon jól tudja, hogy a fegyvertelen, szedett-vedett Magyar Gárda, amelynek tagjai legfeljebb az egyforma sapka révén érezhetik magukat egyenruhában, a „nesze semmi, fogd meg jól!” jelenség politikai lecsapódása: műmumus, ami, ha másra nem, hát arra jó, hogy hangosan félhessenek azok, akik mindenképpen igénylik a – nem ritkán jól fizető – félelmet, de égen-földön nem találnak e hazában más ellenséget félelmükhöz. Mi ez, ha nem irracionalitás?

Szinte vérre megy, élethalálharccá változott a nagy pártpolitikai kötélhúzás: sikerül eltávolítani a Turult a Böszörményi útról vagy nem? Hogy mi a bűne az évezredes magyar ősmitológia totemállatának, azt senki sem tudja. Az sem, aki elmozdítaná, de persze itt már régen nem a Turulról van szó, hanem valami egészen másról, hatalmi, politikai harcról, országfoglalásról, arról, hogy ki dirigál és hogy ki engedelmeskedik. Mindez egy mitológiai madár körül lecsapódó irracionális vitában testesül meg. Az ENSZ-től az EU-ig bezárólag minden kis és nagy politikus – kivéve Iránt – emelt fővel, rezzenéstelen arccal emlegeti a nácizmus 6 millió zsidó áldozatát, pedig titokban mind tudja, hogy ez a szám rendkívül eltúlzott, demográfiai, történelmi, technikai képtelenség. Csakhogy a politikusok zárójelbe teszik az értelmüket, a józanságukat, és hódolnak az irracionális akarat oltára előtt. A világ vezető hatalma példátlanul költséges és embertelen háborúba sodorta a világot, amikor „demokráciaexportálás” céljából lerohanta Irakot, hivatkozván Husszein elnök – sosem volt, nyomokban sem létező – tömegpusztító fegyverarzenáljára és vegyifegyver-készletére. A „gonoszság birodalmának” mítoszát titkosszolgálati segédlettel felépítő Bush önmaga volt az eszement irracionalitás. Sokáig folytathatnám a sort annak bizonyítására, hogy a cikkírónak igaza van: „irracionális viták uralták el a közéletet. S ez patologikus.” Ám, védelmünk érdekében egy kicsit mégis módosítanék a képen. A tanulmányíró ugyanis azt sugalmazza olvasóinak, hogy adva van egy totál racionális világ, és benne mi, akik a magyar politikai közbeszédért részben felelünk – ki tudja miért –, érthetetlenül és bután a divatos irracionalitás mezejére toljuk ki a dolgokat. Csakhogy nem erről van szó.

Az az igazság, hogy ezt az egyre kisebbé zsugorodó, globalizálódó világot egyre inkább irracionális, vagy az irracionalitást erősen idéző erők irányítják. Övéké az első és az utolsó szó, övéké a pénz, a hatalom, náluk van az értékek hierarchiája. Hol van az a Nobel-díjas közgazdász, aki tiszta szívvel cáfolni tudná, hogy a világ pénzügyei, a tőzsdei események, az árfolyamváltozások, az olaj- vagy a gázáringadozások – vagyis mindaz, ami alapvetően meghatározza ennek a világnak a létét – kizárólag és csakis racionális döntések által lefedett események. Az, hogy – minden előzmény nélkül – tavaly októberben kirobbant egy pénzügyi világválság, és az, hogy ez állítólag mára már megszűnt, talán bizony nem vegytiszta irracionalitás? És egyáltalán, a sem aranyfedezettel, sem termeléssel nem megalapozott, manipulatív pénz (dollár, euró, svájci frank, forint) „értékének” mibenléte nem az irracionalitás világába tartozik? Igaz, jobb körökben nem használják az ősrégi irracionális szót, helyette van az on line és a virtualitás. A dolog külön veszélye, hogy amíg a racionalitás és irracionalitás határvidékén bóklászó régi ember többé-kevésbé mindig tudta, hogy most éppen melyik fertályon kutakodik, a ma embere – különösen a komputerek emlőin kupálódott fiatal – nem mindig tud, és nem is mindig akar különbséget tenni valóság és virtualitás között. Ez bizony az irracionalitás kiütéses győzelme a racionalitás felett. Egyetértve Domschitz Mátyás gondolatmenetével, azt fontosnak találom hozzáfűzni, hogy a közbeszédben elhatalmasodott irracionalitás nem primér tévedés, nem ostoba divat, hanem egyenes következménye az irracionalitás egyre érzékelhetőbb, egyre követelőzőbb és valóságosabb jelenlétének a világ alapvető erőviszonyaiban.

Szőcs Zoltán