|
 2009.08.21.
Egy hős kormánypárti művész
Olvasom
az ellenzék napilapjában, hogy a Das Parlament, a német törvényhozás
ülési szüneteiben megjelenő hetilap július 13-i száma
Izraelt és Magyarországot együtt mutatta be. Vajon ennek is üzenetértéke
van? De hogy mennyire lehet hiteles az efféle bemutatás, legalábbis,
ami hazánkat illeti, azt már abból is el tudjuk képzelni, hogy
többek közt Ágh Attila, Inotai András és Ungváry Krisztián
szolgáltatják az „információkat”. Az ellenzék körében
csak „weyerbélázásként” ismert jelenség megjelenése óta
amúgy sem lehet vagy érdemes semmin sem csodálkoznunk…
Én
sem csodálkoztam, amikor svájci barátaim (a hónap végét ott
töltöttem) aggodalmas arccal kezembe adták a sanktgalleni
napilap (Sanktgallen Tageblatt) június 6-i számában olvasható,
Nádas Péterrel készült interjút, amelynek címe az, hogy
Magyarország már nem létezik, és alcímében az áll, hogy húsz
évvel a vasfüggöny lebontása után Magyarország nyakig ül a
gazdasági válságban, politikailag pedig erősen jobbra tolódott.
A Gyurcsány hazugságbeszédét mentegetők közé tartozó, kormánypártiként
számon tartott író, miközben többek között „a
demokratikus struktúrák korrupt emberek hálózata által történő
kihasználásáról”, „az állam korrupció által való
felzabálásáról” panaszkodik, jellemző módon egyetlen szóval
sem említi a nyolc éve hatalmon levő balliberális kormányt. A
„jobbra tolódás” miatti kétségbeeséséből pedig arra
lehetne következtetni, hogy Magyarországon valami szélsőjobboldali
diktatórikus kormány regnál. Lehet, hogy a nyugati közvélemény
nem sokkal (vagy semmivel sem) tájékozottabb azoknál a magyar
szavazópolgároknál, akik még ma is azt hiszik, hogy a Fidesz
van kormányon? Mi mást fújna persze e babérkoszorús művész,
mint a balliberális körök megszokott nótáját, cigányellenességről,
fasizmusveszélyről, sőt a harmincas évek fasizmusának a
folytatódásáról, visszatéréséről? Erről kifejezetten a
riporter kérdez alá, és – mily csoda! – élénk helyeslésre
talál. Sőt, hogy egyértelműbb képet kapjunk a kormánypárti
mentalitásról (az egész ellenzék fasiszta!), a derék íróember
még azt is kijelenti, hogy bár nem érdemes elmenni szavazni,
mert nincs kire, ha otthon marad, akkor az ultrajobbot támogatja.
Ezt az öntudatos elkötelezettséget persze érdemes volna
eltanulnia a magyar szavazópolgárnak is. Tudomásul venni, hogy
ha nem él állampolgári jogával, ha nem tekinti azt erkölcsi kötelességének,
akkor annak a hatalomnak a túlélését segíti, amelynek
elviselhetetlenségét nap mint nap, fokozódó mértékben a saját
bőrén tapasztalja, és amelynek a felszámolását maffiajellegéből,
infrastukturális fölényéből adódóan legfeljebb egy kétharmados
ellenzéki többség tudná igazán megvalósítani. (Már
amennyiben meglesz rá a „politikai akarat”…) A panaszária
csúcspontja különben valami szkizofrén lelkületet sejtet.
(Vagy inkább csak egyszerűen – önmagához és a hozzá hasonlókhoz
méltó képmutatással – felveszi a hős demokrata pózát?) A
riporter kérdésére (jellemző, hogy kiket nevez meg!):
„hallgatnak legalább önre, vagy olyan szerzőkre, mint Esterházy
Péter és Dalos György?” – ez a keserű válasz: „nem,
mert árulók vagyunk. Olyanokat írnak, hogy Esterházy meg én
elárultuk az országot”. Hát, ha csak úgy nem… De hol is írják?
Talán a kormánypárti sajtó? Vagy a kétharmados többség várományosává
lett ellenzéki? Amit persze egy valódi demokratának, mint
amilyen ő – mondja –, mesterien kell tudni kezelni. Mint
ahogy az eddigi, a berlini fal leomlása előtti diktatúra idején
is tette. Dicséretre méltó elszántság. Talán, ha egyedül
maradna kormánypárti, és a balliberális irányt tekintené a
kisebbik rossznak. Egy (szabad) demokratához csupán az méltó,
hogy a befogadó nép óhaját, megszenvedett meggyőződését,
akaratát egy pillanatra se vegye figyelembe! Vagy legalábbis: ne
fogadja el. Legfeljebb keseregjen rajta…
Kiss István
|
