vissza a főoldalra

 2009.08.28. 

Közép-európai sorskérdések
Beszélgetés Kiss Gy. Csaba művelődéstörténésszel, esszéistával

– 1979-ben volt a Fiatal Írók József Attila Körének lakiteleki konferenciája. Előtte tíz évvel rendezték meg a lillafüredi találkozót. Addigra már jelentek meg tanulmányai?

 – 1970–71-től számítom jelenlétemet az irodalmi életben – bár 1969-ben már voltak publikációim –, amikor lengyel könyvekről, lengyel–magyar kapcsolatokról közöltem ismertetéseket irodalmi folyóiratokban. A csehszlovákiai magyar irodalomról is jelentek meg írásaim. 1968 tavaszán Pozsonyban jártam, s azt követően komolyan figyelemmel kísértem: mi történik a csehszlovákiai magyar irodalomban. 1968 nagyon izgalmas év volt az ottani magyar nyelvű hetilapok és az Irodalmi Szemle életében is. Ez a lap akkor a magyar irodalom egyik fontos fóruma volt, amit akkor igen kevesen tudtak idehaza. A napokban a kezembe került a lap 1968. júniusi száma. Németh László A magyar irodalom jövőjéről c. tanulmányát például itt jelentette meg.

 – Mióta érdekelték a lengyel–magyar kapcsolatok?

 – Már egyetemista koromban eljegyeztem magam Lengyelországgal. Ennek az országnak a neve lengyelül nőnemű, Polska. Tehát az eljegyzést lehet így is érteni. 1969-ben irigykedve olvastam a fiatal írók találkozójáról szóló híreket, mert katonaidőmet töltöttem Szolnokon, így nem lehettem Lillafüreden. A ‘70-es évek elejétől már részt vettem az irodalmi ifjúság találkozóin. Először az 1971-es hatvani konferencián voltam jelen. Föl is szólaltam, s a kelet-közép-európai kapcsolatokról beszéltem. Beszédemnek ezt a címet adtam: Kelet-Európa hullámhosszán. Ma nagyon bosszant, mikor Magyarországot Kelet-Európában helyezik el. Akkor taktikai okokból mondtam Kelet-Európát; elsősorban a szovjet birodalom nyugati csatlós országaira gondoltam. Ezzel a régióval azokban az években kezdtem el foglalkozni. Elsősorban Lengyelországgal, ennek az országnak a nyelvét tudom máig a legjobban. Majd a szlovák kultúrát és a szlovákiai magyar irodalmat tanulmányoztam.

 – Hány szláv nyelven beszél?

 – Erre nagyon nehéz válaszolni. A nyelvtudásnak több szintje van. Nem vizsgáztam lengyelből a katonaságtól való ódzkodás miatt, mert az idegen nyelv tudását számon tartották, és nem akartam megszálló katonaként Lengyelországba érkezni, de ezt a nyelvet – a német mellett – felsőfokú szinten tudom. A többi szláv nyelvet kevésbé ismerem. Szlovákul előadói szinten, középfokon tudok. Ezt közelíti meg a horvát nyelvtudásom. A szláv nyelvek rokonsága lehetővé teszi, hogy két nyelv ismerete után egy harmadikon megtanuljunk olvasni, de ez nem jelent igazi tudást. 1999- től öt éven keresztül a Zágrábi Egyetem magyar tanszékének voltam a vendégtanára, innen a horvát nyelv ismerete. Ha az ott töltött időt összeadjuk: nettó egy évet voltam Horvátországban. Jelenleg az ottani élményeimről, emlékeimről írok könyvet. Nem könnyű a horvát nyelv, a kiejtésben a hangsúly változása okozhat gondot. A lengyelben és a szlovákban a hangsúly állandó helyen van. Az előzőnél a szó utolsó előtti tagja, míg az utóbbinál az első hangsúlyos.

 – 1979-ben a közép-európai népek kölcsönös megismerésének szükségességéről beszélt. Főleg a mai visegrádi országok népeiről van szó?

 – Nem csak róluk. Az egyetemen is sokszor kitérek arra, hogy sokféleképpen tagolhatjuk kontinensünket. Földrajzi, politikai, gazdasági és nyelvi szempontból. Én abból indulok ki a nemzeti és nemzetközi kérdéseket vizsgálva, hogy Közép-Európának létezik egy olyan köztes sávja, ahol hasonlóképpen ment végbe a modern nemzetté válás. Ahol azok a dilemmák, amelyek a nemzetfogalom politikai, illetve kulturális-nyelvi dimenziójában a mai napig léteznek, és eltérnek Nyugat-Európától meg attól a Kelet-Európától, ami elsősorban Oroszországot jelenti. Politikai szempontból és nemzetközi kapcsolatokat tekintve beszélhetünk visegrádi országokról, de létezik egy Dél-Kelet-Európai térség is, amely hazánk számára elsődleges fontosságú. Ahogy a lengyeleknél már a kommunista korszak végén az akkori ellenzék sokat foglalkozott még „föld alatt” a keleti szomszédsággal, úgy kellett volna nálunk a dél-kelet-európai szomszédságra figyelmet fordítani. Hiszen felbomlott a második jugoszláv állam is, és a legnagyobb határon túli magyar közösség Romániában él. Magyarország nem készült fel ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására sem szakértői, sem külpolitikai szempontból.

 – A harminc évvel ezelőtti felszólalásának címe: ...nálunk és más nemzetéknél.

 – 1979-ben a nemzeti kérdés történetét és kezelését összehasonlító metódussal próbáltam megvilágítani, mert nálunk a nemzetről szóló viták légüres térben zajlottak. Azt a hamis látszatott keltették, hogy ez a téma csak nálunk jelent meg. Pedig ilyen viták voltak a régi kommunista országokban is. A mai napig felszólalásaimban, publikációimban élni szoktam ezzel az összehasonlítási lehetőséggel. A jelenlegi hazai válságot is nem egy nyugati ország helyzetével kell összehasonlítani, hanem a visegrádi államokkal. Lengyelország áll jelenleg a legjobb helyzetben, pedig húsz évvel ezelőtt a mélyponton volt. Ma egy dinamikus ország.

 – Mi ennek az oka?

 – A lengyel társadalom abban az értelemben is dinamikus, hogy ott sok gyerek születik. Igaz, Lengyelországban is csökkent a népesség növekedése, de nem annyira, mint nálunk. A másik ok: nem szakadt meg annyira a társadalomtörténeti folyamatosság, mint Magyarországon. Lengyelországban 1956 után lemondott a kommunista hatalom a falu kollektivizálásáról. Jelenleg pedig sokkal keményebben szembenéznek a kommunista diktatúra múltjával. A Nemzeti Emlékezet Intézete komoly föltáró, elemző munkát folytat. Az sem mellékes, hogy Lengyelország az EU-csatlakozás előtti tárgyalásoknál sokkal többet ért el hazánknál. Elég, ha a mezőgazdaságra gondolunk. Sikeresebb volt az agrárszektor átalakítása a mai EU-s követelményekhez. Így azután Lengyelországban – főleg a hazai – a zöldség-gyümölcs sokkal olcsóbb, mint nálunk. További lényeges tényező: Lengyelországban a kis- és középvállalkozásokat jobban támogatta az állam. Így kialakulhatott egy erős középpolgári réteg.

 – 1979-ben az is gond volt, hogy nem ismertük a lengyel vagy a horvát nép irodalmát, történelmét?

 – Most sem ismerjük. Ez régi probléma. 1848-ban az akkori magyar kormánynak volt annyi érzékenysége, hogy a Kossuth- bankó föliratát minden hazai nyelven lehetett olvasni. Az akkori magyar kormányhoz közel álló szlovák folyóirat pedig már figyelembe vette, hogy 1843-ban megszületett a modern szlovák nyelvi norma. Tehát olyan tanácsadói voltak az akkori magyar kormánynak, akik tudták: mit ajánlatos tenni a szlovák kérdésben. A kiegyezés – és főként 1875 – után pedig olyan illúziókat kergettünk, hogy egy nemzedék alatt megszületik majd nálunk egy olyan nemzetállam, mint Franciaország. Csekély számban, de voltak olyan nagy tudású emberek, akik látták a valóságos helyzetet, mint Kállay Benjámin, aki később Bosznia kormányzója lett, és jól ismerte a délszláv problematikát. Kormányzósága alatt sikerült konszolidálnia a tartományt. A magyar politikai gondolkodás és közvélemény egyrészt valóságos sérelmeken keresztül, másrészt „nyugati szemüvegen” keresztül figyeli a szomszéd államokat. Ez utóbbi jellemzi az MSZP politikáját. A szocialista kormányzat néha úgy tesz, mintha Washingtonból nézné a szomszédos országokat. Bukott miniszterelnökünk, Gyurcsány megsértette szlovák partnerét, pedig Fico nagyon reménykedett az MSZP sikerében. Több évtizede beszélek arról, hogy jobban kéne ismernünk szomszédainkat, de mintha a pusztában kiáltanék. Az viszont büszkeséggel tölt el, hogy az ELTE bölcsészkarán tanítványaimnak egy kis csoportja komolyan foglalkozik ezzel a kérdéssel.

 – Térjünk vissza a lakiteleki irodalmi találkozóra. Meglepte a téma? A nemzeti önismeret?

 – Nem. Időszerű volt. Jól tudtuk, hogy a kádári Magyarország e kérdésben külön utat jár a szovjet blokkon belül. Ennek egyik oka az 1956-os forradalom, ami egyben szabadságharc volt az idegen megszállókkal szemben. A másik ok: a jelentős kisebbségi magyar népcsoportok léte a szomszédos országokban. Moszkvában úgy látták, a kisebbségi kérdés bármilyen fölvetése a szovjet birodalom stabilitását veszélyeztetheti. 1956-ot követően a szovjet birodalom Magyarországon kívül mindenütt eltűrte, sőt támogatta is, hogy az illető nemzet nacionalizmusát kapcsolják össze a kommunista diktatúra állami ideológiájával. Ennek szélsőséges példája volt a romániai sovinizmus, amit összekapcsolt a totalitárius diktatúra eszköztárával. A kisebbségnek nem volt vagyona és egyházai is a tiltás határán voltak. Ezt az utat járta a bolgár Zsivkov is. Brezsnyev idején pedig hatalmas oroszosítás volt, Kijevben csak a külvárosi iskolákban folyt ukrán nyelven az oktatás. A mostani ukrajnai feszültségeknek ez az egyik gyökere. S mi történt nálunk? Megmaradt a bolsevizmus univerzalisztikus nyelvezete. Mi volt ráírva a Népszabadság címoldalára? „Világ proletárjai egyesüljetek!” A szlovák kommunista lap már nem a világ, hanem minden ország proletárjait akarta egyesíteni. Tehát északi szomszédunknál országban, nemzetben gondolkodtak. Nálunk a nemzeti emlékezet módszeres pusztítása kezdődött el 1956 után, s megszületett ennek ideológiai alapja is Molnár Erik történetíró munkásságában. Ő alapozott meg egy Bach-korszakhoz hasonlító megközelítést. Javítani kell az életszínvonalon, aminek az ára: mondjunk le a nemzeti függetlenség „korszerűtlen” eszményéről. Széchenyi annak idején híres röpiratában szellemesen válaszolt Bachnak, aki azzal dicsekedett, hogy milyen nagyfokú civilizációs fejlődés ment végbe az országban: „a vasutat nem ön, hanem az idő hozta, miniszter úr.” Az, hogy a Kádár-éra alatt a háztartásokban megjelent a hűtőszekrény és a televízió, az nem a kommunista diktatúra érdeme, az idő hozta.

 – 1979-ben említette: a lengyeleknél több egyetemi tudományos központ tanulmányozta a külföldi lengyelséget. Nálunk ilyen nem volt. Akkor ez az előbbiekre vezethető vissza?

 – Pontosan. 1956 után Lengyelországban rehabilitálták a Honi Hadsereget, ami a lengyel emigráns kormány – nem kommunista – partizánmozgalma volt és tudományos kutatás indult a határon túli lengyelekről. Megszületett Polonia fogalma, amelybe a külföldön élő lengyelek tartoztak bele. Majd elkezdődött – és nem csak a lengyeleknél – a nemzeti történelem kutatásának egy új hulláma. Az irodalomban pedig történelmi regények sora jelent meg. Nálunk pedig a magyar történelmi hagyományok kigúnyolása, kétségbevonása, a túlzott nemzeti önkritika volt a meghatározó. Szükség van nemzeti önkritikára, a nemzeti hibák feltárására, de ez nem jelentheti a hagyományok lebecsülését, egyoldalú szemléletét. A publicisztikákban előszeretettel a magyar hibákról, bűnökről beszéltek, különösen az Élet és Irodalomban folyt a deheroizálás. Ezek a hajdani „nemzetkritikusok” 1990 után is folytatták tevékenységüket. 1989-ben attól tartottam, hogy Magyarországon valamilyen szélsőséges, ostoba sovinizmus fog megjelenni. Megjelent, de csak marginálisan. Néha arra gondolok, milyen szerepe lehet némely szomszédos ország titkosszolgálatának abban, hogy hazai, kisszámú, korlátolt, soviniszta szervezetek kerülnek olykor reflektorfénybe.

 – Az antológiában írt munkájából idézek: „...tovább keringenek a délibábos nézetek, itt-ott provokációszagú 64 vármegyék, ami segít rossz hírbe keverni ezt az egész kérdést idehaza és külföldön.” Kifejtené ezt bővebben is?

 – Ilyenkor meg kell kérdezni, hogy kinek az érdeke ilyen mozgalmak léte. Ha föltennénk a kérdést: tudja-e valaki, miért éppen 64 vármegyéről van szó, mikor a kiegyezés után 63 vármegyéje volt csak hazánknak, nagyon kevesen tudnák erre a választ. A 64. „vármegye” Fiume és kerülete volt, de az sohasem volt vármegye. Nagy hiba, hogy igényes szellemi munka nem dolgozta fel az I. világháború befejezésének következményeit. Egyrészt délibábos nézetekkel találkozhatunk – ezek azért is népszerűek, mert a határon túli kisebbségekről reálisan nem írnak a tankönyvek –, másrészt a posztkommunista diskurzus hallani sem akar Trianon kérdéséről. Olyan módon viszonyul ezekhez a fontos problémákhoz, és azt a torz tradíciót folytatja, amelyet Károlyi Mihály képviselt, aki emigránsként Benesékkel tartott kiváló kapcsolatot. A posztkommunista kormányok pedig – akár Kádár idején – azt is veszedelmes nacionalizmusnak tüntetik föl, ha valaki a nemzeti érdekek reális védelméről beszél. Annak idején nem értettem egyet Antall Józsefnek azzal a kijelentésével, hogy „lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni”, mert szerintem más formulával kellett volna kifejeznie szolidaritását a határon túli magyarsággal. S mit tett Horn Gyula 1994-ben? Kimondta: csak 10 millió magyar miniszterelnöke akar lenni. Ne feledkezzünk meg arról, hogy nem légüres térben élünk, s amint a horni beszédmód, úgy a gyurcsányi is növelte a szomszédok nacionalizmusát. Ha ilyet mond Horn, az szabad kezet ad a szlovák politikának. A szlovák nyelvtörvény egyik gyökere részben tehát az utóbbi évek magyar külpolitikájában keresendő.

 – Több embert ismertem, akik arról álmodtak: 1990 után a visegrádi országok között valamilyen gazdasági szövetség fog létrejönni, s majd közösen, megerősödve, együtt lépünk be az EU-ba. Ez valóban naivitás volt?

 – Nem volt az. Én is ennek a híve voltam. Sokkal komolyabban kellett volna ehhez a magyar külpolitikának is dolgozni, de akkor sem lett volna egyszerű megvalósítani. Nyugaton úgy érezték, sokkal jobb pozíciót tudnak maguk számára biztosítani, ha külön-külön folytatják le a csatlakozási tárgyalásokat a közép-európai országokkal. Konföderációs tervek születtek a II. világháború előtt is, melyeket nagyon keményen bírált Sztalin. Egy új közép-európai szövetség létrehozása Oroszországnak 1990 után sem volt érdeke. Azért sem jött létre ez a szövetség, mert az új politikai elit mindenütt eléggé korlátolt volt. Újraéledtek a két háború közti politikai reflexek, pedig a geopolitikai helyzet alapvetően megváltozott. 1991-ben egy krakkói tanácskozáson fölvetettem: hozzunk létre egy közös kulturális alapítványt, mely támogatja a visegrádi országok együttműködését. Jellemző: majdnem tíz évbe telt, míg ez megvalósult. Ezzel rengeteget veszítettünk. Ma már sokkal nehezebb lenne szorosabb szövetséget létrehozni, hiszen a visegrádi országoknak más-más a politikai súlya. Lengyelországnak például jelentős a súlya az EU-ban, a hazai posztkommunista külpolitika érthetetlenül távolságtartó ettől az országtól. Sőt: nemrég számolta föl a magyar állam a krakkói főkonzulátust.

 – Más téma: nálunk érdekes módon a baloldal politikai fiaskójakor rendre előveszik az ügynökkérdést. Nevek röppennek fel a sajtóban. A lengyeleknél, a cseheknél mi a helyzet az ügynökkérdésben?

 – Ők sokkal jobban kezelték ezt a problémát. Azért negatív dolog az ügynöklisták előhúzogatása és a titkolódzás, mert zsarolásra lehet felhasználni. Nagy mulasztást követtünk el az 1990-es évek elején, mikor a listák nem kerültek nyilvánosságra. Szlovákiában bármikor olvashatom az interneten a teljes ügynöknévsort. Nagyon szomorú, hogy számos szlovákiai magyar nevével is lehet találkozni. 1993-ban Csehország és Szlovákia parlamentje a kommunista rendszerről törvényben nyilvánította ki, hogy emberellenes diktatúra volt. Nálunk még hasonló jogi aktus sem jött létre. Lengyelországban is egy ideig politikai zsarolás tárgya volt az ügynökkérdés, most már komolyan folyik a Nemzeti Emlékezet Intézet munkája. Sajnos, mivel nálunk ilyenről nincs szó, még lesznek az ügyben váratlan „robbanások”.

 – Egyik napilapban olvastam: „legszívesebben egy keresztény-szociális erőre bízná az ország jövőjét Kiss Gy. Csaba egyetemi tanár, a lakiteleki mozgalom egykori névadó embere.”

 – Úgy látom, hogy a parlamenti csoportok közül a Fidesz szövetségi rendszerén belül mindenekelőtt a KDNP és a Nemzeti Fórum képviseli a keresztény-szociális értékeket. Azért hangsúlyoztam ezt az említett interjúban, mert Magyarországon jelenleg a legsúlyosabb probléma a szociális kérdés. Mintha visszakerültünk volna a ’30-as évek világába, s 3–4 millió koldus országa lettünk. Ez fontos és figyelmeztető tény a következő kormányok számára. Az is gond, hogy a politikai elit elfelejtette a plebejus beszédmódot. Nem szólítják meg érthető módon a kisembereket. A vidéket járva tapasztalom: nagyon keserves a lét a kis falvakban. Eladó a magyar falu, elnéptelenedik a vidék egy része. Ezért tartom fontosnak a keresztény-szociális értékrend megerősödését.

Medveczky Attila