vissza a főoldalra

 2009.08.28. 

Szülinap és temetés

Anyai nagyapámat nem ismertem, anyám sem nagyon, mert még Ő is gyermek volt, amikor tüdőgyulladásban meghalt az apja. Egy kopott arckép maradt utána, és a családi legendáriumnak azon bizarr részlete, mely szerint éppen a születésnapján volt a temetése. Furcsa egybeesés. Miképpen furcsa az is, hogy nekem ezen a héten hirtelen eszembe jutott ez a tökéletesen – maradék és hiány nélkül – záródó kör, amely a születésnap és a temetés között elvileg mindig ott van. Csak nem mindig látható. A napokban a születésnapját, augusztus 20- át ünnepelni készülő nemzet – legalábbis annak gondolkodó, olvasó, tiszta tudatú része – temetett: Püski Sándort, a könyvest, a magyar gondolatok könyvvé születésének legnagyobb világra segítőjét temette. Egy olyan embert, akinek régóta nem volt, és bizton állítom, hogy jó ideig nem is lesz párja. Egyszerű, spontán, közvetlen stílusa, barátsága, dolgos élete látszólag hétköznapi polgárnak mutatta őt, valójában egy magyar csoda, egy egyedi jelenség, egy a világpolitikai széljárással szembe kiáltani merő, valódi mélyüzenet volt: „Él magyar, áll Buda még!” – ezt hirdette és bizonyította hétévtizedes kiadói tevékenységének minden napja és kinyomott lapja. És még valamit, azt, hogy ti, akik a népből jöttetek, akiket a magyar falu, a magyar sors küldött, és magyar anya dajkált – Sinkák, Erdélyik, Sértők, Veresek, Szabó Lőrincek –, tehetségesek, értékesek, fontosak, vállalhatók vagytok, és én felmutatlak titeket! Ezt az elmúlt hét évtizedben senki más nem mondta, egyedül Püski. Mindezt egy nagyon hosszú életen át, megingás nélküli következetességgel hirdette és valósította meg. 99 éves korában szólította vissza magához a Teremtő. Mi pedig majd, ahogy szoktuk, amúgy magyarosan, megtanuljuk becsülni őt – post mortem. Bár, lehet, hogy némileg igazságtalan vagyok, ugyanis éppen Püski Sanyi bácsi volt az az ember, aki soha nem megosztotta, de mindig összebékítette a civakodó magyar indulatokat. Ezt azért tehette, mert meglepő módon mindenki szerette és becsülte őt, aki ismerte, respektálták még ellenségei is. (Nota bene! A nagy zsörtölődő Szabó Dezső is szerette, ami nem semmi.)

Elszánt, bátor, makacs ember volt, mindig tudta mit akar, mit nem, soha nem keverte össze a jó irányt a rosszal. Ha akarom, nyakas kálvinista, ha akarom makacs paraszt, de mondhatom szebben is, amúgy szabódezsősen: „áldott, szent paraszt” volt. Olyan, mint Arany János. Ugyanis szememben nem kétséges ennek a páratlan életútnak a legfőbb titka a gyökérzet, az indító magyar táj, a békési pusztaság ősereje, az alföldi magyar sors tisztasága és fel-feltörő rejtett energiája, ugyanaz, amely küldte és mozgatta Katonát, Kölcseyt, Petőfit, Aranyt, Áchim Andrást, Sinkát, Erdélyit, Kosztolányit, Tóth Árpádot, Juhászt, Móriczot, Bajcsy- Zsilinszkyt vagy legutóbb Csurkát. Az Alföldön kedvére nyargalászhat a szél, de nem tudja sem elfújni, sem betemetni a magyar élni akarás legtisztább forrásait. Püski Sándor minden értelemben rokona volt ezeknek a magyar nagyságoknak: földije és szellemi rokona. A békési harangozó fia magától Istentől kapta a sorsot, amit – mint valami örömteli keresztet – cipelt hosszú élete alatt, miként Istentől kapta hozzá a mandátumot is: erőt és elszántságot a könyvkiadáshoz, belső hitet, hogy a nemzet ellenségei ne tudják legyőzni véglegesen, legfeljebb időszakosan. De sosem voltak képesek a politika kis piszkosai olyan mélyre lökni, úgy elítélni, olyan börtönbe zárni őt, hogy rövidre rá ne lett volna megint erősebben és magasabban, mint előtte. Ez a magyar történelem sajátsága és áldott szerencséje: a lejtőn csúszás legreménytelenebb pillanataiban az alföldi róna mindig küld nekünk valakit, egy gyógyíthatatlanul elhivatott embert, aki képes is, hajlandó is visszarántani minket a szakadék széléről, sőt példájától erőre is kapunk. A kormányzati kultúrpolitikának, az akadémiai könyvkiadásnak kevés volt a rendszerváltás elmúlt húsz éve arra, hogy a magyar sorskérdések legnagyobb elemzőinek, addig elérhetetlen vagy alig elérhető életművét kiadja. Oda se neki, mivel Püski átvállalta ezt a heroikus, állami feladatot: Szabó Dezsőt 11, Németh Lászlót 9, Csurkát 7, Sinkát és Erdélyit 2, Sértőt 1 vaskos, hófehér kötetben adta ki, s ezzel mentette át gondolataikat nemcsak nekünk, de az eljövendő korok magyarjai számára is. Püski Sándor elment, eltemettük, de mert mi még egy darabig maradunk, hát készülünk az ünnepre, a szülinapra. Így van ez rendjén. Nem akármilyen szülinapról van szó, a magyar állam, az öreg, fáradt Hungária-mama született meg ezen a forró augusztus huszadikai napon, éppen és pontosan 1009 évvel ezelőtt. Mit lehet kívánni egy ünnepeltnek, aki 1009 éves? Egyáltalán kell-e, lehet-e neki kívánni bármit is, amit még nem kapott meg ezen tömérdek idő alatt? A kérdés persze becsapós, mert nem neki kell kívánnunk valamit, hanem saját magunknak, akik nem vagyunk és nem leszünk ugyan 1009 évesek, viszont – minő csodája a teremtésnek – ma mégis mi vagyunk az 1009 éves Hungária! Mivelhogy ő ma éppen velünk azonos. Mi vagyunk a magyar jelen, következésképpen mi hordozzuk a magyar múltat és a mi bizományunk a magyar jövő. És néhány héttel ezelőtt ezt még Püski Sándor is elmondhatta magáról. És éppen az ő példája nyugtat meg engem, az hogy az ő teljesítménye nem hollywoodi mese volt, az hogy lehetséges magyarként így élni, kitartani, teremni, védeni, harcolni eredményesen a magyar megmaradásért. Hosszú távon nem félek a jövőtől, nincsenek aggodalmaim: miképpen vagyunk immár 1009 éve, leszünk is még történelmi korokon át! Ez biztos. Gazdasági válság ide, pénzügyi válság oda, „Él magyar, áll Buda még”, és ez így is marad a múló vagy sírig tartóan makacs nehézségek, gondok, nyomasztó terhek ellenére is. Ugyanis, ha nagyon nagy baj lesz, majd küld a sáros Alföld egy újabb istenes férfiút, aki megmutatja, hogy merre van a megoldás, és bizonyítani fogja: a túlélés nem lehetetlen. Eddig mindig küldött, ugyan miért hagyná abba? Boldog születésnapot kívánok neked, kedves, agg, ötrészre amputált, megalázott, kifosztott, elárult, eladott, és mégis gazdag, mégis magyar, mégis élő hazám! Nekünk nincs más jövő, csak te.

Szőcs Zoltán