|
 2009.12.01.
Aki nem ismer lehetetlent
Pató
Róza éremművész, szobrász
Törökszentmiklóson született. 1954-60: Magyar Képzőművészeti
Főiskola, mesterei: Pátzay Pál, Somogyi József. 1970: a
Szegedi Nyári Tárlat díja; a kisplasztikai pályázat II. díja;
1972: Lektorátusi nívódíj; az Ezüstgerely pályázat nagydíja;
1985: Szocialista Kultúráért; a Dante Biennálé bronzérme,
Ravenna; 1988: a Szolnok megyei Tanács művészeti díja; Pro
Urbe, Törökszentmiklós; 1990: az Ezüstgerely pályázat különdíja;
Budapestért emlékérem; 1991: a Katona József-pályázat III. díja;
a Magyar Hitelbank művészeti ösztöndíja; 1992: a 39. Vásárhelyi
Őszi Tárlat díja; 1995: Pro Arte Hatvan; X. Országos Portrébiennálé,
Hatvani Galéria, bronzdiploma; 2000: Ló és lovas c. kiállítás,
fődíj; Zichy-kastély, polgármesteri különdíj; 2005: Magyar
Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje. Tanulmányúton járt több
kelet- és nyugat-európai országban. Budapesten él. Koncepciójában
természetelvű, formanyelvében klasszicizáló művészete a
mindennapi élet jelenségeit dolgozza fel, hol zsánerszerűen,
hol jelképes célzattal. Erőssége a portré- és a gyermekábrázolás,
kedveli az anyaság témakörét. 1967 óta az országos rendezvények
(Hatvani Portrébiennálé, Soproni Érembiennálé, Vásárhelyi
Őszi Tárlat stb.), ill. a magyar művészek külföldi bemutatóinak
rendszeres résztvevője. Több ízben kiállított a ravennai
Dante Biennálén és a bulgáriai, gabrovói Humor és Szatíra
Biennálén. Kisplasztikák, érmek és plakettek mellett megbízásra
köztéri plasztikákat is készít. Számos díj és kitüntetés
birtokosa. 2008-ban Kecskeméten fődíjat kapott a Jézus példabeszédei
c. szobra.
- Minden szerénytelenség nélkül állíthatom: nagyon sok
hírességet, orvost, írót, költőt, zeneművészt, képzőművészt
ismertem meg pályám során. Kodály Zoltánnal először az
uszodában, a Lukácsban találkoztam. Később, mikor főiskolai
mesterem, Pátzay Pál mintázta meg a mestert, többször beszélgettem
vele. Egyszerűen lenyűgözött, ahogy a Parnasszus csúcsán álló
két szellemi óriás egymással beszélgetett. Sokat tanultam így
Kodálytól is, akit közvetve a mesteremnek mondok. De nem csak
őt. Hatással volt rám Bernáth, Melocco és Makovecz, de bátran
említhetem Hernádi, Csurka, Gyurkovics, Szakonyi, Lázár Ervin,
vagy Kiss Dénes nevét is. Az ő munkásságuknak, műveinek
megismerésének köszönhetően jöttem rá arra, hogy az egyéniség
kialakulása az állandó gyakorláson és az új ismeretek
befogadásán is múlik. Számomra nincs olyan, hogy „nem
tudom”, nem ismerem azt a szót, hogy „lehetetlen.” Mindent
el lehet sajátítani, meg lehet tanulni, csak önfegyelem, türelem,
akaraterő kell hozzá. Nagy László, költővel is jó
kapcsolatba kerültem. 1988-ban megörökítettem őt egy
plaketten, melyet fivérének, Ágh Istvánnak akarok odaadni.
Nagy László látta a munkáimat, s így szólt: „ha újabb
alkotásaid születnek, akkor azokat bemutatom a Magyar Ifjúság
c. lapban”. Többször találkoztam és beszélgettem vele az
akkori ún. sajtóházban. Azt is lebontotta a mostani, „szép,
új rendszer.” De nem ám színházat, vagy valami más nevelő,
kultúraközvetítő intézményt emeltek a helyére, hanem eladták
a telket. 1990-től kezdve csak abban versenyeznek a kormányok,
hogy ki tud többet eladni a hazai, állami vagyonból. Azt mondják,
hogy gazdasági válság van, s olyan időket élünk, mint a
’30-as években, születésem idején.
-Tudtommal igen
szegény családból származott…
-Felmenőim mindkét
ágon tisztességes és kiváló mesteremberek voltak. Szabó, kőműves,
ács, cukrász és kovács is volt köztük. Almássy grófnak
nagyapám testvére volt a gyógykovácsa. Apámék kilencen
voltak testvérek, s abból hét fiú. Négyen zenét tanultak, s
minden vasárnap eljöttek hozzánk, s hegedültek. Innen ered a
zene iránti rajongásom. Édesapám kőműves volt, s
tapasztalta, hogy a válság miatt nincs vidéken munkalehetőség.
Úgy gondolta, hogy majd a fővárosban több szerencséje lesz.
Így a nyomor és a nélkülözés elől 1936-ban Pestre, azon belül
is Zuglóba költöztünk. Az Egressy útón laktunk egy
szoba-konyhás lakásban. Igaz, alig éltem szülőhelyemen, Törökszentmiklóson,
mégis nagy lokálpatrióta vagyok. A háború idején – a bombázások
miatt – visszatértem Törökszentmiklósra, s ott végeztem el
az elemi négy osztályát. Emlékszem: egy teremben négy osztály
tanulói voltak összezsúfolva. Később, mint szobrász, nem
egyszer visszalátogattam a városba, ahol több kiállításom is
volt. A Törökszentmiklóshoz tartozó Szenttamáson egy óriási
lovarda és kastély található. Ott áll az az életnagyságú
-3 méter
hosszú és
6 méter
magas - versenylószobrom, amit még a múlt rendszerben alkottam.
Egy Turbo nevű lovat mintáztam meg. A munka úgy történt, hogy
a helyszínen dolgoztam egy-két hónapot, s közben megfigyeltem
a lovakat, tanulmányokat végeztem a méntelepen. Az orvosi
rendelőintézet előtt egy Anya gyermekével c. kőfigurám áll,
s a helyi temetőben is állnak azok a síremlékek, melyeket én
alkottam. Szívesen jövök és járok haza, örülök, hogy sokan
emlékeznek rám.
-Térjünk vissza a
múltba. Édesanyja mivel foglalkozott?
-Hiába végzett négy polgárit, mégis csak cselédnek
kellett Pesten. De! Én soha, senkinek, nem panaszkodtam a nehéz
megélhetés miatt. Mindig, már gimnazista korom óta
dolgoztam… Voltam ruhaipari vállalatnál végvásznakat mérő
munkás, kőművesek mellett napszámos – hiszen háború után
az országot kellett építeni. Végül a Fehérvári úti kőfaragótelepen
mindenes voltam. Havat lapátoltam, vagont raktam ki, ha kellett.
Nem panaszkodtam. Bármit is dolgoztam, csak arra gondoltam: ebben
a munkában legyek én a legjobb. Tanítványaimnak is mondom:
amit dolgozol, azt becsülettel csináld. Sosem sírtam azért,
hogy szegény családból származom. Igyekezzen az ember egy
szakmát megtanulni, hogy lehessen valaki. Ma sokan tanulás,
munka nélkül akarnak megélni, meggazdagodni. Úgy pedig csak
nagyon keveseknek megy.
-Mikor
mutatkozott meg a művészet iránti hajlama?
-Már
kisgyermek koromban. Az énekhez és a rajzhoz volt tehetségem.
Szép kis szopránom volt, el tudtam énekelni Delibes Lakméjából
a Csengettyűáriát, s a Pillangókisasszony nagyáriáját is.
Éppen ezért elmentem meghallgatásra a zeneművészeti gimnáziumba.
Onnan viszont kedvesen eltanácsoltak, mondván, hogy még nem érett
meg a hangom, s az is gond volt, hogy nem tudtam zongorázni. Ez
akkor nekem nagyon rosszul esett. A másik a rajz. Az elemi iskola
szünetében sokat rajzoltam a táblára, s előfordult, hogy férfiaktokat
is. Ez természetesen nem tetszett a tanítónak, s közölték szüleimmel,
hogy milyen neveletlen vagyok. Otthon aztán édesanyám jól
leszidott, s meg is vert emiatt. Ezután nem rajzoltam többet az
iskolai táblára, de otthon rajzlapra festettem, rajzoltam, mikor
mihez volt kedvem. Mint már említettem: szegények voltunk, s szüleimnek
nem volt rá pénzük, hogy ceruzát, festéket vegyenek nekem.
Mikor szüleim megkapták a pénzüket, az volt az első, hogy
kifizették a házbért. Majd elővettek egy füzetet, s megnézték,
mennyivel tartoznak a hentesnek, a trafikosnak, a péknek. Apám néha
cigarettázott, bár a legolcsóbb bagót – ha jól emlékszem,
a Hercegovinát - szívta, de hát az sem volt ingyen. Kifizették
a tartozásukat, s utána ment minden elölről. De nekem szükségem
volt rajzeszközökre. Voltak olyan osztálytársaim, akik lustaságból
nem akarták az órai feladatot megrajzolni. Erre még a képzőművészeti
gimnáziumban is akadt példa. Én tehát megrajzoltam helyettük
a feladatokat, s cserébe pedig kértem valamilyen eszközt. Osztályfőnököm
azt mondta: „van egy hely, ahol kiélheted a rajzolhatnékodat,
felvételizzél a képzőművészeti gimnáziumba”. Bementem a
tikárságra, s akkor közölték velem: elkéstem, lejárt a
jelentkezési határidő. Nagyon el voltam keseredve. Ez látszódhatott
rajtam, mert megkérdezték, hogy hívnak, s honnan jöttem.
Elmondtam. „Na jól van, Pató Pál, akkor téged is behívunk a
felvételire”- hangzott a válasz. A felvételi vizsgán a háborúról,
a békéről és egy szabadon választott témáról kellett
rajzolni. Sikerült bejutnom a gimnáziumba. Mindig is festő
akartam lenni, de később a szobrász szakra irányítottak. Ültünk
az első év végén a teremben, s névsor szerint kérdezte a tanár,
ki mit szeretne tanulni. Amire hozzám elért, már elég sokan
jelentkeztek festőnek, így én hiába akartam az lenni, a szobrászatot
írták be a nevem mellé. „Erősek a kezeid, bírni fogod”- közölte
velem a tanár.
-Végül
is megszerette ezt a művészeti ágat.
-Ezt első mesteremnek, Somogyi Józsefnek köszönhetem. Szép,
okos, tehetséges és jó ember volt. El lehet mondani, hogy
szinte állandóan Somogyi műtermében tartózkodtam. A műtermet
takarítottam, az agyagot olyan állapotban tartottam, hogy a
mester bármelyik pillanatban tudjon mintázni. Segítettem neki
az öntésnél, s mindemellett saját munkámat is elvégeztem.
Somogyi József mellett nem lehetett tétlenkedni. A mesternek köszönhetem,
hogy megmintázhattam életem első portréját, melyet azonnal ki
is öntöttünk gipszből. Ezt az alkotást ma is műtermemben őrzöm
a híres itáliai operaénekes, tenorista, Tito Schipa portréja
mellett. Somogyi megtanított rajzolni, mintázni, szobrot önteni
és kőbe faragni. Sok domborművet, portrét és figurát mintáztam
a tanulmányokon kívül. Este nyolckor úgy osontam ki a portásfülke
mellett, hogy ne lássák meg, hogy hivatalos időn kívül tartózkodom
a gimnázium épületében. Még gimnazista koromban két híres
professzor, Kiss Ferenc és Szentágothai János jóvoltából
bejutottam az orvosi egyetem korbonctanára. Meg akartam ismerni
az emberi testet, annak anatómiáját, az izmokat, csontokat. Még
azt is megengedték nekem, hogy embert boncoljak. Szemléltető
eszközöket – szíveket, tüdőket, hörgőket - is mintáztam
az egyik professzorral az orvostanhallgatók részére viaszból,
majd befestettem azokat. Múzeumokba is jártam, szinte minden
nap. Akkor még ingyenesen lehetett látogatni a tárlatokat. A Károlyi-palotában
voltak összezsúfolva akkor a nagy magyar szobrászoknak, festőknek
a művei, s én azokat tanulmányoztam. Nem ritkán éjjel kettőkor
mentem haza a munkából. Otthon várt télen a jéghideg lakás,
az ablakon jégvirág…Este a mamám főzött a konyhában, a gőz
beillant a szobába, rácsapódott az üvegre, s gyönyörű jégvirággá
varázsolódott. Azóta sem látok ilyen csodaszépet.
-Csak tanulással töltötte
gyermekkorát? Nem járt sehová szórakozni?
-Dehogynem! De számunkra, gyerekeknek – két testvérem
van – mást jelentett a szórakozás, mint a mai fiataloknak. Ma
a szabadosságot értik szabadág alatt. Szüleim sohasem törődtek
azzal, hogy mit csinálok, vagy mi akarok lenni. A természet
kegyeltjeként boldogan élhettem gyermekkoromat, amit szerettem,
azt tehettem. Nyáron úsztunk, s télen korcsolyáztunk. Sétáltunk
a budai hegyekben, gyűjtöttük az ásványokat, s néha-néha
belógtunk a mozikba az előadások szünetében. Ha visszaemlékszem,
nem is a film, hanem a zene miatt, mert a mai napig rajongok a szép
melódiákért. A Turán téren lakott Tusa Erzsébet zongoraművésznő.
Kijártam a ház elé tornázni, s közben hallgattam a muzsikát.
De nem csak a művészetek érdekeltek. Tizenhatévesen már kipróbáltam
a vitorlázó repülést és többször ugrottam ejtőernyővel.
-A gimnázium után
máris felvették a Képzőművészeti Főiskolára?
-Igen, ott a már említett Pátzay Pál tanítványa
voltam. Most engedjen meg egy kis kitérőt. Nekem szinte csak
jegyzetekből lehetett, kellett tanulnom. Ennek oka, hogy mindig
valamilyen történelmi fordulatkor váltottam intézményt, s a régi
tankönyvek pedig a sutba kerültek. A történelmi fordulatokat
megszenvedte a művészet is. Rákosiék kimondták, hogy nincs szükség
az antik képzőművészet tanulmányozásaira, hanem csak a
szocreálra. A főiskolán így vandál módon összetörték az
ókori szobrok másolatait. Nekem sikerült egyet megmentenem:
talicskával hoztam haza a szobormásolatot a házunkba. Ezt a házat
egyébként ketten építettük apámmal. Ő volt a kőműves, míg
én a segédmunkás. Visszatérve a főiskolára; Pátzay nagy
hangsúlyt helyezett a klasszikus művészeti hagyományok
megismerésére. Ön is megkérdezte tőlem, hogy melyik izmushoz
tartozom. Engem nem érdekelnek az ilyen dolgok. Hanem, a hagyományok
megismerése és továbbadása, természetesen egyedi módon.
Kiemelendő, hogy Pátzay révén ismerhettem meg Kodályon kívül
Keresztury Dezsőt és Borsos Miklóst.
-A mai fiataloknak
van lehetőségük arra, hogy ilyen nagyságokkal, egyéniségekkel
megismerkedjenek, s tanuljanak tőlük.
-Természetesen van, csak akarni kell, s nem kell félni a
munkától. Úgy lehet igazán ellesni a nagyok módszereit, ha
szinte mindig a műteremben vagyunk. Ha kell, kisöpörjük a műhelyt,
s ha kell, elmegyünk ételért a mesternek. A szolgálat közben
megtanulhatjuk a mesterséget.
-Mi volt az első
megbízatása a diploma megszerzését követően?
-Nem sokkal a főiskola elvégzése után kaptam a megbízást
az első köztéri szoborra. Az újonnan épült móri gimnázium
elé terveztem és faragtam kőből egy két méter húsz centis lányfigurát.
Ezt követően nagyon sok megbízást kaptam, de nem csak köztéri
szobrokra, hanem portrékra, kisplasztikákra is. Neves tudósokról,
művészekről – pl. Szent-Györgyi Albert tudós biokémikusról,
Kovács Anikó csemballóművészről, Kovács Dénes hegedűművészről,
Ujvári Béla művészettörténészről, Végvári Lajos művészettörténészről
- portrékat, érmeket készítettem. 2001-ben 46 érmet ajándékoztam
a Zeneművészeti Múzeumnak a világ legnagyobb zenészeiről készült
anyagból. Nobel-díjas tudósainkról plakett-sorozatot készítettem.
A mai napig több köztéri emlékművet készítettem kőbe,
bronzba. Országszerte fel vannak állítva. Az ország jelentős
múzeumaiban vannak szobraim, köztük a Magyar Nemzeti Galériában
is. Sok egyéni kiállításom volt országszerte, Budapesten is a
Műcsarnokban többek között. Hazai és nemzetközi kiállításokon
is részt veszek. Pályázat útján pedig több köztéri
szoborra nyertem megbízást. Jelentősek, a közelmúltban készített
domborműveim, a Gilgames táblák, a Paradicsom kapujában és a
Csodaszarvas története. Az Olajág Egyesület pályázatára
pedig elkészítettem egy Írás c. domborművet. Rajta az
egyiptomi írnok, Gutenberg, az első nyomdagép, és több ókori
írásjel. Nagyon büszke vagyok a hatvani Országos kortárs
magyar keresztény egyházművészeti kiállításon szereplő Pál
és Péter apostolt ábrázoló munkáimra, domborműveimre. Úgy
érzem, hogy ezekkel jutottam el 75 évesen a zenitre. Sokat
olvasok az ábrázolandó történelmi, vallási, egyházi alakokról,
mielőtt nekilátok a formázáshoz. Utána jön a tervezés.
Mindent és mindig egy –egy munka előtt újból ki kell találni.
Nem elég az anatómia ismerete, mert a tartalom határozza meg a
formát. Tanítványaimat is erre figyelmeztetem, s arra is: a
csiszolatlan kőkorszaktól kezdve a mai napig mindent meg kell
ismerni ahhoz, hogy magunkat tudjuk adni, s mindig a szemünk előtt
lebegjen az, amit el szeretnénk érni. Az ösztönösen ellesett
konkrét motívumokat, eseményeket, fortélyokat is állandóan
magunkba kell szívni, s életművünkhöz lényegíteni. Lehetnek
példaképeink, de meg kell találni magunkat, egyéniségünket.
E nélkül nem lehet művészetről beszélni.
-Előfordul, hogy közösen
állít ki tanítványaival?
-A legutóbbi kiállításomat ez év márciusában közösen
rendeztem tanítványaimmal a budafoki Kaluzál Házban. Tanítványaim
többségével általános iskolás koruk óta foglalkozom. Van köztük
keramikus, építész, szobrász, grafikus és építész is.
Nekik, annak idején minden képzőművészeti ág alapját tanítottam
meg, a jó rajzolást.
-Fia, Győrffy
Gergely hegedűművész. Akkor tehát ő viszi tovább a zenei
vonalat.
-Így van. Nem
csak hegedűművész, hanem zeneszerző is. Egyik művét Bécsben
is előadták. Jelenleg a Weiner Leó Zeneiskolában tanít, sokat
koncertezik itthon és a nagyvilágban, gyakran közreműködik
irodalmi esteken. A család nemrégiben túlvilágra költözött
barátja, Gyurkovics Tibor is sokat hallgatta fiam hegedűjátékát.
Amikor nem volt ihlete, megkérte Gergőt, hegedüljön neki.
Karolin lányom szintén szobrász, Firenzében él, s megajándékozott
engem egy Cesare nevű unokával. Unokámról már több kis
szobrot készítettem. Hogy mire vágyom még? Még egy unokára,
s arra, hogy fiatal tanítványaim is rivaldafénybe kerüljenek.
Medveczky Attila
|
