|
 2009.12.04.
Örkény
István: Macskajáték
(Száguldó Orfeum)
Örkény
István tragikomédiáinak java része regényként született
meg. Színpadi művek írására felesége, Radnóti Zsuzsa ösztönözte
őt, mert úgy vélte, Örkény prózai alkotásai jó, groteszk
drámákat rejtenek magukban, csak ki kell onnan, a novellákból,
kisregényekből szabadítani őket. A Macskajátékot 1963-ban írta,
aminek cselekményideje a Kádár János-i kötélkort felváltó
kemény diktatúrához kötődik. Ebben a kisregényében az öregedés
szomorúságát mulatságosan mutatja be, ugyanakkor nagyfokú érzelmességgel
is, mert azt a régi igazságot bizonyítja, a szerelem nincs
korhoz kötve. Drámává 1969-ben dolgozta át, aminek 1971-ben,
a Szolnoki Szigligeti Színházban, Székely Gábor rendezésében
volt az ősbemutatója. Azóta se szeri, se száma a felújításoknak,
Magyarországon, a határon túli színházakban, de a világ számos
színpadán is műsorra tűzték, és fogják tűzni. A darab iránti
érdeklődést emelte, hogy a Macskajátékból Makk Károly
1972-ben filmet forgatott Dajka Margit és Bulla Elma, valamint
Balázs Samu és Törőcsik Mari főszereplésével. A
Macskajáték legfrissebb változatát a közelmúltban mutatta be
a Száguldó Orfeum társulata.
A
Macskajáték cselekménye egy testvérpár, a valaha két szép
Szkalla lány leveleiből, telefonbeszélgetéseiből bontakozik
ki, halad előre. A kissé szertelen és slampos özvegyasszony,
Orbán Béláné Budapesten, szűkös anyagi körülmények között
morzsolgatja hétköznapjait. Erzsi nyugdíjas énektanárnő, és
beleszeret Csermlényi Viktor hajdani énekesbe, aki fénykorában
az operaszínpadok ünnepelt sztárja volt, de mára már csak
torz árnyéka önmagának, hangja megkopott, sármjából is
sokat vesztett. De a Macskajáték nem csupán erről a kései,
megmosolyognivaló érzelemről szól, hanem az emberi társkeresés
örök igényéről, azért mert testünk öregedik, a lelkünk még
nem, és szeretne szeretni. Miért nevetséges az – legyen bár
férfi vagy nő –, aki nem úgy viselkedik, ahogyan azt elvárják,
vagy ahogyan illik? A történet másik szereplője, Orbánné
testvére, Giza, aki éppen ellentéte nővérének.
 München
melletti szép, tágas villában tölti mindennapjait, szerető
család veszi körül. Giza rokkant, tolókocsiban ül, rendkívül
higgadt, megfontolt, és mindig rendezett a külseje. Ez a kétféle
magatartásforma és világfelfogás ütközik össze a drámában.
Erzsi folyton nyüzsög és szenvedélyes, a szovjet blokk szürkeségében,
embernyomorító reménytelenségében vegetál, Giza rendkívül
visszafogott és józan, a nyugati, fogyasztói társadalom által
nyújtott bőségben, anyagi és szellemi biztonságban él. Azt
szeretné, ha Erzsi hozzá költözne, mert így megfelelően
tudna gondoskodni róla, nem szenvedne semmiben hiányt. Orbánnénak
azonban esze ágában sincs az NSZK-ba menni, saját kis mikrokörnyezetében
nagyon otthonosan érzi magát. Úgy éli az életét, ahogy neki
tetszik: szomszédjaival hol kibékül, hol haragban van, a varrónőtől
kezdve a boltoson át a piaci kofáig mindenkivel állandóan pöröl,
időnként megleckézteti kedvetlen lányát meg fafejű vejét,
barátnőjével naponta összerúgja a port, hetente tyúkhúslevessel
látja vendégül csalfa szívszerelmét, és ugráltatja albérlőjét,
Egérkét, akivel úgy játszik, mint macska az egérrel. Eközben
a nézők szeme előtt feltárul ennek a szeretnivaló asszonynak
a sorsa, addig a háttérben, mint komor, áthatolhatatlan fal ott
tornyosul az 1960-as évek Magyarországának kilátástalansága,
jövőtlensége.
Orbánné
egyszerre kemény és lágy, erős és gyönge, érzékeny és érzéketlen,
sértődékeny és odamondogató karakterének megformálása színésznők
álma. Horváth Zsuzsa alakítja ezt az ezerarcú, tűzrőlpattant
asszonyt. Szerepmegformálásáról csak a legmagasabb elismerés
hangján lehet szólni! Ő az a művész, akinek a színészmesterségbeli
tudás a kisujjában van. Horváth Zsuzsa olyan Orbánné,
amilyennek Örkény István megírta. A közönség is tisztában
van ezzel, ezért jutalmazza őt szűnni nem akaró tapssal. A
mozgáskorlátozott, mindig elegáns Gizát Borbáth Ottília személyesíti
meg. Mimikájának, testtartásának békét sugárzó
visszafogottságával ellenpontozza Orbánné nyugtalanságát. A
két színésznő tökéletesen kiegészíti egymást. Csermlényi
Viktort, a hangja vesztett énekest Papp János viszi fel a színre.
Olyan férfit állít a publikum elé, aki öntelt, hiú és
felfuvalkodott, saját magának sem meri bevallani, hogy eljárt
felette az idő. Fehér Ildikó játssza Orbánné barátnőjét,
Paulát, aki roppant csúnya dolgot művel: elszereti a nyugállományú
énektanárnőtől a valaha szebb napokat látott hőstenort. Szitás
Barbara Orbánné örökösen fanyalgó lányát, Pintér Gábor
pedig sótlan vejét viszi fel a színre. Szitás Barbara rendező
magát az Örkény-művet állítja színpadra, nem erőszakol
bele semmi olyant, ami nincs benne, vagy távol áll a darab
szellemiségétől, ezért ennyire egészséges és „kerek” ez
a produkció.
Dr. Petővári Ágnes
|
