vissza a főoldalra

 2009.12.18. 

Jogalkotási cikk-z(w)ack

– Soha senki nem vonta kétségbe, hogy Arnold Mihály, a VPOP egykori parancsnoka szakmájához ért, munkáját tisztességgel végezte, ennek ellenére a ’90-es években kezdődő bűnözési hullámának áldozata lett, mert leváltották. Így történt?

– Nem pontosan, mert kifejezetten kértem a nyugdíjazásomat, hiszen engem az Orbán miniszterelnök úr hosszabbított, de a 2002-es választások után az akkori miniszterrel és az akkori döntéshozókkal olyan helyzetbe kerültem, hogy ezt tovább nem vállalhattam. Három év túlszolgálat után nem tartottam igényt a továbbiakra, mert olyan helyzetet teremtettek, hogy így kellett tennem.

– Az interneten azt írják az olajügyekről, hogy „a bő tízéves fekete üzletelés nem jöhetett volna létre, ha nincsenek korrupt hivatalnokaink, s olyan jogszabályok, melyek lehetőséget adtak a csalásokra.” Még hivatalban volt, amikor többször telefonon vagy más úton megfenyegették. Mit akartak öntől?

-Ez a fenyegetés nem úgy történt, hogy valaki felhívja a másikat, és azt mondja, hogy ha ezt nem teszed meg, akkor eltörjük kezed-lábad – tehát nem klasszikus fenyegetés. Ez arról szólt, hogy voltak bizonyos dolgok, amit meg kellett volna oldani, és ha nem oldjuk meg, akkor egzisztenciális és egyéb problémák lehetnek, esetleg egyéb eljárásoknak nézhetünk elébe. De ezek közvetett módon történtek, tehát nem egyenesen jönnek ezek a dolgok sohasem.

– Csak az olajügyek voltak terítéken, vagy más ügyek is?

– Az olajügyek voltak a rendszerváltás nagy ügyei, amikor is a kettős árrendszert kialakították, amikor a halasztott fizetési rendet jogszabályban rögzítették – annak ellenére, hogy ez ellen mi nagyon erősen tiltakoztunk, és ami alatt természetesen a beszedőhatóságokat értjük. Aztán ezt követően jöttek az ún. visszaható hatállyal rendelkező jogszabálymódosítások, és általában az adóelkerülésnek bizonyos fajtáit tették lehetővé azok a jogszabályok, amelyek bizony még mindig fungálnak. Van egy konkrét eset: amikor egy vállalatnak, egy cégnek sok-sok pénzt kéne befizetni az állami kasszába, akkor elindul a jogalkotók vagy a döntéshozók részéről egy mentőakció, és a mentőakciónak az lett a vége – az esetek többségében –, hogy megváltoztatták a jogszabályt visszamenőleges hatállyal.

– Ilyen is volt?

– Hogyne. Ez volt például a Q-8, aztán volt egy cukorügy, majd később egy jövedéki ügy – az már ’93-ban történt. Ezek mind konkrét ügyek. A Q-8 valójában egy benzinkút volt, ahol a kelet-magyarországi régió kivetett 80 millió forint állami köztartozást, majd ezt a PM akkori vezetői kifogásolták, és egy jogértelmezési vitában próbálták meggyőzni a hatóságot, azt a hatóságot, akinek a vezetője akkor én voltam. Végül is született egy olyan döntés a felügyeletet ellátó szerv részéről, hogy határozattal meg kell szüntetni a régiónak a döntését, nem tehetett mást az országos parancsnokság főosztályvezetője, mint amit tett, és akkor a legfőbb ügyészséghez fordultunk. A legfőbb ügyészség akkor óvást nyújtott be a határozat ellen, és ez az óvás alapos volt. De ezt követően nem fizetett mégsem az adófizetésre kötelezett, mert időközben hoztak egy olyan jogszabályt, ami visszamenőleges hatállyal rendezte ezt az ügyet, úgyhogy nem kellett megfizetnie azt a 80 millió forintos köztartozást.

– Ki felügyelte a VPOP-t?

– A Pénzügyminisztérium, és azon belül Draskovics Tibor közigazgatási államtitkár.

– Ki volt akkor a pénzügyminiszter?

– Az első időszakban, amikor ez történt, Bokros Lajos.

– És Draskovics volt a közigazgatási államtitkár.

– Igen, ha jól emlékszem, bár nagyon rég volt.

– Draskovicsról ön mondta, hogy egy kiváló közigazgatási szakember, követel a munkatársaitól, s azt végre is hajtatja.

– Valóban, de a cél az mindig kérdőjeleket vetett föl bennem. Draskovics úrral való együttműködésem már több mint egy évtizedre nyúlik vissza, ő a Pénzügyminisztérium megbízott jogi főosztályvezetője, majd helyettes államtitkára volt. Ha jól emlékszem, akkor a külkereskedelmi ellenőrzési központ vezetője voltam –, tehát mindig volt közöttünk jogvita. Az első akkor volt, amikor a tárgyi apport és a tőke apport jogértelmezése történt. Ennek van irodalma természetesen, ez az időszak a rendszerváltásra tehető.

– Azt is írják az interneten, hogy Monostori Lajosné az APEH ellenőrzési és hatósági főosztályának vezetője volt. A férje ugyanekkor üzemanyag nagy- és kiskereskedelemmel foglalkozott. Ma Monostori úr az Agrex Bt-ben, a Technoil Kft-ben – 93-96 között, a Concordia Trans Kft-ben 95-97 között volt tulajdonos. Monostori Lajosné, a kedves nej viszont manapság valahol a Pénzügyminisztérium háza tájékán dolgozik.

– Nagyon jól ismerem Monostori Lajosnét, jó munkakapcsolatban állok velük, nekem ezekről a dolgokról nincs tudomásom.

– Világos, bár helyreigazítást nem láttam még erről. Draskovics úrral ily módon aztán meg is szakadt a kapcsolatuk?

– Az utolsó hivatalos kapcsolatom Draskovics úrral az volt, amikor is a Pénzügyminisztérium vezetője lett, és én, mint nyugállományú szakértő, a Pénzügyminisztériumnak a tanácsadója voltam, és mivel a javaslataimra Draskovics úrtól semmi válasz nem érkezett, úgy gondoltam, hogy ezt a kapcsolatot is meg kell szakítani. De pár hónap elteltével Draskovics úr is megvált akkor a Pénzügyminisztériumtól, de én akkor már nem tartoztam oda egyáltalán.

– Az a történet, amit Draskovics előadott távozásának okáról, az nem dajkamese?Bizonyos infók szerint Draskovics rendkívül sokat tud.

– Az információ egyesek szerint hatalom, mások szerint átok.

– Az törvényszerű, illetve jogkövető magatartás volt, hogy visszamenőleges hatályú rendeleteket és szabályokat hoztak a Pénzügyminisztériumban?

– Nem, ez nem volt jogszerű. Ugyanis ezt külön a jogszabályalkotás annak idején még nem tiltotta, később született egy olyan jogszabály, amely megtiltja, hogy visszamenőleges hatállyal lehessen rendeletet hozni. Három kiemelt ügyről tudok, ami a Pénzügyminisztériumban történt, ezeket általában el szokták dugni, úgy hívják, hogy salátatörvény. Ahol többféle szakterületnek a jogalkotásába tesznek bele egy-két-három mondatot, amely alapvetően megváltoztatja a hatásokat, az irányokat, a diszpozíciót és a szankciót. Tehát ez egy nagyon fontos momentum. Ezzel nagyon gyakran éltek, és bizony még mindig érvényben vannak ezek a jogszabályok.

– Érdemes lesz ezeket majd sorra-rendre előkeresni. Ehhez hasonló ügy volt annak idején a Zwack Péter-féle ügy?

– Az látja, egy nagyon érdekes ügy volt. Talán a jogalkotás történetében először történt olyan dolog, hogy egy határozat nem születhetett meg. Tehát ez olyan, mint egy abortusz, hogy nem születhetik meg a gyermek. Az történt, hogy a Vám- és Pénzügyőrség egy ellenőrzés során megállapított kb. másfélmilliárd – nem tudom a számokat egészen pontosan – állami köztartozást, de a jegyzőkönyv szerint ez ellen nincs jogorvoslat, hisz ez nem egy határozat. Nagyon érdekes módon az akkori Pénzügyminisztérium, az én felügyeletemet ellátó szervezet összehívott egy 12 vagy 15 tagú grémiumot, különféle szakértőkből, és megvizsgálták, hogy egyáltalán a jegyzőkönyvben foglaltak alkalmasak-e arra, hogy ebből határozat szülessen. Ez volt valamikor 2003. márciusában, majd kaptam egy olyan kérést, hogy ha lennék szíves, ezt gondoljam végig. Én azt mondtam az akkori politikai államtitkárnak, aki most politikus, tehát nem a közigazgatásban dolgozik, hogy meg kell várni, amíg megszületik a határozat, a határozat ellen a vonatkozó jogszabályok alapján jogorvoslatnak van helye. Természetesen ezt nem várták meg. Az akkori laboratóriumi vizsgálat eredménye még mindig egy közjegyző általi letétben van (oda raktam az eredeti példányt). Az akkori szituációban, az akkori helyzetben mindenki tudta, hogy egy laboratóriumi vizsgálaton nincs vitatkozni való. Ennek ellenére, miután távoztam a szervezet éléről, az előbb említett okokból – tehát ellehetetlenítettem önmagamat és a testületnek csak ártottam volna, ha tovább maradok –, úgy gondoltam, hogy majd a munkatársak meghozzák a szükséges intézkedéseket, hiszen a törvény és a jogszabály velünk van. kisebbségben, mert a Vám- és Pénzügyőrség munkatársai kisebbségben – az akkori jegyzőkönyv még mindig megvan – kitartottak az eredeti vám- és pénzügyőri álláspont mellett. Hanem amikor az utódom megjelent, az első dolga az volt, hogy ezt az egész ügyet felülvizsgálta, és akkor már azok a munkatársak, akik annak idején megpróbáltak kiállni a jogszabály igaza mellett – nem az én igazam, hanem a jogszabály igaza mellett – kényszerből, egzisztenciális fenyegetettség miatt úgy gondolták, hogy miért vitatkozzanak a fennálló szándékokkal, hatalommal. Ezt követően egy parlamenti bizottság hallgatott meg engem, ahol elmondtam: ennél nevetségesebb dolgot el nem tudok képzelni, mint egy normál közigazgatási ügyben, amikor a hatóság döntése folyamatban van, parlamenti bizottság mondja ki szótöbbséggel, hogy szakmailag igaz vagy nem igaz. Ez egy nevetséges bizottság volt. Természetesen az akkori parlamenti viszonyok mellett ez az ügy kezelésre került. Foglalkozott vele akkor a Szólás szabadsága című műsor, behívtak a közszolgálati televízióba. Tehát elvileg, fehér asztal mellett mindenki nekünk adott igazat, de amikor a döntés megszületett, akkor természetesen már nem volt igazunk. Ez egy nagyon tanulságos történet. Ezt valamikor az egyetemeken és a főiskolákon esetpéldaként oktatni fogják – véleményem szerint.

– Tanulságos történet. Miért mondta azt az előbb, hogy önmagát ellehetetlenítette? Aki lehetetlenített, az a politikának egyik-másik szegmense volt, egyik-másik közszereplő volt, egyik-másik miniszter volt, egyik-másik államtitkár volt, de nem ön.

– Az ellehetetlenítés úgy történik, hogy ha egy testületnek, egy szervezetnek nem adják meg azt a lehetőséget, hogy dolgozzon – mondjuk alulfinanszírozzák, vagy nincs meg a technikai felszereltség –, akkor bizony ártok a testületnek. Volt munkatársaim mindig megemlékeznek arról, hogy amikor én voltam az országos parancsnok, mennyi prémiumot és teljesítményelismerést kaptak. A teljesítményelismerés visszatartása azt jelentette, hogy az a pénzügyőr, aki megszokta, hogy karácsonykor fölveszi egy havi bérét és kifizeti a számláit, már akkor veszélyeztetett volt.

– És ennek a veszélye fennállt ebben az időben, hogy megvonják a pénzt a pénzügyőröktől?

– Igen. Ha el akarunk lehetetleníteni valamit, semmi más nem kell hozzá, mint hogy alulfinanszírozzuk. Ennek megvannak a maga játékszabályai. De ez is már lassan hatodik éve.

– Ez meglehetősen aljas módszer.

– Én azt mondom, hogy tanulságos ügyek voltak ezek. Három konkrét ügyet tudok, és ezeknek természetesen dokumentumai is vannak. Az egyik egy olajügy, a másik egy cukorügy, amikor szintén visszamenőlegesen jogszabályt módosítottak, és a harmadik ez a jövedéki terméket előállító ügy.

– Ez a Zwack-féle ügy, amiről az előbb beszéltünk?

– Igen, ez úgy híresült el, hogy Zwack-ügy, de ez a Zwack-ügyön túlmutat, hiszen a cég nem kárhoztatható ilyen szempontból, a cég, részvénytársaság úgy járt el, ahogy egy részvénytársaságnak el kell járni. Megkereste azt a vonalat, amire szüksége volt. Hogy ez pont egy politikai vonal volt, ez sem a véletlen műve, de hát ez így történt.

– 2003-ról beszéltünk itt az előbbiekben. Ki volt akkor a pénzügyminiszter?

– László Csaba.

– A rövidtávfutó László Csaba? Ki volt az államtitkár?

– Ha jól emlékszem a politikai államtitkár a mostani budapesti szocialista párt elnöke vagy főtitkára – nem tudom, milyen rangban van.

– Elnöke. Burány Sándor.

– Úgy van.

– Mondja parancsnok úr, ez az olajügy, ez az általam Zwack-ügynek nevezett jövedéki termékes ügy, meg ez a cukorügy együttesen mennyit emelt ki a magyar államkasszából?

– Az olajügy csak 80 milliót – a csakot idézőjelbe teszem. A másik két ügy olyan milliárdos nagyságrendről szól. Én csak azért beszélek erről az 1+2 ügyről, mert ezeknek megvannak a dokumentációi, tehát ezek igazoltak. Ha más ügyekről beszélnék, aminek nincsenek meg a dokumentációi, és tudjuk, hogy közigazgatásban 5 év a megőrzési határidő, akkor már hamis váddal is illethetnének engem, és eljárást indíthatnának ellenem.