vissza a főoldalra

 2009.12.18. 

Templomok: lomok, romok, homok

Mivel a sivár magyar lét Békés megyei szekciójában születtem magam is, különösen szomorúan érintett a sajtóhír, mely szerint a végpusztulás határára jutott Medgyesegyháza, Kunágota, Magyardombegyháza, vagy Pitvaros temploma. Állítólag szülőfalum, Nagybánhegyes repedező falú evangélikus templomának maroknyi gyülekezete is – (az évszázados fal a dél-alföldi olajkitermelés következtében létrejött lassú talajmozgások miatt repedt meg) – csak a pusztulás mértékének növekedését veheti számba, a renoválásra szánt összeget nem, mivel az nincs. Nem dicsőség, de jobb, ha szembenézünk vele: a mi korunk az a kor, amikor a templomokból lomok, majd romok lesznek, mígnem a romok homokká válnak. És nem csak építészeti vonatkozásban. A medgyesegyháziaknak sincs pénzük a nagyszüleiknek mégoly fontos imola megmentésére, ezért ők a vállalkozói virtus korszerű kihívásainak szellemében eladásra hirdették meg, azaz árulják düledező református templomukat. Az viheti majd Isten egykori házát, aki többet ad érte. Olvasom az erről szóló beszámolót, és a lehetséges új funkciókat, amiket – az önkormányzat tervei szerint – eredményes értékesítés esetén kaphat az extemplom: hát pláza vagy emeletes garázs nem lehet, mert Medgyesegyháza mégis csak kis falu, viszont közöttük szerepel a mozivá alakítás lehetősége.

Ismerős, nagyon ismerős ez nekem. Honnan is? Igen, már emlékszem, az áldott emlékű szovjet költőóriás, Majakovszkij, amikor a ’20-as évek közepén Párizsban járt, szép versben siránkozott azon, hogy a Notre-Dame székesegyház milyen kihasználatlan, pedig ott az a sok ülőhely, és ha mozivá átalakítanák, bizony-bizony milyen sok proletár juthatna kultúrához, jó szovjet filmekhez. Vagy foxtrotthoz, ugyanis költőnk szerint még az is természetesebb emberi megnyilatkozás, mint a templomi „kántálás”. Lám-lám, mire volt jó az elmúlt nyolcvan év: a rendszerváltott Magyarországon – még csak bátortalanul és bizonytalanul ugyan, de – kezdjük megvalósítani a sztalinizmus legnagyobb költőjének merész álmát: mozi lesz a templomból. Ki tudja, talán még a foxtrott is divatba jön. Magyarország olyan mostanság, mint a vakáció előtti napok diáksága: semmi másra nem figyel, csak azt számolja, mennyi van még hátra a tavaszi választásokig. Érdekes egy várakozás ez, ugyanis valódi tétje nincsen: senki normális emberfia előtt nem kétséges a Fidesz átütő erejű győzelme, az MSZP megalázó bukása, és az SZDSZ végső eltűnése. Lezárt tényként kezeli mindenki, hogy Orbán Viktor lesz a kormány feje, és a Fidesz politikája fogja irányítani az országot. Az érezhető izgalom tehát nem a választás fixre vehető eredményének szól, hanem mielőbbi eljövetelének, a „bár már csak ott tartanánk” és a „bár már csak túllennénk ezen az MSZP-s rémálmon” sóhajainak. Illetve még valaminek, annak, hogy a Jobbik nem fogja-e túlnyerni magát, gyengítve ezzel a Fidesz kormányzati erejét, a nemzeti oldal érdekvédelmének hatékonyságát. De most nem a Jobbik túlfújt lufijáról szeretnék szólni, hanem a Fideszről. Nagyon sok minden múlik azon, sőt az egész magyar nemzeti lét jövője múlik azon, hogy a Fidesz mennyire lesz képes felnőni ahhoz a példátlanul nagy felelősséggel járó kormányzati feladathoz, hogy ennek a végtelenségig elcsigázott, kifosztott, kimerített népnek feltétel nélküli, valódi érdekvédője legyen, ne pedig holmi sikeres párt. A Fidesznek 2010 tavaszától kezdve túl kell lépnie a saját árnyékán, pontosabban szólva a saját pártárnyékán. Ez azt jelenti, hogy a Fidesznek, mint pártnak, a kormány megalakulásának napjától semmi olyan elvi, politikai, ideológiai döntései, semmi olyan személyi szempontjai nem lehetnek, amik csak a pártnak jók, de össznemzeti értelemben károsak. Már ott lógunk a mindent elnyelő szakadék peremén, és utolsó erőfeszítésünkkel tartjuk még magunkat. Ahhoz, hogy helyzetünk valóságosan és érzékelhetően javuljon, a Fidesznek bátran és radikálisan hozzá kell nyúlnia a magyar államadósság átütemezésének elkerülhetetlen kérdésköréhez. Ugyancsak jelentős és hatékony jogi lépéseket kell tennie azért, hogy a 2011-től szabad prédává váló magyar földpiacot ne szállják meg a külföldi tőkespekulánsok, osztrák gazdák, holland parasztok, létrehozva ezzel a mostani egy szál Bárdudvarnok mellé százával a Bárdudvarnokokat, ahol még a sírhelyet is a külföldi tulajdonostól kell bérelnie a magyar őslakosnak. (Figyelem! A Fidesz felelőssége különösképpen nagy ez utóbbi ügyben, hiszen ők írták alá a termőföld külföldinek való elidegenítését lehetővé tevő „szabad tőkeáramlási” törvényt!) Ez hiba volt, de még mindig nincs veszve semmi, még mindig mi vagyunk birtokban, még nem vagyunk átlódítva a palánk másik oldalára. És ez adja meg az önmagát polgári szövetségnek nevező politikai erő túl nem értékelhető történelmi felelősségét a jövő évi választáson. A kormányzati hatalomba lépő Fidesznél a pártépítés harmadlagos tényezővé kell, hogy zsugorodjon, mert úgy az elsődleges, mint a másodlagos feladata a nemzet felerősítése és helyzetbe hozása lesz. Ez a Fidesz történelmi küldetése a XXI. század második évtizedében, és csak rajta áll, hogy képes lesz-e, illetve hajlandó lesz-e megfelelni feladatának. A kérdések kérdése, hogy lesz-e benne kellő elszántság, bátorság és elkötelezettség? Sajátságos és egyedül való lesz ez a mi 2010-es választásunk, olyan, mint egy fordított olimpiai verseny: előbb felküldjük a győztest a dobogó tetejére, átadjuk neki az aranyérmet, és csak azután válik el, hogy méltó volt-e rá. Mondanám én, hogy reménykedjünk, hogy nem fogunk csalódni győztesünkben, csakhogy a reménykedés hagyományos helye, a templom, amely egyre több helyen rommá vagy mozivá vált már. Mindegy, mást úgy sem tehetünk okosabbat, menjünk a romok közé, és reménykedjünk, hogy fogunk mi még építeni saját hazát, magyar jövőt, keresztény templomot.