vissza a főoldalra

 2009.12.18. 

Amikor a „politikai elemző” fél…

„Ez egy komplett náci alapvetés!” Így minősítette saját párttársa, Csurka István 1992. augusztus 20-án megjelent tanulmányát Debreczeni József, az MDF akkori országgyűlési képviselője. Csurka Istvánt bemocskolni próbáló kijelentésével egy csapásra országos ismertséget szerzett az addig – képviselősége ellenére – jelentéktelen figura. Megszerzett ismertségét aztán ügyesen kamatoztatta is: több könyvet írt, illetve máig rendszeresen hallatja hangját a honi közélet kérdéseiben. Legújabban pedig az a hír vele kapcsolatban, hogy szerepelni fog az MDF 2010-es választási listáján. Pályáját mindenki ismerheti, ezen írás apropóját éppen ezért nem is Debreczeni élete adja, hanem az Élet és Irodalom november 20-i számában megjelent dolgozata, amelyben „weimar- végi feeling-et” jósol arra az esetre, ha a nemzeti oldal 2010-ben kétharmados többséget szerez az országgyűlési választásokon. A fenti kijelentés szó szerinti idézet a politikai elemzőnek és közírónak is gyakran feltüntetett Debreczeni tollából. A kétkolumnás terjedelmű írás elképesztő csúsztatásokat, félreértelmezéseket és tudatos összemosásokat tartalmaz, miközben talmudi ügyességgel hallgatja el azokat a nemzetünk számára súlyos hátrányokat jelentő intézkedéseket, amelyek az elmúlt szűk nyolc esztendő szélsőségesen liberális kormányzása alatt születtek. Debreczeni olyannyira biztosra veszi a nemzeti oldal elsöprő arányú győzelmét, hogy többször is kijelenti: a szocialisták jövőre egyetlen egyéni körzetben sem nyernek majd, ami nemhogy kétharmados, de akár 75–80%-os jobboldali sikert is eredményezhet. Idáig lehetne ez az anyag egy „politikai elemző” előzetes esélylatolgatása, amelyben nincs is semmi kivetnivaló, sőt, tartalmaz egy-két érdekes előrejelzést is. Innentől azonban Debreczeni egy huszárvágással teljesen más vizekre evez, és írásának fennmaradó mintegy 80%-a már ennek szellemében szól. Cikkének két fő pillére van: Gyurcsány Ferenc kormányzati munkájának abnormálisan elfogult védelme, súlyos hibáinak tisztára mosása, illetve azok külső okokra való kenése. A másik pillér pedig Orbán Viktor közel egy évtizeddel ezelőtti regnálásának értékelése, valamint különböző lapokból származó, általa összeollózott nyilatkozatokból annak bizonyítása, hogy Orbán Viktor putyini, úgynevezett „hegemonisztikus, prezidentális diktatúra” kiépítésére készül hatalomra kerülése esetén.

 Nézzünk néhány konkrét, szó szerint idézett szösszenetet, mivel riogatja a mind nagyobb mértékben fogyatkozó liberális tábort Debreczeni. Előre kell bocsátani, hogy azért szó szerinti valamennyi idézet, hogy még véletlenül se lehessen azt mondani: félreértett vagy rosszul olvasott mondatok kerültek kiemelésre.

„Afelől se legyen kétsége senkinek, hogy Orbán maradéktalanul él majd a kezébe kerülő hatalommal!” – hangzik az egyik féltő figyelmeztetés Debreczenitől. Hát még szép, hogy él! Erről szól a demokrácia, ennek eléréséért küzdöttek oly’ sokan a nyolcvanas években – köztük állítólag maga Debreczeni is. Érdekesség, hogy liberáliséknak mindig olyankor fáj a demokrácia és a döntési jogkör, amikor nem az ő kezükben van a kormányrúd… Itt kell megjegyezni, hogy ha az MSZP–SZDSZ kormányok is éltek volna a kezükbe került hatalommal, talán nem lenne ekkora a baj. Ők azonban nem éltek, hanem visszaéltek vele! Gyurcsány Ferenc minden kritikai érzéket mellőző védelme az MSZP-SZDSZ-koalíció bírálatával indul. „Ennek a koalíciónak az élén kellett harcolnia Gyurcsány Ferencnek a gazdasági és a társadalmi válság ellen, továbbá a parlamentáris demokrácia védelmében… Hihetetlen szívóssággal, rendkívüli szellemi, lelki és erkölcsi erővel (sic!) küzdött a koalíció felbomlása után is…” Több szépséghiba két mondaton belül. A társadalmi válságot – amely kétségtelenül létezik – éppen az erkölcsileg többször is megbukott, ám hatalmához foggal-körömmel ragaszkodó balliberális oldal idézte elő. A parlamentáris demokrácia védelmét pedig azzal szolgálta volna legjobban Gyurcsány, és elődje, Medgyessy is, ha a velük kapcsolatban kipattant botrány másnapján mindketten lemondanak. Önként és sűrű bocsánatkérések közepette. Ezzel – valamint a szükségszerűen következő új választások kiírásával – megteremtődött volna az emberek számára annak lehetősége, hogy döntsenek: akarják továbbra is a Medgyessy esetében ügynöki múlton, Gyurcsány esetében őszödi hazugságon kapott vezetőiket és azok pártjait, vagy újakat választanak helyettük. Ha ez megtörténik, akkor nem „csökkent volna le vészesen a társadalom parlamentáris rendszerbe vetett hite”, hogy ismét Debreczenit idézzük. És ha már az őszödi beszéd szóba került, nézzünk egy ehhez köthető Debreczeni-gyöngyszemet: „… a hírhedt őszödi beszéd Gyurcsány és az MSZP inkompatibilitását akarta föloldani: az adott pillanatban sikerrel – utóbb katasztrofális következményekkel”. Értik ezt? Az őszödi beszéd, amelyben a sajátjainak is bevallotta, hogy ő és kormánya – azon kívül, hogy végighazudták az elmúlt másfélkét évet – nem csináltak semmit, nem egyéb volt, mint egy kompatibilitást elősegítő, pozitív beszéd! Hogy ennek mekkora erkölcsi rombolása volt, hogy ez alapjaiban rengette meg milliók demokráciába vetett hitét, arról Debreczeni – hogy, hogy nem – egyetlen szót sem ejt. Mert a katasztrofális következmények alatt – mint az tanulmányából kiderül – azt érti Debreczeni, hogy az őszödi beszéd hatására elszabadultak indulatok, valamint „a populista rohamok következtében gyakorlatilag megbénult a parlamentáris kormányzás. A koalíció szétesett…”. Tehát politikai elemzőnk számára, mint láthatjuk, a koalíció szétesése, majd később Gyurcsány bukása a katasztrófa, és nem az összeomlás-közeli állapot, amelybe a szélsőségesen liberális kormányzat sodorta Magyarországot. Megspékelve az eddigieket, az őszödi beszéd kapcsán leírattatik még az is, hogy Gyurcsány hazugságözöne csupán csak kényszer volt, az „Orbán által az abszurditásig fokozott osztogató-ígérgető pártpolitikai licit következménye”. Ezt aztán végképp nem kellett volna leírni. Mert hiszen emlékezhetünk a nyilvánosságra került, „inkompatibilitás- feloldó” beszédre, amelyben bizony maga Gyurcsány sem utalt egy szóval sem arra, hogy „gyerekek, azért volt muszáj nekünk is hazudni, mert az Orbán ígérgetett”.

Saját, „elvtársi” körében igenis bevallotta, hogy azért hazudtak, mert nem csináltak semmit két évig, és csak azért nem dőlt be az ország, mert kedvezőek voltak a nemzetközi gazdasági körülmények. Úgy látszik, Debreczeni Józsefnek kissé szelektív a memóriája… Debreczeni előre figyelmeztet, hogy mire készül Orbán Viktor, ha nyer: „ő azt a több mint fél évszázados hatalmi mérleget akarja kiegyenlíteni, amelynek baloldali serpenyőjét olyan iszonyú súlyok nyomják le, mint a Rákosi-féle totális diktatúra, és a Kádár-féle poszttotális uralom.” Meg kell azért hagyni, ez a mondat zseniális. Úgy használja ugyanis a „totális diktatúra” és a „poszttotális uralom” kifejezéseket, hogy azzal indirekt módon sugallja: jobboldali siker esetén ezek fognak következni. Ilyesmiről szó sincs, semmiféle diktatúra nem következik egy kétharmados nemzeti győzelemből, legfőképpen azért, mert a keresztény, magyar ember nem gyűlölködő típus, és még kevésbé bosszúálló fajta. Őszintén reméljük és áhítjuk ugyanakkor azt a bizonyos, immáron misztikummá növekedett kétharmados – vagy azt is meghaladó – sikert. Éppen ideje ugyanis már, hogy egyszer a nemzeti oldal is megkapja az esélyt, és végre kiderüljön, mire képes a keresztény, nemzeti középosztály, ha úgy állhat az ország kormányrúdjánál, hogy – a demokrácia keretein belül – viszonylagosan szabad keze van az irányításhoz! Nem hagyható szó nélkül az sem, ahogyan Debreczeni az SZDSZ-t minősíti – több ízben is. Túl azon, hogy szeretett Gyurcsány Ference bukását – Orbán Viktoron és a „fokozódó nemzetközi helyzeten” kívül – teljes mértékben a liberális pártra keni, még olyan „zsengékkel” is belerúg a Szadeszbe, mint: „csirizelt, inkompatibilis koalíció”, vagy a „túlélésért küzdő, szétesett, ideológiailag kiürült rétegpárt” minősítés. Aligha van olyan, a nemzeti oldalhoz húzó honpolgár, aki ne örülne az SZDSZ agóniájának, amely remélhetőleg a mérhetetlen károkat okozó, nemzetellenes párt lassú, de biztos elmúlásához vezet majd. Ám hogy Debreczeni most – amikor az SZDSZ gyakorlatilag megszűnt létezni – kiabáljon kígyót-békát a szabadmadaras bagázsra, túlmegy minden határon. Mert sokaknak volt és van erkölcsi alapja bírálni az SZDSZ mindenkori politikáját, ám Debreczeni egészen bizonyosan nem tartozik közéjük.

Arra mindenesetre nagyon jó ennyire nyíltan érzékelni ezt a fajta erkölcsi morált, hogy könnyebben megértsük: miként képes valaki olyan mérvű pálfordulásokra, mint ő tette. Ne feledjük, Debreczeni József Antall bizalmasaként, és életének lejegyzőjeként indult, hogy aztán Orbán Viktor legszűkebb stábjának tagjává váljon. Itt is eltöltött néhány évet – történetesen Orbán Viktorról is írt egy nagyon is pozitív hangvételű könyvet – majd szép lassan átsettenkedett a balliberális oldalra. Olyannyira átpártolt, hogy Gyurcsány Ferenc is bizalmába fogadta, és vele íratott könyvet önmagáról. Most pedig „hervadó Ibolya” pártjának felkérését fogadván el, MDF-es képviselőjelölt lesz. Őszintén bizakodunk, hogy meg is marad jelöltszinten…

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok hemzsegtek két újságoldalon keresztül a liberálisok kedvenc „politikai elemzőjének” irományában. Miközben az ember Debreczeni József fentebb részletezett szánalmas kirohanásait olvassa, két kérdés kavarog a fejében. Elsőként az, hogy miként képes valaki a szemünk előtt lejátszódó események ilyen szintű kiforgatására és félremagyarázására, másodszor pedig az, hogy milyen indokok húzódhatnak meg egy ilyen hazugsághalmaz hátterében? Az első kérdésre viszonylag egzakt választ lelhetünk: Hogyan képes? Hát így! Akárhonnan is közelítünk azonban a második kérdés felé, Debreczeni írására egyetlen mentség kínálkozik mindössze, mégpedig a félelem. Ami esetében teljes mértékben érthető is. Többszöri köpönyegforgatása után ugyanis elért arra a szintre, amely már a végállomást jelenti. Egyértelmű – vagy legalábbis bízzunk benne, hogy az… – hogy ami 1990 környékén, majd később, még a 1990-es évek végén sikerült neki, többé nem fog. Bármilyen hiszékeny is a nemzeti tábor, ebben az országban ő még egyszer már nem tudja megjátszani és elhitetni senkivel, hogy nemzeti érzelmű, és a nemzeti oldalhoz tartozik. Azon oldal viszont, amelyhez a haszonszerzés reményében az utóbbi években gátlástalanul odacsapódott, hála Istennek végóráit éli. Debreczeni emiatt pontosan érzi, hogy légüres térbe kerül, amelyen a minap vállalt MDF-es jelöltsége sem tud már segíteni. Sőt, talán tovább növeli majd a körülötte keletkező vákuumot. Vélhetően ennek tudható be a jövőtől való félelme. Zárásként egyetlen megjegyzést érdemes még tenni. A tanulmány többször is azzal „fenyeget”, hogy a jövő tavasztól kezdődő orbáni „hegemonisztikus és prezidentális diktatúrában” a balliberális értékeket valló gondolkodók, írók, publicisták, médiamunkások gettóba lesznek zárva. A vájt fülű olvasók számára egyértelműnek tetszik persze, hogy szellemi gettóra gondol az iromány szerzője, ám a sorok között olvasni kevésbé tudókban akár az a páni – és persze teljesen alaptalan – félelem is felütheti a fejét, hogy Orbán győzelme esetén gettóba záratja majd a neki nem tetsző gondolkodókat. Amellett, hogy ez nyilvánvaló képtelenség, egyben a szélsőségesen liberális tábor döbbenetes kettős mércéjére is egyértelmű bizonyságul szolgál. Amíg ugyanis egy liberális értelmiségi, a liberálisok közkedvelt hetilapjában következmények nélkül gettóval riogathat, elképzelni is szörnyű, mit kapott volna mondjuk Csurka István, ha itt, a Magyar Fórum hasábjain akárcsak közelítően ilyen jövőképet vizionált volna. Alighanem újból „komplett náci alapvetés” lett volna írásának minősítése – meglehet, éppen Debreczeni József tollából…