vissza a főoldalra

 2009.12.18. 

Partizánmódi: kettéfűrészelés, szívkitépés

Hatvanöt évvel kezdődött el a délvidéki vérengzés. Bezdánban november 3-án, az isterbáci vérengzés 65. évfordulóján gyászmisét és koszorúzási ünnepséget tartottak a partizánok által a második világháború végén meggyilkolt több mint száz bezdáni magyar férfi emlékére. November 29-én 13 órakor pedig a Szent István-bazilikában az ártatlanul legyilkolt délvidéki magyarokért mutatott be szentmisét Német László, a Nagybecskereki Egyházmegye püspöke.

Büntetés, vagy megtorlás? Lehet-e teljes tényfeltárásról beszélni? Ismerik –e a vajdasági fiatalok ezeket a szörnyű eseményeket? Minderről Matuska Márton újvidéki újságíróval, szerkesztővel, a téma szakértőjével, a Megtorlás napjai, a Hová lettek Zsablyáról a magyarok? és a Temerini razzia c. könyvek írójával beszélgettem.

 -1944-45 telén a szerb kommunista alakulatok sok civilt küldtek kegyetlenül a másvilágra. Jól tudom, hogy nem csak magyarok voltak az áldozatok?

 - Minden itt élő nép elmondhatja, hogy abban az időben irtották őket. Amikor a magyarokon esett ez a súlyos nemzeti sérelem, más népek is lakoltak. Szerbek is, egész hadseregnyien, de más vidéken. A Drázsa Mihajlovics vezette csetnikek például. Vagy a horvát domobránok. A szó magyarul honvédet jelent. Őket mindannyiukat úgy likvidálták, hogy ne lehessen bizonyítani eltűntetésüket. A csetnikekre – igaz, később, mint a magyarokra - valóságos hajtóvadászatot indítottak Szerbia és Bosznia erdeiben, a volt Független Horvát Állam fegyvereseit pedig, akiket a szövetséges hatalmak, nevezetesen a brit hadsereg egységei Ausztriából kiszolgáltattak a partizánoknak, az utolsó emberig lemészárolták a szlovén tájakon a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg egységei. A csetnikeknek az volt a „bűnük”, hogy nem értettek egyet Titóval, ők a királyi Jugoszlávia katonái voltak. Nem értettek egyet a bolsevizmussal sem. Abban az időben nem a kommunista, hanem a bolsevista jelzőt használták. Mindazok, akik nem tartoztak a bolsevisták érdekszövetségébe, várhatták, hogy üldözni fogják őket. A szerb papság jelentős részét is kiirtották. A bosnyákok és albánok között is sokat likvidáltak. Dr. A. Sajti Enikő történész megfogalmazása a helytálló: Titóék a potenciális ellenséget irtották. Tehát akiről csak feltételezték, hogy Tito és az általa elképzelt rendszer ellenében tehet valamit, azt meggyilkolták. Ezeket a potenciális ellenségeket Titóék még a háború zűrzavarában megsemmisítették, amikor a nemzetközi figyelem más eseményekre összpontosított. A népcsoportok között kezdetben a legnagyobb veszélynek a németek voltak kitéve. A királyi Jugoszláviában a németek száma több mint félmillió volt, Tito halálakor a kommunista államban, számuk nem érte el a 10 ezret. A 2002-es szerb népszámlálás adatai szerint alig haladta meg a németek száma a 4 ezer főt. Sokan meghaltak, elmenekültek, illetve beolvadtak a szerb népbe, de sokan magyarrá lettek, hogy itt maradhassanak.

 -Igaz, hogy nem csak a szerb partizánok, hanem a Vörös Hadsereg katonái is jelentős pusztítást végeztek a Vajdaságban?

 -A németek pusztításában, kínzásában, kényszermunkára hurcolásában a szovjetek példát mutattak Titóéknak. A németeket háborús bűnösként kezelték, minderre Sztalinnak és Titónak nemzetközi fedezete volt. Láttam egy olyan okmányt, amiben a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg parancsnoksága értesítette a bánsági, a bácskai és a drávaszögi területek katonai Közigazgatás parancsnokát, Rukavina tábornokot arról, hogy fel fogja őt keresni egy szovjet tábornok. A szovjet főtisztnek pedig annyi német munkást kell adni, amennyit az kérni fog – áll a levélben. A magyarokkal szemben viszont a Vajdaságban másként viselkedtek a szovjetek, mint a németekkel. Több forrás is arról tanúskodik, hogy szovjet tisztek akadályozták meg a magyarok irtását. Megtörtént, hogy vitték a szerbek a magyarokat kivégzésre, s a szovjet tisztek megkérdezték az osztagtól: kik ezek, s milyen bűnt követtek el? A válasz: ezek fasiszta gonosztevők, akiket visznek kivégzésre. A Vörös Hadsereg tisztjei végigmérték a foglyokat, látták rajtuk, hogy civilek, s letiltották a kivégzést. Ha nem ment szép szóval, akkor a partizánok karmai közül fegyverrel mentették ki a szovjet katonák a magyarokat. Nem akarom a szovjet katonákat hősként feltüntetni, de ezek mind tények. Édesapám is bekerült egy olyan csapatba, aminek tagjait Temerinből gyalogmenetben Újvidékre hajtottak el, s a Duna felé vitték őket. Apám azt hitte, hogy ki fogják őket végezni. A menetet leállította néhány szovjet tiszt, s megakadályozták a vérengzést.

 -Mit kell tudni a Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Közigazgatásról és az OZNA-ról, a Népvédelmi Osztályról? Ezek legálisan működtek?

 - Kezdetben, amíg nem legalizálódott, nem állt fel a jugoszláv államrend, a katonai közigazgatás bevezetését személyesen Tito rendelte el 1944. október 17-én. Rendelete rögtön életbe lépett. Az indoklás igen álnok volt: azért kell katonai közigazgatást bevezetni, nehogy a szerbek megbosszulják a magyarokon azt, ami velük történt a háború alatt. Elsősorban az 1942-es újvidéki és sajkásvidéki razziára kell gondolnunk, mikor Tito ezt említette. Csakhogy a partizánok vérengzése nem csak Újvidékre és a Sajkásvidékre terjedt ki, hanem az egész katonai közigazgatás területére. Mindazokon a területeken, ahol magyarok éltek, szedtek össze magyar tömegeket, főleg férfiakat, s ha Tito katonáinak módjában állt, kivégezték őket. Olyan területeken is kivégeztek magyarokat, amelyek nem is tartoztak 1942-ben magyar közigazgatás alá, ilyen a Szerémség és a Bánság. Az OZNA pedig Tito különleges egysége volt, amelyik titkosszolgálati ügyekkel volt megbízva és Alekszandar Rankovics irányítása alatt működött. Minden olyan munkával őket bízták meg, amiket a polgári, vagy katonai egységek valamilyen oknál fogva nem végeztek el. Egy példa: Zentán a potenciális ellenségekből összegyűjtöttek vagy 100 embert, s a helyi hatalom megpróbálta kivizsgálni, ki mit tett a háború ideje alatt. Ez egy hosszadalmas munkának ígérkezett, ezért a felsőbb katonai parancsnokság elvesztette a türelmét, kiküldtek egy csapat OZNA-s katonát, s egy éjszaka alatt likvidálták az elfogott gyanúsítottakat.

 -Olvasni: ez egy megtorlás volt. Egy, 2008. januárban megjelent magyarországi cikkből idézek: „A "hideg napok" áldozataira, a 66 évvel ezelőtt a megszálló, horthysta magyar hadsereg és csendőrség által megölt zsidókra, romákra és szerbekre emlékeztek Újvidéken. «Minden ideológiát, amely faji, vallási és nemzetiségi türelmetlenséget, gyűlöletet szít, s amely emberek megsemmisítésére szólít fel csak azért, mert mások, szigorúan be kell tiltani, s országunknak is egyértelműen el kell határolnia tőle magát» - mondta a megemlékezésen Bojan Kostres vajdasági parlamenti elnök.” Kérdem: az elnök elhatárolta magát a partizánok vérengzéseitől is?

 -A Kostres által mondottak nagyon szépek, de tudni kell, hogy vannak még mindig hatályban olyan rendeletek, amelyek bizonyos népcsoportokat kollektív felelőssé tettek. 1944-ben ilyen kollektív felelősség miatti büntetést kaptak a csurogi, a zsablyai és a mozsori magyarok. Őket 1944 október közepétől irtották 1945 elejéig. Akkor született meg állítólag az a döntés, rendelet, mely az említett három falu magyarságát – csecsemőtől az aggastyánig - háborús bűnösnek nyilvánított. Haláltáborba vitték őket, ahol nagyon kevesen maradtak életben. Az említett rendelet még nem került elő, viszont számtalan okmányban hivatkoztak rá. Az, hogy ez a rendelet hatályos, azt onnan tudjuk, hogy a kivégzetteket és elüldözötteket eddig nem rehabilitálták. Az sem került szóba, hogy az életben maradottakat, vagy hozzátartozóikat kártalanítsák. Mozsorban és Csurogon Tito egységei fedezetében, a helyi lakosság lerombolta a római katolikus templomot. Illene ezért a helyi katolikus közösséget kártalanítani.

 -Fel kell tenni a kérdést: megtorlás, vagy büntetés volt Titóék akciója?

 -Tömeges emberirtás volt, amit azzal a szándékkal végeztek, hogy megkönnyítsék a kommunista rendszer bevezetését. Arra hivatkoztak, hogy Délvidéken nem történt egyéb, mint „a megszállás alatti gonosztevők felelősségre vonása”. Nem lehet felelősségre vonásról beszélni, ha tömeggyilkosságok nem csak a hajdani magyar közigazgatás alatt álló területeken történtek, s ha meg sem vizsgálták azt: ki mit tett a „megszállás” idején. 1944. október 23-án érkezett meg Újvidékre a partizánok fegyveres egysége, s néhány nap múlva olvashatta lakosság a falragaszokon: kivégeztünk 250 háborús bűnöst. Ez nem lehetett így korrekt eljárás, ráadásul a névsort sem tették közzé. A mai napig kutatjuk a „bűnösök” listáját a „bűntett” megnevezésével. Mostanában kerülnek elő a levéltárakból a névsorok, de az indoklás még mindig eléggé általános. Martonoson pl. egy olyan okmányra leltünk, mely azt rögzíti: „kivégeztünk 25 fasiszta magyar gonosztevőt.” Kik is voltak ezek „a fasiszta magyarok”? Egyszerű földművesek, ártatlan civilek. Előfordult, hogy egy partizán, egy parancsnok Tito seregében szemet vetett valakinek a házára, vagy a feleségére, s a gyors megoldás érdekében fasisztává minősítették a tulajdonost, vagy a férjet.

 -Olvastam: előfordult, hogy a magyarokat a szerb partizánok kettéfűrészelték, vagy karóba húzták. Ez a brutális kivégzési mód, a kettéfűrészelés már a XV. században dívott a rácoknál, Brankovics idején. Négyszáz év alatt nem jutottak el a szerbek „humánusabb” és kevésbé kegyetlen kivégzési módszerhez?

 -Nem jöttem rá az okára, hogy ezek az elképesztő brutalitások miért, s hogyan maradtak fenn több száz éven keresztül. Megmaradtak, s erről nem csak mi, hanem pl. egy belgrádi történésznő, Latinka Perovics is beszél. Ő több tanulmányában leírja az 1800-as szerbiai állapotokat, s megemlít különböző brutális kivégzéseket, halálra kínzásokat. Amikor a délvidéki vérengzést kezdtem el kutatni, s olvastam ezekről a szörnyűségekről – Cseres Tibor leírja a karóba húzást – , megdöbbentem. Többeknek írtam és mondtam: mielőtt ilyesmit állítanánk, nézzünk utána, hol történt valóban a karóba húzás. Azt mondtam: amíg valós adatokat nem tudunk, addig ne hangoztassuk a kettéfűrészelést és a karóba húzást. Ha ezt tesszük, s mégsem történt ilyen, akkor hiteltelenné válik a többi állításunk is. 2009-ben sajnos bizonyítást nyert előttem, hogy valóban történtek kettéfűrészelések és más brutális kivégzések is. A karóba húzásról nem találtam még forrást. Egy példa a brutalitásra: azidőtájt mind Alsó-, mind Felső-Kabol község bíróját kivégezték. Az egyik bírót megkötözték, feltették a többi elfogottal együtt egy szekérre. Út közben az egyik partizánparancsnok példát mutatott társainak: felhasította a bíró mellkasát, s kézzel kitépte a szívét. A másik bírót – hiába mentette volna a helyi lakosság – 1945-ben letartóztatták és eltűnt a börtönben. Pedig ez a két ember 1942 januárjában – az életével szavatolva értük – megmentett kétszáz halálra szánt szerb helybeli polgárt. Ez tehát megtörtént. Mi még mindig arra vagyunk kíváncsiak, a délvidéki magyarirtásnak mi lesz a következménye. Örömmel fogadtuk Boris Tadics és Sólyom László államelnökök bejelentését, miszerint a két ország tudományos akadémiája végezzen kutatást ebben a témában. Ettől függetlenül, mi, Vajdaságban élő kutatók, szeretnénk, ha a mi eredményeinket is figyelembe venné a majdani akadémiai bizottság. Kíváncsian várom, mikor nevezik ki az akadémiák a bizottságok tagjait. Hamarosan megalakul a Délvidéki Mártírium 1944–45 Alapítvány. Ezt Becsey Zsolt, a Fidesz egykori EP-képviselője jelentette be november 29-én Budapesten. A sajtótájékoztatón, melyet a délvidéki magyar áldozatokért a Szent István-bazilikában hagyományosan megtartott szentmise előtt tartottak meg, a majdani alapítvány kuratóriumi tagjai és támogatói is részt vettek. Azért is jött létre ez az alapítvány, mert azok az emberiség elleni bűncselekmények, amelyek a nemzetközi jog szerint soha nem évülnek el, s amelyeket 1944–1945 között a magyarok sérelmére elkövettek, nem merülhetnek feledésbe, miközben az ugyanezen időszakban más nemzetek ellen elkövetett bűncselekményeket feltárnak az érintettek. Lassan, de legalább történik valami.

 -A rehabilitációról és a kárpótlásról is tárgyalt a két államelnök?

 -Tudtommal, a sajtótájékoztatójukon erről már nem esett szó. Mi viszont elvárjuk az ártatlanul kivégzettek rehabilitációját és a hozzátartozók kárpótlását. Ez bevett jogszokás.

 -Megközelítőleg mennyi magyart gyilkoltak le? Teleki Júlia kutató szerint lehetséges, hogy 50 ezret.

 -Nagyon nehéz meghatározni a pontos számot. Találgatunk még, hiszen nem fejeződött be a tényfeltáró munka. Jómagam diplomatikusan azt szoktam mondani: az áldozatok száma több tízezerre is tehető. Név szerint elég sok áldozatot összeírtunk már, de még mindig nem ismerjük az összes halállistát.

 -Az valós, vagy legenda, hogy a magyarok holttestét enyvgyárban iparilag felhasználták?

 -Beszélik ezt, de konkrétumot nem tudok mondani. Arról hallottam, hogy Csurogon egy-két évvel a gyilkosságok után rabokkal felásatták a dögtemetőt. Azért, mert a kivégzetteket – nem csak ebben a községben – a dögtemetőben ásták el. A kiföldelés után az emberi csontokat teherautóval elszállították Kúla városába, ahol kb. 100 éve üzemel a bőrgyár. A csurogi emberi maradványokat pedig a bőrgyár hulladéktelepén keverték el. Tehát az emberi csontok a bőrgyári hulladékokkal letettek elkeverve. A magyarokat még holtukban is meggyalázták.

 -Az 1942-es razziának egyoldalú emlegetésével milyen kép alakult ki a Vajdaságban arról, hogy ki miben vétkes?

 -A győztesek lélekölő magatartásának következménye, hogy a legyőzöttekből kiirtják az emberi magatartáshoz szükséges egészséges lelkületet. Hogyan tudjuk elviselni azt, hogy csak a mi népünk bűnösségéről hallunk? Azokat, akik a zsidók ellen követtek el a II. világháború idején bűnöket, a mai napig bíróság elé citálják. Tanultunk a holokausztról, de arról nem, hogy mivelünk, itt a Délvidéken mi történt. A győztesek pedig azzal altatják el lelkiismeret furdalásukat, hogy minél inkább vétkesek, annál jobban hirdetik: mi csak felelősségre vontuk a bűnösöket.

 -Bezdánban a megemlékezés során felmerült a megbocsátás kérdése, de megbocsátani lehet-e annak, aki nem kér elnézést, bocsánatot?

 -Mi, keresztények, hívők azt mondjuk: igen, megbocsátunk. Ez hitbeli kérdés. A jogi kérdés a következő: közöljék, konkrétan ki miben volt vétkes az áldozatok között. Abba nem nyugodhatunk bele, hogy bűnösök vagyunk, s ezért megérdemeltük sorsunkat. Hol vannak a kivégzettek vétkességét bizonyító dokumentumok? Az elmúlt 65 év alatt a titói, és az azt követő hatalomnak éppen elég ideje volt válaszolni, ami azonban mégis elmaradt. Elmaradt, azon egyszerű oknál fogva, mert nem igazságszolgáltatás folyt le itt ezekben az általunk emlegetett esetekben, hanem a legközönségesebb népirtás, ártatlan magyarokat végeztek ki tömegesen s a kivégzettekre utólag rájuk fogták, hogy háborús bűnösök voltak.