vissza a főoldalra

 2009.12.26. 

Periférián a szépművészet

Beszélgetés Tóth Sándor szobrásszal

2009. október 30-án nyílt meg a Móra Ferenc Múzeum kiállítóhelyén, a szegedi Várban Tóth Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész jubileumi kiállítása, hiszen a mester 50 évvel ezelőtt kezdte el a pályát. Igaz, kisplasztikák, portrészobrok, kapuzatok, megvalósult és tervben maradt köztéri munkák éppúgy láthatók a válogatásban, de az uralkodó anyag a mennyiségét tekintve is inkább a művészi érmek sora. A kiállítóhely tárlóiban összesen 844 érem – 200 ezüst, a többi bronz – látható, részint tematikusan, s ezen belül bizonyos időrendiség is felállítható. Igaz, ez az éremmennyiség csak a fele annak, amit a művész eddig elkészített. A kiállított kisplasztikák, portrészobrok, rézdomborítások, köztéri tervek száma pedig 52. A tárlat szerves részét képezik a mesterségbeli tudásról tanúskodó rajzok, metszetek. Ahogy belépünk, középen az 1956. október 23.-emlékműterv látható, mögötte pedig egy bronzportré Vásári Pálról. A tárlat középső részén több kompozícióban ikreket láthatunk, amint pajkosan játszanak egymással, vagy vászonpelenkájukkal. Külön figyelmet érdemel az Ikrek kútja. Miért is foglalkozott a mester ilyen szobrokkal? A válasz egyszerű, mert ikergyermekei vannak. Érdekes, hogy az egyes darab szobrocska ugyanaz, miközben mindig más. Ám nem csak ilyen vidám alkotások vannak.

A belépőt, balra Tóth Sándor 1964-ben készült önportréja köszönti, de a bejárat melletti bal sarokban, mintegy kezdőponton ennél korábbi önarckép is kirajzolódik, ha másként nem, hát éppen az 1956-os események emlékeztető szobraival, a forradalom emlékmű- tervével, vagy a szemtanú és cselekvő részes lelkületével készült szobrokkal. Az 1956-os témájú alkotások közül kiemelkedik a Fiú lyukas zászlóval, a Magyar Pieta, a Dávid és az Emlékműterv. 1956 őszén Tóth Sándor a Magyar Szobrászművészek Forradalmi Bizottságának tagja volt. Négy iskolatársát is kivégezték az oroszok. Köztük Csűrös Zoltánt, akit a művész egy metszetében ábrázol. A fiú feje véres, s teste a véráztatott Igazság c. újsággal van beborítva, ám az i betű elmosódik, így azt látjuk: gazság. Egy rajzot látunk, egy 1956 karácsonyán készült önarcképet, ami tükrözi a mester akkori lelkiállapotát. Tóth Sándor azt mondja nekem, nem hiszi, hogy lett volna rendszerváltás. Azt még megérti, hogy 1959 és 1990 között nem kapott megrendelést egész alakos köztéri szoborra, hiszen megfigyelték a szabadságharc vérbefojtása után. De, hogy 20 éve ugyanúgy nem kap ilyen megrendelést, azt már nem tudja elfogadni. Talán az lehet az oka, hogy nem tartozik egyik nagy politikai erő holdudvarába sem. Lépjünk tovább a tematikában. Négy érmet láthatunk, melyek a négy évszakot ábrázolják, s rájuk írva Haydn – az Évszakok oratórium szerzőjének – neve. A zenei ihletésre készült Négy évszak egymásba fordítható, pozitív-negatív lenyomatú plasztikákból álló éremsort szinte egymásba szeretnénk illeszteni, hogy hengerformát kapjunk, annyira vonzó a mű játékossága. Az éremgyűjtők is felfigyeltek a 15 darabból álló Erdély-sorozatára, mely ezüstből készült, s a fejedelemség nagyjait ábrázolja. A Hét vezér-érmek szintén ezüstből készültek. Továbblépve ott vannak a szegedi kötődésű hírességek, tudósok. Anno Szent-Györgyi Albert munkatársaival Szegeden a paprikából kiinduló C-vitamin gyártás módszerét is kidolgozta. Az egyik bronzérmen tehát Szent-Györgyi látható, aki annak idején írásban meg is köszönte ezt az alkotást a mesternek. Modellt ült Tóth Sándornak Teller Ede fizikus, feltaláló is, Szeged zenei vezetője, Vaszy Viktor és Végvári Lajos művelődéstörténész. Igaz, nem az 1956-os sarokban, de látható a Sergio Perucchi-érem. Perucchi olasz kommunista újságíróként érkezett Pestre 1956-ban. Majd fényképezőgépével megörökítette a forradalmi eseményeket. Egyik fotóján Tóth Sándor látható. Az újságíró a magyar szabadságharc brutális vérbefojtása miatt elvesztette a hitét a kommunizmusban. Később átadta a művésznek az említett fényképet. Igen érdekes Tóth Sándor munkáinál, hogy napra pontos dátummal azonosíthatóak. A napnyi pontossággal kapcsolatban tudhatjuk a művésztől – a művek jó néhányához köthető történetek között –, hogy Marcy Kaptur Ohio-i szenátor érme egyetlen vacsora idején készült vázlattal és másfél nap munkájával született. Így kaphatta kézbe az amerikai küldöttséggel Ukrajnában járt, Nyíregyházán átutazó politikusnő visszaútjában kezébe az érmet. Meg kell említeni a művész családtagjait, a szegedi és nyíregyházi orvosokat és a kollégákat ábrázoló érmeket is. A nagyon sokszínű, részletgazdag az öntött érmek szobrászi kidolgozottsága, olykor játékossága nem jelenti azt, hogy a művész a maga fantáziája alapján készítette érmeit. A művész a leglényegesebbnek tartja éppen azt, hogy az érmek túlnyomó többsége megrendelésre készült. A kisplasztikák, portrék, köztéri tervek olyan, megvalósult alkotásokat is érzékeltetnek a kiállításon, mint az egri székesegyház főkapuja és Mária kapujának részlete. Tervben maradt mű a Belluno-i kaputerv, I. János Pál pápa gyermekévei városának templomába. Egy szó, mint száz, a szegedi Várban lévő kiállítás pontos és gazdag lenyomata az eddigi pályán eltöltött 50 évnek. A kiállítás 2010. február 27-éig tekinthető meg hétfő kivételével 10-17 óráig.

*****

– Nagymamája Podolinban született, édesanyja a Gömör vármegyei Páskaházán. Tehát felvidéki származásúnak mondhatja magát. Milyen családi háttérrel, milyen indíttatásból választotta a képzőművész pályát?

 – Anyám lutheránus, a nagyapám református, a másik nagyapám katolikus volt. Valóban felvidéki származásúnak mondhatom magam, és nagyon örültem annak, amikor kiderült, hogy a magyar szobrászat jelentős személyiségei, így Fadrusz János, Ferenczy István és Stróbl Alajos mind Felvidékről származtak. Felmenőim között szinte mindenki iparosember volt. Édesapám vasesztergályosként, lakatosként dolgozott. Tudjuk, hogy Fadrusz is lakatosmesterként kezdte. Már gyermekkoromban szerettem rajzolni, az elemi iskolában az igazgató néni tanította a rajzot. Ez a tantárgy akkor olyan fontossággal bírt nálunk az oktatásban, mint az írás, olvasás és a számtan. A falra pedig kitették a legjobbak rajzait. Osztályunkból került ki Somos Miklós Munkácsy-díjas festőművész és Szerdahelyi Sándor festőművész is. Az én rajzaimmal együtt az övék is kint volt a falon.

 – Egy ideig nem is képzőművész, hanem színházi rendező szeretett volna lenni, sőt játszott egy olyan darabban, amit Gobbi Hilda rendezett.

 – 1945-ben a Légy jó mindhalálig c. darabban játszottam a Miskolci Nemzeti Színházban. A darabban Sanyikát, Nyilas Misi hülyegyerek tanítványát játszottam, s Komlós Juci alakította a nővéremet. A művet Gobbi Hilda rendezte, ő volt Nyilas Misi is. Úgy káromkodni, ahogy Gobbi tudta cifrázni, egy nőt sem hallottam még addig. A miskolci Fráter György Gimnáziumban – ami később vette fel a Földes nevet –, Nagy Attila, a későbbi remek színész volt a padtársam. A gimnázium kultúrfelelőse voltam, s több színdarabot mutattunk be. Hetedikes gimnazistaként együtt mentünk Attilával a színművészeti főiskolára felvételizni. Major Tamás fel is vett rendező szakra, de visszaküldött Miskolcra, hogy előbb végezzem el az utolsó évet a gimnáziumban, és tegyem le az érettségit. A sors azonban közbeszólt. Az egyik barátom, Szerdahelyi Sándor, elcsábított a miskolci képzőművészeti szakkörbe, ahol nekem nagyon megtetszett a rajzolás. Abban az időben a Képzőművészeti Főiskola mesterei lejártak vidékre ifjú tehetségeket keresni. Miskolcra Hincz Gyula jött le, aki rám is felfigyelt. Ekkor jelentkeztem a Képzőművészetire, ahol Hincz-osztályos lettem az általános főtanszakon.

 – Azt olvastam, hogy Barcsay Jenő is mestere volt.

 – Barcsay mindenkit tanított a főiskolán, hiszen két alapvető, fontos tárgya volt: az anatómia és a tárgyábrázolás. Akkor írta híres anatómiakönyvét, mikor minket tanított. Így az ő könyvében a mi rajzaink is szerepelnek. Szakmesterem elsőben Hincz Gyula volt, másodévben pedig Pap Gyula.

 – Mikor és hogyan lett ebből mégis szobrászat?  

– Másodéves festő szakos koromban. Eredetileg freskófestő akartam volna lenni, az volt az álmom, de harmadévben Szőnyi Istvánnál nem indult ilyen képzés. Így lehetettem volna festő, grafikus, vagy rajztanár, restaurátor. Ezért döntöttem a szobrászat mellett. Megkérdeztem Pátzay mestert, átvenne-e szobrásznak. A mester beállított egy modellt, és magamra hagyott. Tehát nem együtt felvételiztem a többiekkel. Pátzay megnézte a megmintázott modellt, s azt mondta: ha maga még soha nem készített szobrot, akkor nehezen veszi majd az akadályt a harmadik évben. Csakhogy én nem akartam harmadéves lenni. Így felvett Pátzay, és szeptemberben elsőéves szobrászként újrakezdhettem a szakmai képzést. Az elméleti tárgyakat harmadévesként folytathattam, így másodéves szobrászként államvizsgáztam, utána még négy évig tanultam a szakmát.

 – A közelmúltban jártam „kollegájánál” Pató Rózánál, s ő mondta: „Tanítványaim többségével általános iskolás koruk óta foglalkozom. Van köztük keramikus, építész, szobrász, grafikus és építész is. Nekik, annak idején minden képzőművészeti ág alapját tanítottam meg, a jó rajzolást.” Ebből következtetek arra, hogy a két év rajzolás nem volt hiábavaló.

 – Természetesen. Azért is raktam ki a rajzaimat a kiállításon, hogy lássák, hogyan rajzolok.

 – Végül nem Pátzay Pál, hanem Kisfaludi Strobl Zsigmond lett a mestere a főiskolán.

 – Nem Pátzay, hanem az a Gyenes Tamás volt az első évben a mesterem, aki akkoriban jött haza a Szovjetunióból, ahol aspiránsként dolgozott. Másodévtől viszont 5 éven keresztül Kisfaludi Strobl Zsigmond tanítványa voltam.

 – Akinek művészetét halála után meglehetősen ellentmondásosan értékelték. Vádolják, hogy a Kádár-rendszer kedvence volt.

 – Le kell szögezni, hogy nem ő kereste a rendszerek kegyét, hanem a politikai rezsimek az övét. A rendszereknek volt rá szüksége. Nem véletlenül beszélek többes számban. Kisfaludi Strobl a magyar szobrászatban olyan, mint Puskás a futballban. A világon csak őt ismerik, mint magyar mestert. Az ő életműve szinte beláthatatlan. Görgey Artúrt még élőben mintázta meg. Megmintázta a kis Erzsébetet, a későbbi angol királynőt. Egyik korrektúránál mondja nekünk: „édes fiaim, most megyek Moszkvába, mert Vorosilovot kell megmintáznom, az is király”. Kisfaludi Strobl mester Mussolinitól is kapott kitüntetést, Hitler is meghívta egy fogadásra. Híres Bernard Shaw-portréjáról maga az író nyilatkozta, hogy jobb, mint Rodiné és Epsteiné. „Pártok, jönnek-mennek, rendszerek változnak, de a művészet örök” – mondta mesterünk. Egyszer azt mondta nekem, demonstrátorának: „édes fiam, ma nem tudok menni korrigálni, mert Hunya elvtárs jön hozzám modellt ülni”. Hunya híres 1919-es kommunista volt. Előtte mondja nekünk a mester, politikusokról ne készítsetek szobrot, mert jön egy új kurzus, fordulat, s eltüntetik. Mi szaván fogtuk, mire így válaszolt: „édes fiaim, a feladatot meg kell oldani”. Ez egy nagyon igaz mondás. A szobrász ugyanolyan, mint a suszter. Ha egy cipésznek azt mondják, készítsen arató sarut, vagy esküvői félcipőt, azt is meg kell tudnia csinálni. A szobrásznak, a művésznek ki kell elégítenie egy igényt. Amit Esterházy herceg nem tudott, azt Haydn tudta. Visszatérve Kisfaludi Stroblra: fantasztikus készséggel mintázott, született őstehetség volt, és meg is tanult mindent, amit csak lehetett.

 – Értem, csak vannak olyan művészek, akik egy ideológiai, politikai párthoz csapódnak, s ez a párt, vagy mozgalom elkényezteti őket.

 – Ilyenek mindig voltak, mindig lesznek. A holdudvarokba azon művészek tartoznak bele, akik amúgy, azon kívül nem tudnának talpon maradni. Ez olyan, mint a falka a farkasoknál. Nekik kell egy politikai vezér.

 – 1959-ben diplomázott, de mégsem kapott műtermet Budapesten. Azért, mert tagja volt az összegyetemi forradalmi bizottságnak?

 – Ezt így nem mondták ki soha, de véleményezhető. Szereplésemnek az is lett a következménye, hogy – mint nemrégiben megtudtam – 1959. január 13-tól jelentéseket írtak rólam.  

– Sosem környékezték meg a BM-től? Mondván: jelentsen nekünk, s akkor kap műtermet?

 – Soha nem fordult ilyen elő. Tán tudták, hogy hiábavaló próbálkozás lenne. Bűnömül rótták fel azt is, hogy megmintáztam a Góliáttal küzdő Dávidot, mégpedig lelőtt szobatársaim emlékére. Biztos vagyok benne, hogy főiskolai mestereim kiálltak mellettem, ezért nem szenvedtem el nagyobb megtorlást. Ék Sándor pedig szovjet-magyar állampolgár volt, s a grafikai tanszék vezetője. Ő is kiállt mellettem – ha visszatekintek a múltra. Nagy szerencsém volt, mert 1959- ben a művészeti főiskolák számára kiírt Tanácsköztársaság- pályázat nagydíját az én szobrom nyerte el.

 – Elég abszurd a következő történet: ezt a munkát, amit erre a pályázatra készített, a KISZ- esek ledöntötték.

 – Azt mondták, hogy mindez véletlen volt, mert lökdösték egymást, s valaki nekiment a gipszből készült szobornak. Egy zászlót vivő, lépő fiatal fiú volt, amit Pátzay mester biztatására készítettem el. Amikor Pátzay közölte velem, hogy készítsek valamit a Tanácsköztársaság emlékére, akkor kitört a csoportban a röhögés. Pátzay mester azért szorgalmazta, hogy vegyek részt a pályázaton, mert úgy gondolkodott: ha megnyerem a nagydíjat, akkor kénytelenek lesznek megadni a szobrászdiplomát. A KISZ-esek szerint ez a mű az „ellenforradalmat” dicsőítette. Előtte a KISZ-esek bementek a minisztériumban azzal, hogy a „polgár tanárok” annak a Tóthnak adtak nagydíjat, aki az 1956-os forradalmat dicsőítette a szobrával. Behívtak a minisztériumba, ahol közöltem: „a forradalmat mindig az ifjúság csinálta, s Kádár is tizenéves volt 1919-ben, ahogy Rákosi elvtárs is.” Ezt a szobrot akartam pedig beadni diplomamunkának. Az összetört munkám helyett diplomamunkaként hat hét alatt készítettem egy életnagyságú bányászfigurát. Mai napig ez az egyetlen életnagyságú szobrom. Megvette a Pereces bányatelep, a kisplasztikai változatát pedig a Fővárosi Tanács.

 – Miért pont bányászfigurát készített? Miskolci születése miatt?

 – Ez is szerepet játszott, de még inkább az, hogy még a Tanácsköztársaság-pályázatra készítettem egy kis bányászszobrot is. Arra gondoltam ekkor, hogy ezt elkészítem nagyban. Most egy kicsit fura dolgot mondok, három haszna is volt annak, hogy nem voltam a rendszer kegyeltje. Mindenhol azonnal kaptam telefont, mert ha nem vezették volna be, nem lett volna mit lehallgatniuk. Márpedig akkoriban hosszú éveket, évtizedeket kellett várni telefonra. Nem döntötték le a szobraimat 1989 után, mert nem kaptam nagy politikai jellegű megbízásokat. Rá voltam kényszerítve a folyamatos munkára, és arra is, hogy olyan szobrokat készítsek, amelyeket elfogadnak a megrendelők. Ezért nem értem rá különböző stílusokat majmolni és lila ködben, a közönségtől távol lebegni.

 – 1959-ben kezdődött el vidéki „vándorútja”, ami Hódmezővásárhellyel kezdődött.

 – Igaz, volt egy üres műterem akkor Miskolcon, s azt meg is pályáztam. Kaptam ekkor egy levelet, amit meg is őriztem. Az állt benne: ellenforradalmi magatartása miatt nem kívánatos a művésztelepen való megtelepedése, mert az zavarná a rendet, alkotói munkájához viszont sok sikert kívánunk. Ezt a levelet ketten írták alá. Az 1990-es évek elején kaptam egy levelet Miskolcról, hogy az MTA Miskolci Területi Bizottsága művészeti tagozatának legyek én is tagja. Ezt a levelet is ketten írták alá. S az egyikük ugyanaz, aki 1959-ben elutasított engem. Így a hódmezővásárhelyi művésztelepen éltem. Ekkor átjött Szegedről egy bizottság, mert ott szerettek volna egy művészeti gimnáziumot létrehozni. Kajári Gyula grafikusművész azt mondta, én vagyok az az ember, aki meg tudná szervezni a művészeti gimnáziumot Szegeden. Fölkértek, hogy segítsek létrehozni az iskolát, menjek át Szegedre, ahol majd lakást és műtermet is adnak. Akkor már majdnem harmincéves voltam, nősülni szerettem volna, ezért elvállaltam ezt a munkát. 1961. március 1-jén átjöttem Hódmezővásárhelyről Szegedre, s megcsináltam a leendő iskola első felvételi vizsgáját. Szeptembertől elindult az iskola, ahol 14 éven keresztül tanítottam. Végül is nem kaptam Szegeden műtermet. Ekkor felmentem a minisztériumba, s közöltem, hogy bárhová elmegyek, oda, ahol műtermet kapok. Közölték velem: Zalaegerszeg, vagy Nyíregyháza? Miután édesanyám még élt, ezért Nyíregyházát választottam. De más ok is volt: Nyíregyházán élt két volt főiskolai kollégista társam is.

 – Ettől függetlenül életnagyságú szoborra Nyíregyházán sem kapott megrendelést.

 – Ennek egyik oka az 1956-os szereplésem volt, a másik pedig: egy idő után elkönyveltek érmésznek. Most is vannak olyanok, akik meglepődnek azon, hogy szobrokat is készítek. Azért készítettem érmeket, kisebb bronzszobrokat, mert nem volt műtermem. Így kisebb méretű alkotásokat kellett készítenem. Ezerötszáznál több éremoldalt készítettem, s a nagy számok törvénye alapján ezek közül kell lenni jónak is. Ezt azon elismerések, díjak bizonyítják, melyeket külföldön az érmeimért kaptam. Most biztos szerénytelenséggel vádolnak, de tény, hogy a bécsi Kunsthistorisches Múzeumban magyar művésznek még nem volt egyéni kiállítása rajtam kívül.

 – 1975-ben megalkotta az első egyházi munkáját, a szegedi Tátra téri templom kapuját, s ez „vezetett el” az egri székesegyház főkapujáig.

 – Szegeden a templom ajtaját eredetileg egyházi, vallási szimbólumokkal képzelték el. Ezt azért nem tartottam jó ötletnek, mert féltem: megrongálják, leköpdösik azt. Így egy „szegedi panteont” alkottam az ajtón. Szeged neves, híres szülöttjei láthatók rajta. 2004. május 8-án pedig átadták az Egri Bazilika főkapujának borítására készített monumentális munkámat. A célkitűzés az volt, hogy az Egri Főegyházmegye elmúlt ezer évének főbb eseményei és személyiségei kerüljenek a bazilika stílusához, jellegéhez illeszkedő művészi megfogalmazásban a főkapura. Jómagam a tölgyfakapu 12 kazettára tagolt beosztását megtartva, kétszer hat darab, egyenként 80 x 100 centiméteres mezőt alkottam egy tematikai rend szerint. Bal oldalon, legfelül II. János Pál pápa címere és jelmondata, míg ennek párjaként a jobb oldali legfelső mezőbe dr. Seregély István egri érsek címere és jelmondata került. E két kazetta alatt a mű címeként a MILLENNIUM 1004–2004 felirat szerepel, amelyet egy függőleges irányban a kapun végigfutó sáv kereszt formát alkotva metsz. A metszéspontba, a kapu felett, korábban elhelyezett pápai címer tengelyébe, a magyar államiságot jelképező korona került. Az első történelmi jelenetet idéző mezőben az Egri Egyházmegyét alapító Szent István király látható. Párdarabjaként az Egri Egyházmegye harmadik, vértanúhalált szenvedett püspöke Buldus látható, míg a háttérben vértanúságának eseményeit ábrázolom. Szent István alatt a szegényeknek cipót osztó Árpád- házi Szent Erzsébet látható, megörökítve a kenyerek rózsává változásának csodáját. A következő női szent a Lengyelországba származott Szent Hedvig, aki mögött katonák sorakoznak, valamint életének színtereit – Diósgyőrt és Krakkó várát – ábrázolom. Hám János szatmári püspök, majd esztergomi érsek az egyházmegyében Gyöngyösön született 1781-ben, ezért tűnik fel az igehirdető mögött a gyöngyösi Szent Bertalan templom.

 – Több külföldi tanulmányúton is részt vett. Ezek mennyire határozták meg pályáját?

 – 1964-ben voltam először Olaszországban, s mikor megláttam Donatello szobrait, a természetességükkel lenyűgöztek. Addig Michelangelóért rajongtam, ám ő olyan nagyság, hogy ember nem képes elérni művészetét. Donatello viszont nagyszerűsége mellett nagyon emberi. A szobrászat egy mesterség. A mesterséget pedig az elődök megtanulták, tudták, alkalmazták. Tehát mindazt folytatni kell, amit az elődök csináltak. Nem lehet újra kezdeni mindent. Soha nem törekedtem saját stílus kialakítására. Ha az alkotó a lehető legtökéletesebbet akarja létrehozni, akkor talán jót csinál. Ha azon gondolkodik, hogy a saját stílusának kell megfelelnie, akkor az már régen rossz. Az önkifejezés kialakulása egy XX. századi jelenség, ami az individualizmusból kapott szárnyra. Azt vallom, hogy a művészet a szubjektum és a közösség közötti kapcsolat lehetősége. Teljesen lényegtelen, hogy melyik művészetről, irodalomról, zenéről vagy a szépművészetekről beszélünk. A marxista ideológia mindig is fejlődésspirálról beszélt, ha viszont létezik ilyen, akkor nekem miért is tetszhet pl. Catullus verse, Liszt Ferenc szonátái és még sorolhatnám. A művész egy meghatározott helyen és időben, egy adott társadalomban él, a történelmi ismeretanyag, a földrajzi koordináták, a hagyományok, a közösség műveltsége behatárolják a lehetőségeit. Megalkotunk valamit, és ha remekművet hoztunk létre, akkor az akár az idők végezetéig megmaradhat. Manapság félművelt társaim magukat nem szobrásznak, festőnek, hanem képzőművésznek tartják, nevezik, holott Kazinczy Ferenc Ferenczy István szobrának ezt a címet adta: Pásztorlányka, avagy a szépmíves mesterségek kezdete. Múzeumunk a Hősök terén is Szépművészeti Múzeumunk. Hiszen a mostani alkotások zömére, gegekre és krikszkrakszos hablatyolásokra sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy a szépművészet kategóriájába tartoznak.

Medveczky Attila