vissza a főoldalra

 2009.12.26. 

Részletek BUZINKAY GÉZA : A KIRÁLYSÍROK PUSZTULÁSA c. művéből

BEVEZETŐ

 “Néhány hete, azon az említett júniusi napon ismét felnyitottuk a sírokat - folytatja dr. Fülep Ferenc. - Több százszor vettem részt hasonló munkában, de ezt sohasem felejtem el. Nemzeti történetünk kézzel tapintható emlékei 120 centiméteres szennyvízben álltak. Abban a pillanatban az jutott eszembe, hogy nem lesz mit megvizsgálnunk.

A tömegsírban beszakadt ládák, összetört csontvázak zűrzavara volt. A négy sorban egymásra rakott ládákból két sor teljesen a vízben állt. Méltatlan állapot. És ami a legmeghökkentőbb: nem a török, nem a német zsoldosok, hanem az utóbbi száz év embere tette ezt. A régészekből, történészekből, antropológusokból, fizikusokból, kémikusokból álló bizottság szerencsére azóta megállapította, hogy a csontok jó állapotban vannak. Az azonosítási eljárás hosszú, aprólékos munkáját valamennyi szakember és intézet társadalmi munkában vállalta el... Tudták, hogy a Romkert talaja fagyhatár fölött van, magasan van a szennyvíz, és a sírgödör nincs szigetelve, ezért meg kellett menteniük felbecsülhetetlen értékű történelmi emlékeinket. Erkölcsi kötelességüknek érezték, hogy megszüntessék ezt a lehetetlen körülményt. Egyszersmind abban reménykednek, hogy a mai modern műszerekkel, vizsgálati módszerekkel vallatóra foghatják majd a porladó - pontosabban: korhadó - csontokat.

Van rá remény, hogy meghatározhatják a 60 ezer csontból kiválogatott körülbelül 35 királyi váz nemét, vércsoportját, földbe kerülésének idejét."

Részlet a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójával, dr. Fülep Ferenccel készített interjúból.

Népszabadság, 1984. július 21.

A KIRÁLYI TEMETKEZŐHELY

A Székesfehérvári Szűz Mária - vagy Boldogasszony - bazilika Magyarország jelképes hatalmi központja volt. Szent Istvántól kezdve: ott őrizték a koronázási jelvényeket, s csak az a király lehetett az ország törvényes uralkodója, akit abban a székesegyházban, a Szent Koronával koronázott meg az esztergomi érsek.

Királyi temetkezőhelyként is a legfontosabbá vált - ez a szerepköre azonban később állandósult. XI. századi királyaink a saját maguk által alapított monostorokban temetkeztek. A következő században már úgy látszott, hogy a székesfehérvári bazilika e téren is az egyedüli kegyeleti központtá válik, a XIII. századi királyok azonban ismét különböző temetkezőhelyeket választottak. Szent István fehérvári székesegyháza mellett a másik Árpádházi szent király, I. László váradi alapítása és temetkezőhelye, a szintén Szűz Máriának ajánlott székesegyház a fehérvári versenytársa lett a XIII. század végétől. Előbb talán III. Endre feleségét, Fennena királynét temették el ott 1296-ban, majd Károly Róbert felesége, Luxemburgi Beatrix követte 1319-ben, s végül Mária királynő után férje, “Zsigmond a király, a császár” is oda temetkezett 1437-ben. Ám Zsigmond trónutódjai megint csak visszatértek Székesfehérvárhoz.

Árpád-házi és az őket követő, vegyes házakból származó királyok közül tizenöten lettek a székesfehérvári bazilika sírjainak, kriptáinak és sírkápolnáinak lakói (közülük csak II. Lajos tetemét szállították át utóbb Bécsbe, János királyét pedig egy másik székes-fehérvári templomba). A királyokon kívül ott temették el közvetlen családtagjaik többségét is - sőt közülük kerültek ki a templom első sírjai, mint Szent Imréé (1031) is.

A történeti források szerint legalább huszonegy királyi családtag sírja ott emelkedett, olyanoké, mint például Szilágyi Erzsébeté is.

A XIV. századtól kezdve még főurak és főpapok is temetkezhettek a bazilikában, külön királyi engedéllyel. Arról is a krónikák tudósítanak, hogy ott volt Károly Róbert hadvezérének, Drugeth Fülöp nádornak, a Zsigmond-kori főuraknak, Ozorai Pipo szörényi bánnak és Rozgonyi István pozsonyi ispánnak, a csókakői várúrnak, Buzlay Lászlónak és családjának, valamint Marcali Miklós erdélyi vajdának sírja. Temettek oda székesfehérvári prépostokat és magas rangú katonatiszteket is: utolsóként a török ellen 1543-ban hősiesen küzdő Varkocs György várkapitányt és tíz katonáját.

Nem tudjuk bizonyosan, hány sír is épült a bazilikában, csak az kétségtelen, hogy a középkori Magyarország több mint ötven név szerint is ismert előkelőségénél sokkal többen nyugodtak ott. Milyen is lehetett ez a székesfehérvári Boldogasszony-bazilika?

A több mint ötszáz éven át álló templom folytonosan átalakult és díszítése gazdagodott. Magja egyhajós templom lehetett, amelyet István király 997 és 1000 között építtetett. Ez a tekintélyes méretű templom negyven méter hosszú és húsz méter széles volt, külső tornyok ékítették, és félköríves szentély zárta le keleti oldalán. Alig több mint másfél évtizeddel elkészülte után még István király hozzákezdett bővíttetéséhez. A csak halála után befejezett templom ennél az átépítésnél érte el végleges, a maga korában óriási méreteit: mintegy hetvenhat méteres hosszát és harmincnyolc méteres szélességét. Felmérhetjük, mekkora volt, ha arra gondolunk, hogy a mai budai Mátyás-templom ennél lényegesen kisebb. Emeléséhez sok mészkőből faragott római sírkövet használtak fel, amelyeket Aquincumból, Nagytétényből és a közeli Tácról szállítottak oda. Széltében két oldalhajóval bővült, szentélyének félkúp alakú boltozata - és talán oldalfalai is - mozaik díszítést kaptak, padlója fehér mészkőből készült. A szentély előtt, a közép-hajóban állt az oszlopokon emelkedő oltár, mellette az első szent király kriptája; valamivel odább, szemközt vele a királyi trónus. A főhajót az oldalhajóktól nyolc-nyolc tagból álló pillérsor választotta el. A templom díszítése erőteljesen északitáliai, lombard jellegű volt az akantuszleveles faragványokkal, s azokkal a kanyargó kettős- és hármasfonatokkal, amelyeknek legszebb példái Szent István szarkofágján maradtak fenn. Mellettük a palmettalevél-díszek képviselték a honfoglalás kori hazai formakincset.

“Így működött Szent István vallásossága, de így működött keleti fényűzési hajlama is” - írta a bazilika építéséről első feltárója, Henszlmann Imre.

Károly Róbert a XIV. század elején ismét erősen átépíttette a bazilikát, famennyezete helyére ekkor épült a boltozat, ami miatt a pilléreket is meg kellett erősíteni. Új padlót kapott, a réginél közel fél méterrel magasabban, vörös márványból.

A templom a századok során többször leégett; újjáépítői is mindenkor alakítottak rajta. Mintegy a szentély folytatásában készült el az utolsó bővítés: oda építtette Mátyás király sírkápolnáját, amely miatt még a középkori várfalat is meg kellett bontania.

1. A székesfehérvári bazilika égése (Képes Krónika)

A bazilikában öt évszázad alatt rengeteg kincs halmozódott fel: tele volt gazdagon díszített ereklyetartókkal, finoman cizellált kelyhekkel, drága miseruhákkal és számos pompás síremlékkel. II. Ulászló koronázásakor, 1502-ben az egyik résztvevő hatvan darabra tette a csak az oltárra helyezett ezüst- és aranyhermák számát; köztük volt a skót királyfi, Szent Kálmán XII. századi hermája - amelyet nem sokkal utóbb Miksa császár a melki apátságba vitetett -, a Keresztelő Szent János ujját őrző ereklyetartó, Szent András fejereklye-tartója és Szent Márton vértanú koponyája. A templom gazdagsága elkápráztatta Thuróczyt és Bonfinit, akik még teljes fényében láthatták és írhattak róla, de kiváltképp megragadta a török hadakkal odakerülő Dzselálzáde Musztafát. Megvető fanatizmusán is átsüt a csodálat: “Különösen említendő - írta Az országok osztályai és az utak felsorolása című művében - a legalsó pokol tüzén égő királyoknak pihenő és temetkező helyéül szolgáló régi templom. A templom minden szegletében és zugában drága márványból vagy kőből kifaragott csodálatos alakok voltak, melyeknek mindegyike annak idejében hírével és hatalmával kérkedő padisah volt. Itt-ott egy-egy bálványimádónak sírhelye, máshol egy-egy feslett erkölcsű pokolra költözött gyaurnak sírköve, minden szögletben kőből csinált koporsókban utálatos alakok, kik a piszkosoknak országszerte híres, a sátántól megszállott szentjei valának, s kiknek fejükre csillogó koronát, mellükre arany és ezüst kereszteket s kardokat tettek, ujjaikra pedig nagyértékű gyűrűket húztak ékességül. Végre az egész belseje tömve volt a világot elhagyott szerzetesekkel és a gyehennára költözött papokkal... ennek szemlélete félelmet gerjesztő volt.”

Nem is tűrte a muszlim a számára ellenszenves kegyeleti hely pompáját - a háborúk pedig megpecsételték magának az épületnek sorsát. 1543-ban tíz napos ostrom után került török kézre Székesfehérvár vára; 1688-ban pedig Istulni Belgrad úgy lett ismét Székesfehérvár, hogy bazilikájának emlékét már csak romok őrizték.

Mindez tény, a magyar történelemben nagyon is ismert szomorújáték kivonata. Persze a történelem nem romantikus ifjúsági regényíró, nem az emberség szikráját is nélkülöző elvetemült gonoszokat állítja szembe a makulátlan jókkal. Sőt van annyira cinikus, hogy megengedje, a kárvallott végezze el a pusztítás tökéletessé tételét. Számos nemzedék különböző eszméket és műveltségi színvonalat képviselő tagjai közösen érték el azt az egyedülálló eredményt, hogy Magyarországnak királyi tömegsírja legyen.

A KIRÁLYOK HALÁLA ÉS TEMETKEZÉSE

972 után, amikor Géza fejedelem családjával együtt megkeresztelkedett, s politikailag is Nyugat felé fordult, megalapította az első állandó uralkodói székhelyet Esztergomban. Nagyobb kővárak építtetésébe kezdett, például Székesfehérváron. Uralkodása kezdetén fia, István király is Esztergomot tekintette székhelyének, s ő alapította meg 1001-ben érsekségét. Ám az 1018 körül létrehozott új zarándokút, mely a nyugatabbi Európa felől szárazföldön vezetett a Szentföld, Jeruzsálem felé, a középkori formájú tömeges turizmus megindulása mellett, a zarándokokat követő kereskedők révén Magyarország megnövekedett európai gazdasági szerepét is eredményezte. A zarándokút tehát meg-határozó lett az ország szempontjából, s mert elkerülte Esztergomot, István új királyi székhelyet épített ki: Székesfehérvárt. Ott épült a bazilika, amelyet királyi kápolnának és temetkezőhelynek szánt, olyasféle kultuszhelynek, amilyet Nagy Károly császár alapított Auchenban. Az építkezés befejezését azonban már nem érte meg.

Hartvik győri püspök - aki német bencés szerzetesként kezdte egyházi pályafutását, 1088-ban jött Magyar-országra, s Kálmán király megbízatásából fogalmazta újra az akkorra már szentté avatott István királyról szóló legendákat - így írta le temetését: “Gyásztisztességére Pannonia minden tájáról összesereglettek, a királyi székhelyre, azaz Fehérvárra vitték el a testet, s minthogy a tőle épített egyház a Szentséges Szűz tiszteletére még nem volt felszentelve, tanácsot tartván a főpapok azt határozták, hogy szenteljék fel előbb a bazilikát, a testet a földnek csak azután adják át. A felszentelés ünnepségét megtartván, szent testét az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték, ahol érdemeiért az Úr több éven át sok kórságban senyvedőnek, lázbetegnek, sanyargatását a nyomorúságát kiáltozónak, törvény alatt görnyedőnek számtalan jótéteményét tanúsította.” Testét teljes épségben temették el ekkor, vagyis jobb kézfejével, a későbbi Szent Jobbal együtt.

2. Szent István sírba tétele (Képes Krónika)

Fia, Imre herceg már hét évvel korábban meghalt vadászat közben, így nővére és a velencei dózse fiára, Orseolo Péterre szállt a trón. Három évvel később, 1041-ben azonban a fellázadt urak István másik unokaöccsét, az Aba nemzetségből származó Sámuelt ültették trónra. Sámuel ellen is gyorsan kitört a lázongás, melynek során a német-római császárt seregestül hívták az országba. 1044. július 5-én a Győr vármegyei Ménfő közelében vereséget szenvedtek a magyar csapatok. “A vesztes Aba király pedig elmenekült a Tisza felé - írja a Képes Krónika -, és egy faluban a magyarok, akiknek uralkodása alatt ártott, az Öregbarlangban kegyetlenül legyilkolták. Tetemét a falu melletti templomba temették; néhány esztendő múlva kiásták a sírból: szemfödelét és ruháit romlatlanul találták, sebhelyei begyógyultak. Akkor eltemették őt saját monostorába, Sárott.” Ma csak egy XVIII. századi emléktábla utal sírjára egy abasári pincefalon.

Alig több mint két évvel később Péter király azok ellen a lázadók ellen harcolt, akik 1046 szeptember végén trónra segítették I. Endrét. Péter menekülés közben a Fejér vármegyei Zámolyban “...bevette magát egy udvarházba, és három napig emberül harcolva védekezett. Végül is az íjászok minden katonáját megölték; maga élve esett foglyul, akkor megvakították, és Fehérvárra vitték; nagy fájdalmába hamarosan belehalt. Pécsett temették el..., Szent Péter apostol egyházában, melyet ő alapított.” Sírjának nyoma sem maradt a többször leégett és átalakított székesegyházban.

Endre király testvére, Béla foglyaként halt meg Zircen 1060 őszén. Elődeihez hasonlóan olyan monostorban temették el, amelyet ő alapított: a tihanyiban. Amikor az épület több évszázados hadi felhasználás után a XVIII. század elején ismét a bencések tulajdonába került, már csak a király sírkövét találták meg, eredeti helyéről elmozdítva.

Három évvel Endre halála után I. Bélának sikerült elkerülnie az elfogatást. Miután a dömösi királyi kúriában rászakadt a trón, és sebesülten menekült a német csapatok elől, útközben halt meg. Temetkező helye az általa alapított szekszárdi bencés monostor lett. Az 1794-ig romosan fennmaradt templom alapfalaira alig két és fél évtizede bukkantak rá a volt megyeháza udvarán, a sírnak azonban nyoma sem maradt.

Salamon, akit apja, I. Endre még saját életében megkoronázott, hogy biztosítsa számára a trónt, Béla halála után valóban uralkodó lett. 1074-ben az ő királysága is meneküléssel ért véget, ám ezt túlélte tizenhárom évvel. Akkor a besenyőkkel harcolt, s valószínűleg az isztriai félszigeten, Pólában halt meg. Csak sírkövét találták meg a múlt század közepén, a millenniumi kiállításon is bemutatták.

Salamont ismét az ellenoldal, Béla fia, I. Géza követte a trónon, de csak rövid időre. 1077. április 25-én elhunyt; váci sírja utóbb nyomtalanul elpusztult. Ezután öccsét, Lászlót koronázták meg. A lovagkirály, az “athleta patriae” tizennyolc éven át uralkodott, s ezalatt, 1083-ban történtek meg az első magyar szentté avatások. Először a két zobori remetét, Andrást és Benedeket, tíz nappal később, július 26-án Gellért püspököt, augusztus 20-án I. Istvánt és végül november 5-én fiát, Imre herceget avatták szentté. A szertartás elmaradhatatlan része volt a szent maradványainak “felemelése” és általában díszesebb sírba való újratemetése. Megtörtént ez Szent István hamvaival is, halála után negyvenöt évvel.

Amikor hozzáláttak az ünnepi aktushoz, meséli Hartvik püspök, három napon át hiába próbálkoztak a test felemelésével, a sír márvány fedelét nem bírták helyéről kimozdítani. Ekkor egy bakonysomlyói apáca, “égi kinyilatkoztatásban részesülvén”, felkereste a királyt, s közölte vele, hogy kudarcuk oka a politikai ellenségeskedés, a testvérháború, s az, hogy ennek eredményeként László király fogságában tartotta Salamont. Addig nem tudják felemelni a testet, amíg Salamon vissza nem nyeri szabadságát - tolmácsolta az apáca az üzenetet. A király teljesítette az isteni kívánságot, megismételtette a három napos böjtöt, s újfent nekikezdtek az ünnepi aktusnak: most könnyedén felemelték a sír hatalmas fedőlapját.

“Hogy megvirradt Isten szentséges szülőanyja, Mária mennybevitele után az ötödik nap, összegyűlt a templomban a király a főemberekkel, a papság a főpapokkal; először gyászmisét mondtak, majd elmozdítva a padlóból kiemelkedő márványtáblát, végül is lementek a koporsóig, s annak felnyitásakor az édes illat oly hévsége árasztott el minden jelenlevőt, hogy azt hitték, az Úr paradicsomi gyönyöreinek közepébe ragadtattak. Maga a koporsó színültig volt kissé vöröslő, szinte olajjal kevert vízzel; benne mint olvasztott balzsamban nyugodtak a drága csontok; ezeket a legtisztább gyolcsba gyűjtötték, s a gyűrűt, mely a boldog férfi jobb kezére volt húzva, a folyadékban sokáig keresték. Mivel ezt nem találták, némelyek elkezdték a király parancsára a vizet ezüstüstökbe és -hordókba méregetni, hogy ha kiürítették a szarkofágot, bizonyosabban megtalálják a gyűrűt. De csodálatosképpen minél több folyadékot mertek ki, annál több áradt helyébe s töltötte meg a koporsót. Látva a csodát, a kimert vizet visszaöntötték a helyére, de a vissza-zúdítással sem telt meg jobban a koporsó. Akkor befedvén a sírt, dicséreteket s hálát zengtek az isteni kegyességnek, és a talált kinccsel Isten boldogságos szülőanyjának, az Örök Szűz Máriának oltárához visszatértek.”

A legenda köntösében így vált csodává a talajvíz. A Szent Jobb történetére később még visszatérünk.

I. László még több mint egy évtizedig uralkodott. 1095. július 29-én halt meg, s tetemét átmenetileg a somogyvári bencés apátságban helyezték el. Hamarosan Váradra vitték át, végleges nyugvóhelyére, amit az ő legendája is csodálatos eseménybe burkolva adott elő.

A legmelegebb nyári napok jártak akkortájt, s a királyi tetem szállítói a hőségben nem sok kedvet éreztek a hosszú úthoz. László király meghagyása ugyanis az volt, hogy az általa alapított váradi egyházban temessék el. Azon tanakodtak, mennyivel egyszerűbb lenne a közelebbi székesfehérvári bazilikába szállítani. Út közben egy fogadóhoz érkeztek, meg-pihentek, és a fáradságtól elaludtak. A holttestet vivő kocsit a fogadó előtt hagyták; tehervonó állat nem volt elé fogva. Mikor felébredtek, meghökkenve látták, hogy eltűnt. Nosza, nekieredtek, kétségbeesve bejárták a vidéket, míg egyszerre csak megpillantották a kocsit a szent testtel, amint magától gurul a Váradra vivő úton. “Látván hát a csodát, hogy tudniillik a boldog hitvalló testét isteni erő viszi ama helyre, ahová temetkezését maga választotta, hálát adva annak, aki félelmetes az ő szent helyén, útjukat minden habozás nélkül Várad felé vették.”

László király jelölése alapján I. Géza fia, a “Könyves” előnevet kapott Kálmán lett az ország királya több mint két évtizedre. 1116. február 3-án halt meg, s közel nyolc évtized után ő lett a második uralkodó, akit a székesfehérvári bazilikában temettek el.

Fia, az 1131. március 1-én elhunyt II. István ismét Váradon, feltehetőleg az általa alapított váradelőhegyi monostorban temetkezett. Ezt szinte pontosan tíz évvel később követte II. (Vak) Béla temetése, ismét Székesfehérváron. Ő 1141. február 13-án halt meg. Fia, II. Géza 1162. május 31-én hunyta le szemeit, őt is Székesfehérváron helyezték nyugalomra.

Fiát III. István néven megkoronázták ugyan, ám a bizánci császár néhány hét múlva II. Géza testvérét, II. Lászlót is trónra segítette. László azonban alig fél évvel később, 1163. január 14-én meghalt, s IV. Istvánként megkoronázott fia is hamarosan követte őt: 1165. április 11-én a szerémségi Zimony várában megmérgezték. A két ellenkirály teste a székesfehérvári királyi temetkezőhelyre került; az őket jócskán túlélt III. István 1172. március 4-én halt meg Esztergomban, sírja is ott készült el - de még csak egykori helyét sem ismerjük.

III. Béla uralkodásának vége felé, 1192. június 27-én került sor I. László szentté avatására. A király kérésére a pápa rendelte el Lászlónak a katolikus egyház szentjei sorába történő beiktatását, s az ünnepélyes eseményre elküldte két legátusát.

3. Kocsi viszi Szent László testét Váradra

(Magyar Anjou Legendárium)

Nagyváradon a király és a pápai követek jelenlétében történt meg a sír felnyitása.

Kivették a testet, bíborselyem kendővel borították, fejére drágakövekkel kirakott aranykoronát tettek, kezébe arany-jogart adtak, és aranyozott ezüstkoporsóba helyezték át. Új oltár és új síremlék készült Szent László számára. De nem került a teljes csontváz a sírba: két karját külön őrizték díszes ereklyetartóban, s koponya-ereklyéjét remekmívű ötvösmunkával készített hermában helyezték el. A herma elpusztult ugyan egy tűzvészben, s a XV. század elején készítették el újra a régi mintájára, de az akkor megmenekült koponyacsonttal együtt később végül eljutott Győrig, ahol a mai napig is fennmaradt.

III. Béla király huszonhárom évi uralkodás után, 1196. április 23-án “elaludt az Úrban” - ahogyan a Képes Krónika rögzítette a középkori királyainknál szokatlanul békés halálnemet. Őt újfent Székesfehérvárra temették. Fia, Imre csak 1204 szeptemberéig uralkodott; Egerben temették el. Sírjából hírmondó sem maradt. III. László néven gyermekkirály követte őt rövid időre. Bár Ausztriába menekülve halt meg, holttestét visszahozták Székesfehérvárra. A nevében kormányzó Endre herceg ezen a néven a második királyként kezdte meg utána hosszú uralkodását. A Szentföldre keresztes hadjáratot vezető, majd 1222-ben az Aranybullát kiadó király 1235. szeptember 21-én halt meg Csanád vármegyében; az egresi ciszterci kolostorba temették második felesége mellé. Sírjának nyoma sincs a kis Maros-menti településen.

IV. Béla, az 1241-42-es tatárjárást is megélt uralkodó, halála után sem nyugodhatott. “A király az Úr 1270-ik évében halt meg - írta a Képes Krónika -, május harmadikán, pénteken, a szent kereszt megtalálásának napján a budai szigeten; testét Esztergomban temették el a minorita testvérek egyházában, melyet Béla király még életében költséges és szép munkával építtetett a dicsőséges Szűz tiszteletére.… Testét Fülöp esztergomi érsek, igazság ellenére, kihantoltatta az említett egyházban, és igaztalanul a saját székesegyházában temettette el. Ezt az ügyet sokáig perelték a pápa előtt, végül is a minorita testvérek tisztességben és újból visszanyerték, és a Szűz oltára előtt még dicsőségesebben temették el. Itt ezek a szép versek olvashatók: “Mária - oltáron, nézd, nyugszik a sírban e három: Béla, neje, s herceg - örvendjenek ők az egeknek!” Továbbá: “Míg lehetett, ült trónja felett a király hatalomban: Csalfa Iapult, szent béke virult, becsület vala ottan.” Csak a felirat szövege őrzi sírjának emlékét.

Bélát fia, V. István követte rövid időre a trónon. 1272. augusztus 6-án bekövetkezett halála után testvére, Margit hercegnő - a későbbi Szent Margit - mellé temették el a Nyulak szigetének apácakolostorában. Sírkövének töredékeit megtalálták a múlt században. IV. (Kun) Lászlót a kunok ölték meg 1290. július 10-én Kőrösszeg váránál; tetemeit azon a Csanádon hantolták el, amelyet már 1514-ben teljesen elpusztítottak Dózsa hadai. Az utolsó Árpád-házi királyt, az 1301. január 14-én fiú örökös nélkül meghalt III. Endrét a budai minorita kolostorban helyezték nyugalomra. Emlékeztető sem maradt meg sírjából.

A következő két és fél században vegyes házakból származó királyok ültek a magyar trónon. Néhány hónappal azután, hogy az esztergomi érsek egy alkalmi koronával királlyá koronázta az Anjou-családból származó I. Károly Róbertet, ami több jogi szabálytalansággal, puccs-szerűen zajlott le, a főurak többségének kívánságára Vencel cseh trónörököst is megkoronázták, immár a Szent Koronával és a székesfehérvári bazilikában. Nemsokára azonban Vencelt az apja menekítette ki az országból, koronástul, s bár lemondott a magyar trónról, jogát és a koronát Wittelsbach Ottó alsó-bajor hercegre ruházta. Őt is megkoronázták, ám ő is menekülve hagyta el az országot. Végül is Károly Róbert maradt uralmon egészen 1342. július 16-án bekövetkezett haláláig.

A visegrádi fellegvárában elhunyt királyt lent a városban ravatalozták fel, majd másnap “bárkán lefelé szállították a Duna vízén a híres-neves Buda városába” - írta le a temetést a krónikaíró Thuróczy János. Itt holtteste elébe járultak a főemberek és a polgárok; egész éjjel folyt a gyászszertartás és a könyörgés. A harmadik napon aztán “...az egyház ajtaja előtt állt Károly király úr három díszlova bíbor takaróval ékesítve, s rajtuk a király úr fegyverzetébe öltözött derék vitézek. Az első lovon ülő vitéz a királyi méltósághoz illő lövő fegyverzetbe volt öltözve, a másik meg dárdaökleléshez volt felszerelve, a harmadik - legpompásabb - lovon ülő pedig a királyi méltóságot megillető harci fegyverzetben, a hadba vonulásra felvértezetten. A három lovon ülő három vitéz sisakján a hadijelvény egy struccmadárforma volt, arany koronával ékesítve; ilyen jelvényt szokott viselni a király úr, míg élt. Minden lószerszám, kengyel, zabla, kantár meg más idetartozó dolog aranyozott ezüstből volt a királyi méltósághoz illően, és a bőrhevederek és gyeplők és más efféle dolgok a szügyelőkkel és farmatringokkal együtt selyem-anyaggal voltak bevonva. A három lovat és a vitézeket gyönyörű hímzésű bíborral sok gyöngy és drágakő borította, s testestül-lelkestül a király úrhoz voltak hasonlatosak ezeken a lovakon…”

Ezekután a gyászmenet elindult, “ ... nem egynémely más, régen elhalt királyok módjára... letakart arccal és néhány napig titokban őrzött testtel..., hanem nyíltan, mindenki jelenlétében, és nyilvánosan, mindenki szeme láttára szállították a testet Fehérvárra, hogy ott eltemessék.”

Székesfehérvárról a menet elébe mentek a főpapok és a polgárok; az egyháziak zsoltárokat énekelve, egész éjszaka a holttest mellett virrasztottak. A másnapi gyászszertartás alatt is a templom előtt várakoztak a feldíszített lovak és a királyt jelképező lovasaik. A szertartás után “...a nagy oltár mellett temették el a király testét az őt megillető királyi ruhában…”

Károly Róbert fia, I. (Nagy) Lajos több mint negyven évig ült a trónon. 1382. szeptember 10-én halt meg, s hat nappal később temették el Székesfehérváron, a bazilikának abban a kápolnájában, amelyet ő alapított.

Leánya, Mária királynő 1395. május 17-ig uralkodott, amikor lovasbaleset vetett véget életének. Férje, Luxemburgi Zsigmond, a későbbi német-római császár, 1387-től már társuralkodó volt a magyar trónon. Bár 1437. december 9-én a morvaországi Znaimban fejezte be életét, holttestét hazaszállították, s felesége mellé temették Váradon. Az őt csak rövid két évig követő Habsburg Albert királyt, aki betegen Visegrádról Bécsbe utazva a Komárom megyei Neszmélyen halt meg 1439. október 27-én, szintén Fehérvárott tették kriptába. Első lengyel uralkodóházból származó királyunk, I. (Jagello) Ulászló a török elleni vesztes várnai csatában esett el 1444. november 10-én. Holttestének sorsát már a kortársak sem ismerték. Kilenc évig nem volt királya Magyarországnak, aztán egy újabb Habsburg-uralkodó, V. László következett. Alig néhány éves kormányzás után, 1457. november 23-án Prágában a középkor leghírhedtebb járványos betegsége, a búbó pestis vitte el őt. A Szent Vitus-székesegyház királyi síremléke alatt a kriptában találhatók hamvai ma is. Hunyadi Mátyás következett a magyar trónon. Mátyás az 1485-ben elfoglalt Bécsben 1490. április 6-án halt meg. Az ízesen mesélő Heltai Gáspár így idézte fel temetését: “Másodnapon felöltezék őtet szépen királyi módra, és fejébe tövék a királyi koronát, és kitévék a nagy palotának a közepire, hogy minden ember megláthatná őtet. Egynihány nap mulva zsellyébe [zsöllyébe] tövék a testet, és beszurkozák azt mindenfelől, és hajóba tövék azt, és mellé adák a fő [tiszt] Aladárt és Bodó Gáspárt, és meghagyák azoknak, hogy elvinnék azt Székesfehérvárrá.… Királyné asszony Bécsbe hagyá kapitányul a Szapolyai Istvánt…; őmaga pedig mind az urakkal a Dunára üle, és alájöve Budára ötven hajókkal.… Kezdének tanácskozni a királynak eltemetése felől. És hagyák Budán királyné asszont, hogy el ne veszne a nagy sírásban…” A többiek Corvin János vezetésével Székesfehérvárra mentek. Április 24-én, “Szent Márk evangelista napján lőn a temetés. Megnyiták pedig a zsellyét, hogy minden ember megláthatja vala a királynak ábrázatját; és koronát adának fejébe, és minden királyi ékességeket rakának reá, a királyi pálcát, az országnak keresztes almáját, arany tőrt, sarkantyait; és tizenkét vitéz merő fegyverben méne előtte, és ezek viszik vala előtte a sok diadalmos zászlókat, és úgy vivék a testet az Bódogasszony egyházába. Kétfelől és előtte és utána valának mind a nagy urak és nemesek. De szinte a zsellye után megyen vala a fia, az Hunyadi János herceg, jobbfelől mellette a pápa követe, egy gardinál megyen vala, balfelől pedig az Hippolytus, az esztergomi érsek.

Mikoron az Bódogasszony egyházába bementenek volna, kezépben letövék a testet, és a vitézek mind lehagyigálák a zászlókat a nagy oltár elejbe, és mindnyájan nagyon kezdének sírni mind az egész egyházba. Úgy jöve a Domonkos prépost is, és a nagy oltár elejbe méne, és a requiemes misét mondá.” Aztán Corvin János kezdte az adakozást, “és offerála [felajánla] előszer egy merő arany keresztet, drágakövekkel rakatott, mely negyvenötezer forint ára vala; és egy arany medencét és arany csészékkel, arany györtyatartókat, arany kelyheket, és egy arany monstranciát, mind drágakövekkel rakattokat. Egynihány ezüst képet, és tizenkét misemondó ruhákat, minden hozzávaló szörszámokkal, kik mind gyöngyekkel és drágakövekkel be valának fűzve. Minden szörszámokat böcsülik vala hetvenötezer arany forintra.”

“És miérthogy az oszlopokon való kápolna kész nem vala… ennek okáért csak a templomnak kezepire csináltanak vala egy üdeig valami koporsót, abba tövék Mátyás király testét.” Először tehát őt is ideiglenes sírban helyezték el, s csak utóbb vitték át sírkápolnájába.

II. (Jagello) Ulászló 1516. március 13-án halt meg Budán; temetése hat nappal később zajlott le Székesfehérváron. Fia, II. Lajos a mohácsi csatából menekülvén, 1526. augusztus 29-én fulladt bele a Csele patakba. Apródja kutatott utána. Temetése - ha egyáltalán övé volt a már bomló holttest - november 10-én következett el. Püspökök öltöztették dalmatikába, szandált húztak lábára, arany diadémot fejére, majd márvány sírba fektették, hogy rögtön utána megtörténjék János király koronázása. Ám szinte napra pontosan egy évvel később, 1527. november 3-án kihantolták, hogy az ellenkirály, I. Ferdinánd is megismételje a temetést megkoronáztatása előtt. Mintha a szegény fiatal király eltemetése bizonyította volna az új király törvényességét.

I. (Szapolyai) János személyében az utolsó magyar királyt temették el a királyi temetkezőhelyen. Holttestét az erdélyi Szászsebesről 1540. augusztus 21-én, halála után egy hónappal indították útnak Székesfehérvárra. Ismét kábítóan forró nyár volt, mint jó három és fél századdal korábban, Szent László temetésekor. Ezen az éppen ellenkező irányú úton, keletről nyugat felé azonban nemhogy magától indult volna meg a szurokkal kibélelt koporsót szállító kocsi, hanem a komoly hadi kíséret csak kisebb csaták árán tudta biztosítani a menet továbbhaladását a Maros-menti erdők rablócsapatainak támadásai közepette.

Három évvel később Székesfehérvár török kézre került, a három részre szakadt ország északi és nyugati részében pedig megkezdődött a Habsburg-királyok közel négy évszázados uralkodása.