vissza a főoldalra

 2009.02.06. 

Az amerikai idő és a magyar

Láttam egy fotót a Népszabadságban, ami azóta sem hagy nyugodni. Obama elnököt ábrázolja elnöksége legelső munkanapján az ovális irodában. Az elnök kifogástalan eleganciával, méltóságteljes nyugalommal, bár – amerikai módra – keresztbe tett lábbal, kényelmesen ül egy forgó bőrfotelben, szinte trónol, és láthatóan komoly odafigyeléssel koncentrál az előtte álló, neki valamit magyarázó, kissé feszélyezett kabinetfőnökének. A kabinetfőnök fehér ember, valamivel fiatalabb, mint Obama. A kép nem hagy kétséget a hatalmi viszonyok felől: az ülő, fekete férfi nem holmi bábfigura, nem mások által mozgatott stróman, hanem maga a megtestesült hatalom: ő az Egyesült Államok. Az előtte álló fehér ember pedig egy közalkalmazott, aki bármikor lecserélhető, pótolható, felejthető. Kolleganőm, aki szintén látta a képet, azt mondta, hogy szerinte ízléstelen, ennyire leplezetlen, nyers örömmel azért nem kellene a világ orra alá dörgölni a tényt: az USA-t a történelemben először színes bőrű elnök vezeti. Az első pillanatban igazat adtam neki, afféle jólfésült, enervált európai beidegződéssel, de később újragondoltam és rájöttem: ebben a dologban a fotósnak van igaza: ezt a pillanatot így kellett közzétenni. Ugyanis ebben a fotóban benne van minden, benne van a múlt és benne van a jelen, benne van a történelmi lényeg. Sietek megnyugtatni a velem azonos értékrendet valló olvasóimat, nem változott meg a véleményem Amerikáról, Obamával vagy nélküle, ugyanolyan taszító, bunkó, szellemszegény, gyökértelen társadalom marad szememben, mint eddig volt, de pusztán ez a nagyon is megalapozott előítélet – (vagy ha így jobban tetszik: tapasztalat) – semmiképpen sem akadályozhat meg abban, hogy tárgyilagos maradjak viselt dolgait illetően. Így ha történetesen találok dicsérni valót, jogot formálok arra is, hogy megdicsérhessem. Mert miről is van szó ennek a sajtófotónak az ürügyén? Nem többről és nem kevesebbről, minthogy az Egyesült Államok társadalma élő, történelme szervesen fejlődő képződmény. Nézem a képet az ovális irodáról, a benne ülő színes bőrű elnökről, és az előtte feszengő fehér alkalmazottról, és – tetszik ez vagy nem tetszik nekem – rádöbbenek: történelmet látok. Ennek bizonyítására csak néhány tényre szeretném felhívni a figyelmet: az USA-ban kb. 140 évvel ezelőtt, 1865-ben törölték el a rabszolgaságot – (nálunk nem kellett eltörölni, mert sosem volt) –, de ezt követően is hosszú és véres polgárháborúban próbálta megvédeni rabszolgatartási jogait Dél, és rabszolga-felszabadító eszméit Észak. Nagy kínnal Észak nyert, de azért nem lett minden fenékig tejfel. A II. világháborúban az amerikaiak rászorultak arra, hogy a négereket is besorozzák katonának, de ezt csak külön egységekben lehetett megvalósítani, mert a fehér katona nem volt hajlandó a négerrel egy kaszárnyában lakni, együtt enni vagy egy járművön utazni. Ugyancsak a világháború hozadéka az első diplomás néger tiszt is, akinek, mivel egyetlen fehér közkatona sem volt hajlandó engedelmeskedni, csakis a négeregységekben látta hasznát a hadsereg. Emlékeztetnék rá, hogy akár a ’60-as évek elején is még mindennaposak voltak az autóbuszokról, mozikból, vendéglőkből, nyilvános rendezvényekről a négereket kitiltó feliratok. Ama bizonyos nemzetközi botránnyá szélesült Rosa Parks eset, amikor a beteg néger fiatalasszonyt egy alabamai buszon nem engedték leülni, sőt le is szállították, mert a hely fehérek számára volt fenntartva, ha hiszik, ha nem, 1955 decemberében, csupán ötvenhárom évvel ezelőtt történt. Akkor ugyanis még az volt az elfogadott gyakorlat az USA-ban. (Az idős Rosa Parks alig négy éve halt meg.) De volt egy másik híres ügy is 1955-ben, ami viszont jobban elfelejtődött. Mississippi állam Money városában egy disztingvált családi körülmények között nevelkedő néger kamasz fiú, Emmett Till az utcán meglátott egy csinos fehér nőt és füttyentett egyet. Még aznap este a nő férje és sógora fegyverrel betörtek a házukba, a gyereket elhurcolták, lelőtték, és – ez lesz a hab a tortán – az esküdtszék felmentette őket, mert a déli hagyomány, a jogi úzus szerint fehérnek még 1955-ben sem járt szankció fekete megöléséért! Ez például azt is jelenti, hogy az a néger katona, aki becsülettel, sérülésekkel végigharcolta a II. világháború frontvonalait, megnyerte azt hazájának, esetleg kitüntetést is kapott a seregtől, hazatérte után következmények nélkül lelőhetővé vált, ha például füttyenteni mert volna egy fehér nő után az utcán. Ezek olyan gyalázatos tények, amelyekről az Egyesült Államokban sem beszél ma már senki. Ugyanis szégyellik a fehérek is, a négerek is, zavarukban aztán nemzetközi jelentésekben megjogvédik a magyarországi cigányokat a rasszista magyarokkal szemben. Mindenesetre a tudatok mélyén ott lappang ez a múlt és, ha ezt figyelembe vesszük, akkor válik érthetővé az Obama első munkanapjáról készült ovális irodai fotó igazi, történelmi jelentősége: mert ebben a fotóban sokkal többet lát bele egy amerikai néger vagy fehér, mint egy európai újságolvasó. (Itt jegyzem meg, hogy a First Ladynek, Obama feleségének – akit amúgy Michelle Robinsonnak hívnak – az ükapja még rabszolga volt délen.) Hogy miért írtam le mindezt? Nem annyira Amerika dicséretére, semmint a magunk okulására, ugyanis az elmúlt 140 év alatt az USA igenis megtett egy rendkívül látványos, lényegi, 180 fokos fordulatot a maga társadalmiságának alakulásában. Hogy számomra az amerikai társadalom nem vonzó, és még csak látogatóba sem vágyom oda, nemhogy lakni, az más kérdés, ami semmiképpen sem takarhatja el az összehasonlítás lehangoló eredményét: Magyarország, a magyar társadalom az elmúlt 140 évben folyamatosan egyhelyben topog. Nagyjából akkor, amikor odaát eltörölték a rabszolgaságot, és elkezdődött az Észak-Dél háború, Magyarországra rászakadt leghalálosabb ellenségünkkel, a Habsburggal kötött deáki kiegyezés (1867) minden előnye és hátránya. Mi 1867 gödréből nem tudunk kimászni, míg az amerikaiak annyira távol kerültek 1865-től, hogy ma már senki sem beszél róla, mintha csak kitalált történet, film thriller lenne az egész rabszolga-sztori. Megmondjam, hogy mi az, ami elképzelhetetlen Amerikában, de bevett szokás nálunk? Az, amit én most csinálok: előttem fekszik egy 1874-es kiadású könyvecske, bizonyos, számomra ismeretlen ifj. Szalay Pál munkája (Amit nem kell halasztani), és borzongva olvasom, hogy nekem szól, a 2009-es olvasónak. Azok a panaszok, kifogások, észrevételek, gondok ugyanis, amelyeket számba vesz, rendszerez és felró a lelketlen, nemzetietlen kormánypolitikának, képtelen módon aktuálisak. Csak néhány mondat ízelítőül: „Ezt most már nem egyedül Bachnak kell köszönnünk! Hét év óta majd mind olyan törvényeket alkotnak, melyek társadalmunk lassan, csendesen működő, de azért kevés igényű organizmusát, sőt kevés, de egészséges vérét leendettek képesek megrontani.(…) Szüntessük meg, vagy hagyjuk félszeg intézkedéssel veszni még ezen gyenge korlátokat – s társadalmunk az állammal egy napon fog felbomlani.” Nos, ezt a különbözőséget látom én mindennél lényegibbnek: az elmúlt 140 évben az amerikai társadalom szervesen, a maga öntörvényei és érdekei szerint fejlődött, befutotta azt az utat, amely számára lehetséges volt. Amerikában élt az idő, lüktetett, alkotott, távlatokat hozott, lehetőségeket teremtett. A mi hazánkban viszont meghalt. Itt a kiegyezés óta a legjelentősebb belpolitikai esemény a másik kiegyezés, Antall áruló paktuma volt. Egy biztos: ha az USA-ban egy antikváriumban előkerülne is egy 1874-ben nyomatott társadalmi elemzés, annak nem volna egyetlen mondata sem, amelyhez aktuális lábjegyzet lenne rendelhető. Nálunk viszont teljesen mindegy, hogy a politikai mű 1874- ben, 1994-ben, netán az idén született: ugyanazt sírja, s egyként aktuális. Hát, ez volna a különbség az amerikai idő és a magyar között.

Szőcs Zoltán