vissza a főoldalra

 2009.02.13. 

Kényes, de valós kérdések

Sok baj van Richard Williamson brit bíborossal. Hogy a II. vatikáni zsinat (1962–65) reformújításaival nem ért egyet, csak hagyján. Hogy – az eredetileg anglikánból lett katolikus püspök – csak latin nyelven hajlandó misézni, csak hagyján. Hogy ez a mindentől elrugaszkodott ember végül a szakadár és kiátkozott francia Marcel Lefevbre érsek mozgalmához, a néhai X. Piusról elnevezett, a Vatikán által el nem ismert papi társasághoz (FSSPX) csatlakozott, csak hagyján. De hogy mindezek mellett ráadásul még a holokauszt 6 millió áldozatát és a gázkamrák létét is tagadja, na ezzel már betelt a pohár! Azt állítja ugyanis a bíboros – hivatkozva korabeli dokumentumokra, kutatásokra, emlékezésekre és a józan észre –, hogy a világháborús vészkorszak zsidó áldozatainak a száma nem haladta meg a 300 ezret, vagyis mindösszesen huszada a hivatalosan emlegetett adatnak. Nincsen is abban semmi meglepő, hogy Wojtyla pápa 1988-ban három másik, Lefevbre-követő püspökkel egyetemben kizárta őket az egyházból! Ez akkoriban több piros pontot is jelentett a pápának zsidó részről, ahonnan is lelkes egyetértés kísérte a holokauszttagadó Williamson bíboros – a pokolra vetéssel felérő – látványos kizárását. Aztán eltelik húsz év, és mit ad Isten, a mostani pápa amnesztiát adott a lefevbre-ista frakciónak – (ez körülbelül félezer papot és 600 ezer hívőt jelent) –, és feltétel nélkül visszafogadta őket az egyház kebelébe. XVI. Benedek pápa valószínűleg nem gondolta végig ezt a dolgot, mármint ami a hír fogadtatását illeti majd, mert a jelek szerint az egyetemes zsidó felhorkanásra, a hangos tiltakozásra, a zsidó–katolikus vallásközi párbeszédsorozat azonnali beszüntetésére, a jeruzsálemi rabbinátus kapcsolat megszakítására – vagyis a jól ismert, globális méretű zsidó csacsenolásra – nem számított. Így eshetett, hogy néhány nappal később magyarázkodni, sőt hátrálni kényszerült. Pedig valójában egy fölöttébb pozitív hozadékot is kitermelt a Williamson bíborossal szemben gyakorolt pápai megbocsátás: íme, bizonyossá vált, hogy a katolikus egyház igenis képes és hajlandó alávetni magát egységes, közös (katholikosz) akaratnak, ugyanis régen nem tapasztalt támogató egységgel állt oda a zsidó szörnyülködés mögé. Az olasz katolikus sajtó, a német püspöki kar, de még maguk a ultrakonzervatív lefevbre-isták is (!) elhatárolódnak a holokauszttagadó Williamsontól. Mindezt szinte versengve teszik, mert az sem mindegy, hogy ki előbb, és ki jobban. Gratulálok az egységhez – mondhatnám, ha nem lenne átlátszóan cinikus, tehát sértő ez a gratuláció. Az mindenesetre érdekes, hogy XVI. Benedek „botrányos” lépésére – vagyis a megbocsátás tényére – reagáló zsidó kommentárok felróják, hogy a Vatikán a holokauszt hivatalos emléknapja, azaz január 27-e előtti héten tette közzé ezt a döntését, mert képtelen az eseményeket a maguk valódi történelmi súlya szerint értékelni. Gyanítom, ugyanezért születhettek olyan torz tudósítások is a háromhetes gázai háború napjairól, amelyek hírt adtak ugyan sok ezer palesztin halottról, sérültről, a mérhetetlen anyagi károkról, izraeli bombákról, de mélyen hallgattak a történelmi lényegről, melyhez képest minden más eltörpül, vagyis a vegytiszta zsidó érdekről. Ha pedig már szó esett az ENSZ által kinevezett „emlékezés napjáról”, január 27-ről, szóljunk Adyról is. Neki ugyanis éppen e napon volt halála 90. évfordulója, igaz, ez csak keveseknek jutott az eszébe. Médiánk annyira elmerült az emlékezésben – nem Ady vonatkozásában, hanem azon másik, a hivatalos relációt illetően –, hogy teljesen kiment a fejéből Ady. Így eshetett, hogy a közszolgálati m1 műsorán semmi Adyval kapcsolatos megemlékezés nem volt. Az m2-n dettó. Még az esti híradó sem számolt be sírjának megkoszorúzásáról, vele kapcsolatos programokról. Pedig voltak ilyenek. Tárgyilagosságra törekvésem viszont megköveteli, hogy utaljak rá, azért Ady emléknapján sem maradtunk költészet nélkül: a közszolgálati fő műsoridőben egy angol portréfilmet sugárzott Szenes Hanna életéről, viselt dolgairól – és költészetéről. Igen, a költészetéről, merthogy poéta is volt az istenadta! A magyar tévénézőnek nem az avitt Ady-verseket, hanem Szenes Hanna fajsúlyos zsengéit volt módjában élvezni a legavatottabb előadók tolmácsolásában. Szeretnék udvarias maradni, ezért ezen zsengék, vagy inkább túlzsengék irodalmi, gondolati vagy esztétikai értékét itt és most nem firtatnám, de annyit azért utalásszerűen elmondanék, hogy nem vagyok egészen biztos abban, hogy alkalmasak voltak január 27-én az Ady-poézis helyettesítésére. Szenes Hanna költészete legalább annyira éretlen, amatőr és komolyan vehetetlen, mint az a szánalmas ejtőernyős akció, amit néhányad magával végrehajtattak velük. Felfogni nem tudom, hogy ez az alig kiképzett, szedettvedett nemzetközi társaság – (magyarul talán egyedül Szenes Hanna tudott közülük) –, ha közvetlenül határátlépésüket követően nem fogják el őket, ugyan miféle akciók segítségével mentette volna meg a zsidókat a németek által megszállt Magyarországon? De dilettantizmusukra jellemző, hogy akciójukat a legrosszabb időben hajtották végre, a német megszállást követő napokban, továbbá olyan hozzá nem értéssel, hogy az első csendőrjárőr lekapcsolta őket, közvetlenül a határ közelében, alighogy „Magyarországra, a poklok poklába” léptek. (Idéztem a filmből.) Hogy mit akart csinálni Budapesten ez az angolok – tehát a hadban álló Magyarország ellensége – által kiképzett, felfegyverzett és átdobott magyar születésű, semmiféle hírszerzési vagy ügynöki gyakorlattal nem bíró zsidó leány, nem tudom. De mert azonnal letartóztatták, valójában olyan bűntelen volt még, mint a liliom. Bűntelen és peches. Ugyanis bőröndjében egy komplett angol rádióadót találtak, ami a hírszerzőknek akár jelképe is lehetett a világháborúban, így természetesen annak minősítették, ami volt: kémnek. És ugyan mire számíthat egy háborúban lefülelt kém, ha megállapítást nyer, hogy harcban álló hazájából információkat szándékozott kiküldeni az ellenségnek? Mindemellett mondok egy meglepőt: a filmet nézve szánakoztam ezen a szerencsétlen, helyét kereső, kissé túl aktív nőn: ugyanis minden felesleges-esetleges és rosszkor időzített volt, ami vele történt. A kivégzése is, mert ha csak néhány nappal elhalasztják, megúszta volna, gyakorlatilag már Pesten voltak az oroszok. Ebben is pechje volt Szenes Hannának, akit én – szigorúan keresztény módra – akár sajnálok is, mert 22 évesen meghalt, noha valójában a világon semmit nem követett (még) el, ugyanis hála a jól működő magyar elhárításnak, nem állt módjában elkövetni a hazaárulást. Viszont képtelen lennék őt, és hajlandó sem vagyok őt – amúgy zsidó felfogás szerint – Izrael Állam nemzeti hőseként kezelni. Naiv volt és befolyásolható, így aztán belerángatták valakik valamibe, ami az életébe került, de ami a világon semmi tényleges hasznot senkinek nem hozott. Jeruzsálemben temették el mint nemzeti hőst, mint ottani szimbólumot. Tartok tőle, szimbólum ő Pesten is – a „poklok poklában” –, bár egyáltalán azonos tartamú e kettős jelkép üzenete. Nyugodjék békében, de azért jó lenne tudni, hogy ezentúl nem minden január 27-én kell hallgatnom a verseit, miközben Ady soraira várok. Ugyanis az én türelmem is véges.

Szőcs Zoltán