vissza a főoldalra

 2009.02.20. 

Stendhal: Vörös és fekete

(Vígszínház)

Az 1783-ban, Grenoble-ban született és 1842-ben, Párizsban elhunyt Marie-Henry Beyle-nek Stendhal csak az egyik álneve. Nem sok regényt írt, az 1838-ban közzétett A pármai kolostor a másik ismert műve. A vörös és fehér című regényét nem fejezte be, életében meg sem jelent.  Első regénye, a Vörös és fekete 47 éves korában, 1830-ban látott napvilágot. Ebben  művében is az ember, az emberi lélek érdekelte, a belső világ feltárása volt számára a fontos, ezért a főszereplők nemcsak beszélnek és cselekednek, hanem sokat gondolkodnak, töprengenek. Stendhal művének rejtélyes címet adott, konkrét és általános jelképeket is lehet érteni alatta. Főhőse, a sokarcú Julien Sorel, aki egyszerre két időben él: a közelmúltban, Napóleon dicsőséges korában és a jelenben, a Bourbon restauráció kiábrándító időszakában. Julien tehetséges, okos ember, rajong Napóleonért, de ezt titkolnia kell. Emberi értékeit meg kell tagadnia, ennek ellenére nem tud lemondani belső függetlenségéről. Legnagyobb dilemmája: lenn maradni a mélyben, a szegénységben, vagy aljassá válni. Végül az utóbbit választja, képmutatóvá lesz, álszent, hazug szerepet kényszerít magára, de szerepével nem tud tökéletesen azonosulni.

Julien élete három helyen játszódik, amik társadalmi emelkedését jelzik. Az első rész színhelye Verriéres, a „csinos kisváros”. A polgármester fiainak lesz a nevelője, és meghódítja a polgármester feleségének, de Renalnénak a szívét. Nem maradhatott Verriéres-ben, magasba törő vágyai továbbviszik. Besanconba, a papneveldébe került, ami képmutatás magasiskolája. Itt kitűnik eszével, könnyen tanul és szívja magába az egyházi tudományokat, de ezzel csak ellenségeket szerez magának. Julien helyzete tarthatatlanná válik, akkor kerül Párizsba, de La Mole márki házába, ahol titkári állást kap. A vidéki kisvilág, s a szeminárium alantas intrikái után az országos nagypolitika sodrába jut. A palota szalonjában azonban mégis „szellemi fuldoklás” gyötri. Kifogástalanul udvarias, de üres világ veszi körül. Csupán de La Mole kisasszony, Mathilde más, mint az összes többi arisztokrata. A lány felfigyel Julienre, felajánlkozik neki, a fiú pedig úgy lesz a szeretője, hogy „dobbanásnyi szerelmet” sem érez iránta. Szívós tartuffe-i taktikával sikerül megtörnie a márkilány gőgjét, kemény büszkeségét. Végül Julien eljut oda, abba a magaslatba, ahová vágyakozott: hatalmas birtokot, magas évjáradékot, huszárhadnagyi kinevezést kap, és Julien Sorel de La Vernaye lovag lesz belőle. De Rénalné azonban minden tönkretesz, a heves vérmérsékletű Julien a templomban rálő az asszonyra. A börtönben lehull róla az álarc, végre önmaga lehet. A tárgyaláson nem védekezik, halálra ítélik és kivégzik. Úgy menti meg lelki épségét, hogy kilép az életből.

Stendhal művének színpadi átdolgozása igencsak csábító, ugyanakkor roppant nehéz feladat, mert ennek a nagyregénynek szerteágazó cselekménye van, hősei sokat vívódnak, moralizálnak. Illés Endre az 1950-es években fordította le magyarra Stendhal mindhárom regényét, azonban csak a Vörös és feketét dramatizálta 1959-ben, amit még abban az évben Pesten mutattak be. A Vörös és fekete nem tartozik a sűrűn színre vitt regényadaptációk közé, 1994-ben, Győrben Nagy András átültetésében adták elő. A Madách Kamarában, 1995-ben és Békéscsabán, 2008 februárjában pedig Pozsgai Zsolt átiratában játszották. A legújabbnak pedig a Vígszínházban, tavaly december 15-én volt a premierje, amihez Békés Pál Illés Endre adaptációját használta fel.

Szikora János rendezi a Vígszínházban A Vörös és feketét, és a Horesnyi Balázs tervezte jókora, az álmok világát jelképező körhintán kívül semmi extra megoldást nem alkalmaz a produkcióban. Az nem számít akkora újdonságnak, hogy a főhős belső gondolatait erősítőkön keresztül, amolyan bádoghangú monológokban hallhatja a közönség. A ringlispil mozgalmas, színes kavalkádjával éles ellentétben áll a szobabelsők puritánsága. Jánoskúti Márta jelmezei sem hivalkodóak, de Rénalné és Mathilde is ugyanazt a ruhát viseli mindkét felvonásban. Szikora koncepciójában a cselekmény hűen követni a regényét, csupán egy szaftosabb szexjelenettel gyorsítja fel a lassan előrehaladó történetet, és a főurak meg a főpapok összeesküvésénél lehet párhuzamot vonni a jelenlegi politikai helyzettel. A színészek igyekeznek tudásuk legjavát adni. Varjú Kálmán alakításából hiányzik az a belső tűz, ami Julient égeti, nem az a fiú, akit Stendhal így jellemez: a „sápadt, szelíd, lányos gyerekben rendíthetetlen az elhatározás, ha nem törhet fel egészen magasra, inkább ezerszer meghal”. Igó Éva de Rénalné szerepében kissé klimaxos asszonyságnak tűnik, Tornyi Ildikó Mathilde-ja szeszélyes, elkényeztetett úrilány, Lukács Sándor márkija hűvös és kimért, Avar István Pirard abbéja okos és kellően ájtatos. Az előadás olyan, mintha a 100 híres regény 3 oldalba sűrített cselekményvázát adná vissza, és nem nyújt semmiféle katartikus élményt, amit a nézőtérről a ruhatár felé araszoló középiskolás fiú így fogalmazott meg: „Nem értem, mitől olyan nagy cucc ez a regény.”