vissza a főoldalra

 

 

 2009.02.20. 

Annál rosszabb a tényeknek? (meg nekünk?)

Gyakran hallottam mostanában enyhítő körülményként emlegetni a „doktrinér” minősítést, a kormány népnyúzó, sőt népirtó intézkedéseire. De ha kicsit a dolgok mélyére nézünk, mindig kiderül, hogy nem kétbalkezességről, hozzá nem értésről, ügyefogyottságról van szó, nem feltétlenül szakmai hozzá nem értésről, bár az is majdnem ugyanolyan jellemző, mint az ötvenes években, a bumburnyákok rémuralma idején. Hanem arról, hogy ami látszólag értelmetlen, öncélú, bürokrácia vagy ideologikus merevség, ami azoknak is ártalmára van, akik képviselik, az valakiknek nagyon is hasznos és fontos, és az egy irányba ható, mutató kormányzati lépések tudatosan az ő érdekeiket szolgálják. Erősen megkérdőjelezhető az is, hogy voltak-e egyáltalán a vonalas elvtársak, a kommunista doktrína hívei közt jóhiszeműek, vagy ha igen, akkor mennyire keveredett ez éralovag mivoltukkal. Mert többnyire nagyon is jól megéltek belőle, hogy képviselték és terjesztették a „szocialista” ideológiát, még azok is, akik ezt kevésbé erőszakosan tették. Úgy tűnik, hogy ma már a doktrinerség csak az a köntös, amely mögé elbújnak (vagy elbújtatják őket) azok, akik jó bolsi hagyomány szerint idegen érdekeket kiszolgálva tudatosan háborút viselnek saját hazájuk, népük ellen. Saját?

A kommunista diktatúra anatómiáját tanulmányozva kiderült, hogy a vérbeli, mai szóval „vérprofi” bolsinak nincs is hazája, csupán „működési területe”. A hatalma pedig annál nagyobb, minél inkább be van kötve az idegen érdekeket szolgáló hálózatba, minél közvetlenebbül kapta jogosítványát a legmagasabb világhatalmi tényezőktől, vagy a hierarchia valamilyen fokán álló megbízottaitól. Ez jutott eszembe akkor is, mikor az egyik tv-műsor író szereplője elég sarkosan, de alighanem inkább pontosan fogalmazva kimondta: a fő „doktriner” párt egyik érettségizett parlamenti prominense (vagyis, aki ennél többre, legalábbis legális iskolázottságát tekintve, nem vitte), egyszerűen lediktálta az igazságügyi miniszternek, hogy milyen határozatot kell hozni, bármiféle vizsgálat előtt, a „rasszista” kijelentésre vetemedett miskolci rendőrkaptányról és további pályafutásáról. Honnan lehet vajon egy ilyen gusztusos eljárást alkalmazó ifjúembernek ekkora hatalma? Csak nem az élenjáró szovjet (pardon! az új gazdit akartam volna megnevezni) titkosszolgálat hiperszuper, korszerűen, tudományosan felkészült, hazánkban akkreditált tanácsadóitól? (Fúj, összeesküvéselmélet!) Lehetséges, hogy a hirtelen döntés ugyanolyan hirtelen visszavonása valóban sokat ártott a minisztérium, illetve az egész kormány tekintélyének? Hogy bízhatunk benne: sikerként könyvelhetjük el, ami történt, mert „mégsem merték meglépni”? Csakhogy hol van itt már tekintély és hol van itt már tekintetbe vétele annak, hogy a „lakosság” melyik döntéshez mit szól? Talán még annak is külön üzenetértéke van, hogy bármilyen banánköztársaságot idéző „böszmeséget” következmények nélkül el lehet követni. És vajon miért? Hiszen egy ilyen „következetes” miniszteri fellépés nemhogy Nyugaton, az EU alapító országaiban, de a posztkommunista régióban, az EU-hoz frissen csatlakozott tagállamokban is azonnali lemondást, bukást vonna maga után! Hihetjük azt, hogy ami itt történik, az EU illetékeseinek, nagytekintélyű hivatalnokainak trükkös átverésétől a legképtelenebb, legnevetségesebb juszticmordokig és korrupciós tobzódásokig, idétlenségnek álcázott önkényeskedésekig, arról az EU semmit nem tud, vagy, ha igen, akkor semmit sem tud tenni ellene? Vagy kénytelenek vagyunk belátni, hogy különleges, „kitüntetett” helyzetben vagyunk, amennyiben tudnának, de nálunk nem akarnak ezen jelenségek ellen föllépni. Ha valaki erre az esélyre még nem gondolt volna, annak érdemes az IMF-kölcsön felvételének körülményeire, visszafizetésének feltételeire figyelnie, beleértve ez utóbbi kezdetének a 2010. tavaszi, immár inkább valószínű, mint lehetséges kormányváltás idejére időzítését is. Mint ahogy tudniuk kell azt is a „politikai korrektség” bajnokainak, határainkon innen és túl: egy mostoha sorsú kisebbséget nem úgy lehet fölemelni, hogy „ti csalhattok, lophattok, rabolhattok, erőszakoskodhattok, üthettek, gyilkolhattok, nagy valószínűséggel csak ejnye-bejnyét kaptok érte, vagy azt se. De aki észre meri venni, vagy pláne ki meri mondani, hogy húszból húsz bűnesetet a ti soraitokból kikerülők követnek el, immár szinte mindenütt, az megnézheti magát!” Felemelni és a társadalmi normák elfogadására nevelni kizárólag kultúrával, iskoláztatással, oktatási programokkal lehetne. Ennek szabotálása viszont nyilvánvalóan tudatosan történik, mert nem a fölemelés a cél, hanem a jelenlegi alacsony szinten való rögzítés, vagy inkább a lejjebb taszítás, hiszen ez teszi alkalmazhatóvá a „divide et impera” örökifjú politikai trükkjét. Aki pedig, mint a vajda, e mellé a kulturális program mellé áll, síkra száll amellett, hogy igenis, van cigánybűnözés, és a cigánybűnözőket etnikai öntudattal úgy tekinti, mint akik szégyent hoznak a cigányságra, az nyilvánvalóan az etnikai közösség árulója, netán az ellenzék bérence. Nevetségességében ijesztő az a legutóbbi miniszteri magyarázkodás is, amely szerint lehet ugyan a rendőrségnek és elöljárójának a bűnözők etnikumát tudomásul venni, számon tartani, ám ennek kimondásával vigyáznia kell, még ha tény is, amit kimond. Mert alkalmas lehet politikailag inkorrekt álláspontok megerősítésére, terjesztésére. Valaha, ideológiai fejtágítókon, a szubjektív idealizmus elmarasztalására idézgettük elrettentő példaként az egyik filozófus álláspontját: hogyha a tények nem alkalmazkodnak a mi elképzeléseinkhez, akkor „annál rosszabb a tényeknek”. Meg Lenin elvtársat idézgettük lépten-nyomon, amit egyébként nélküle is tudtunk, hogy „a tények makacs dolgok”. Ha valaki mérleget kíván vonni, hogy miben vagyunk alatta még a kommunista diktatúrának is, az ebből is némi fogalmat alkothat róla. Hogy az akarnokság, a voluntarizmus, a tényeket s ezzel együtt minket, az itt élőket semmibe vevő szubjektív önkény immár vállaltan is az állami politika rangjára emelkedett.

 

Kiss István