vissza a főoldalra

 2009.02.27. 

Jaj a legyőzötteknek?

Verdi Rekviemjét közvetítette február 13-án este a Bartók rádió („Mr3”) a drezdai Semperoperből. Természetesen Drezda 1945-ös bombázása emlékére. Az már kevésbé természetes, hogy „az igazságos emlékezés” jegyében tartották a hangversenyt, ami azt (is) jelentette, hogy a rendezőknek hangsúlyozniuk kellett: a bombázás a náci rémtettek következménye volt. Hogy aztán ezt a Rekviemet hallgatók valóban mind így gondolják-e, arról nincsen megbízható információnk. Némi kételyt azonban megfogalmazhatunk annak alapján, hogy megbízható történelmi források szerint, amelyek hitelességét a győztesek sem tagadják, a városban nem voltak katonai létesítmények. Tehát porig bombázása a polgári lakosság nagyarányú elpusztítását és az ezáltal való megfélemlítést célozta. Akárcsak a Hirosimára és Nagasakira ledobott atombombák. Úgy tudjuk pedig, hogy a nemzetközi jog szerint ez emberiségellenes bűntett akkor is, ha megtorlásképpen követik el. Erről azonban a győztesek másképp gondolkodnak. Csak azt nem értem, miért várja el bárki, hogy a jognak tekintélye legyen, amikor a jog ma is szemlátomást, sőt szemkibökően – az erősebb joga?

Ugyanúgy nincs erkölcsi alapja ezek után a győzteseknek bármelyik általuk megszállt ország öngyilkos vagy akár nem öngyilkos merénylőinek esetében terrorizmusról beszélni. Akkor sem, ha ugyancsak ártatlan polgári áldozatokat vesz célba. Minthogy erre a szövetségesek a civil lakosság minden addiginál nagyobb arányú elpusztításával maguk mutattak példát. Súlyosbító körülmény az USA esetében, hogy mindmáig az egyetlen ország, amely harci cselekményei során atomfegyvert használt. Az sem állja meg a helyét, hogy mennyi emberéletet kíméltek ezáltal. „A cél szentesíti az eszközt” filozófiája amúgy is szégyenletes és emberhez méltatlan. Különösen annak tükrében, hogy az ugyancsak ezen az „elvi”, „eszmei” alapon álló, a nácizmusnál is sokszorta több áldozatot követelő bolsevizmussal szövetségben követték el ezeket a háborús bűnöket, s ez a szövetség a bolsevizmus által megszállt és meghódított európai, ázsiai országokban szabad kezet biztosított a keleti tömeggyilkosoknak, és több millió további áldozat pusztulását segítette elő. Aki ezeket látva ki is meri mondani, az nyilván könnyen megkaphatja a nácipárti, neonáci bélyeget, bármennyire gyűlöl bármiféle totális diktatúrát. Különösen, ha a kétféle(?) totalitarizmus áldozatainak számát összehasonlítja. A kettős mérce egyik leglátványosabb megnyilvánulása, hogy a rémtetteket indokolni próbálók tiltakoznak ilyenkor a leghangosabban a „számháború” ellen. Jellemző, hogy Németországban csak így lehet a szörnyűségre „politikailag korrekten” emlékezni. Talán még azt is meg kell köszönni, hogy ez alkalommal Verdi Rekviemjét játszhatják? Nem sújtják őket azzal, amit nálunk panaszol fel keserűen az egyik ’56-os vers: „...könnyűzene búcsúztatja az elesetteket, nem sírás...”

 Ha valaki még kételkedne az alapigazság igazságtalanságában, hogy aki győzött, annak akkor is igaza van, ha nincs, az beszédes illusztrációt kaphat erre a drezdai tömeggyilkosság hatvannegyedik évfordulóján is. Meg persze arra, hogy a „politikailag korrekt” közbeszédben a „jaj a legyőzötteknek!” jogilag, erkölcsileg, emberileg továbbra is érvényben van. Még ma is.