vissza a főoldalra

 2009.02.27. 

Művészként a diktaturokráciában - Beszélgetés Dörner Györggyel

Egy internetes portálon ezt olvastam Dörner Györgyről: politikai nézeteivel kapcsolatban önmagát nemzeti radikálisnak vallja. A művésszel a Kincsem Rádióban beszélgettünk.

 – Lépjünk vissza az időben: 1994-be. Akkor, március 15-én felléptél a MIÉP nagygyűlésén, a Szabadság téren, és Arany János A walesi bárdok c. balladáját szavaltad el. Nemzeti radikalizmusod sodrott a Magyar Igazság és Élet pártja felé?

 – Egyáltalán nem. Egy drámaíró és egy színész kapcsolata a világ minden országában a legtermészetesebb dolog. Főiskolára jártam, mikor megismertem Csurka István műveit. Ott voltunk az összes Csurka-darab főpróbáján és premierjén a Pestiben és a Vígszínházban. Csurkát a legnagyobbak közt tiszteltük. Ahogy a Nap felkel és lenyugszik, olyan természetes, hogy egy drámaíró és egy színész közt jó kapcsolat alakuljon ki, főleg akkor, ha hazájukat annyira szeretik, mint mi ketten. Tehát ezért vállaltam el a felkérést.

 – Hogyan fogadták kollégáid kiállásodat? Nem bélyegeztek meg?

 – Nem bélyegeztek meg, ám volt, aki távolságtartóbb lett, más pedig „titkos jelekkel” adta tudomásomra, hogy egyetért velem, de fél velem együtt kiállni az igazság mellett. Ez a félelem a mai napig tart. Megbélyegzésről nem beszélhetünk, inkább kiközösítésről. Ám ez engem annyira érdekel, mint baktert a sasmadár.

 – Ha Arany János említett versére figyelünk: szerinted ki most Edward király? S mit gondolsz: mennyit is ér Magyarország, mint tartomány?

 – Egy versben vagy a színpadon lehet metaforákat használni, de egy interjúban beszéljünk egyenesen, világosan, nevezzük nevén a dolgokat! Magyarország államformája nem királyság, hazánkban diktaturokrácia van. Walesi bárdok sincsenek, alig találunk olyat, aki pénzért ne adná el magát dalnoknak a kommunista, vagy liberális pártudvarba. Nem mennének ma dalolva lángsírba walesi bárdok, abban biztos vagyok. Hanem vagy szemlesütve vagy boldogan a pénztár felé mennek, és közben dalolják az aktuális pártvezér dicsőségét.

 – Tagja voltál a Csurka István által alapított Bocskai Színpadnak. Több mint 100 alkalommal adtátok elő a Trianon a magyar költészetben c. produkciót. Missziós feladatnak fogtad fel ezt a munkát?

 – A misszió szó mögött ott a nehézség is… Az, hogy mindenen áttörve, valamilyen eszmének megnyerjünk embereket. Az előadásokban élvezet volt szerepelni, mert zseniális verseket mondtunk, és kiváló dalokat énekelhettünk. Ezért nem jó a misszió kifejezés. Hanem egy színházi produkció volt, ami a Trianonhoz kapcsolódó verseket prezentálta a közönség felé. Mindez nagy élményt jelentett mind a nézőnek, mind az előadónak. Kiemelendő, hogy ehhez hasonlót sem tett egyetlenegy akkori parlamenti párt a MIÉP-en kívül. Létrejött a Pannon Rádió, a Bocskai Szabadegyetem, mely nemcsak irodalmi színpaddal rendelkezett, hanem nagyszerű egyetemi tanárok, professzorok, világhírű sportolók, művészek járták az országot, s előadásokat tartottak. Egy többfrontos tájékoztatási rendszer működött a MIÉP részéről a magyarság felé.

 – Ha már Trianonról van szó. Játszottál a Mihályfy Sándor által rendezett Ábel Amerikában c. filmben. Az első rész elején, a kiutazásnál többször felvetődött, hogy sokan nem ismerik a székelyeket. Mi a véleményed arról, amit a román államelnök mondott Budapesten, miszerint soha nem lehet székelyföldi autonómia?

 – Államelnökök jönnek, államelnökök mennek. Viszont székelyek mindig voltak, mindig is lesznek. Ez a rövid és velős véleményem erről a kijelentésről.

 – „Nem férek bele abba a csőbe, amibe a filmgyártók passzírozzák bele az embert” – nyilatkoztad a Sorsvonalak c. film sajtótájékoztatóján 2007-ben. Ez azt jelenti, hogy a művészetről, a filmezésről másképpen gondolkodsz, mint azt egyesek elvárnák?

 – Egészen másképpen, mint a régi, javarészt tehetségtelen, „pártállami” rendezők. Nagyon szeretem a fiatal, tehetséges, fantáziadús rendezőket. Ez a cső elsősorban nem művészeti, amit a kommunizmus kritériumul állított a filmrendezők és színészek elé, hanem ideológiai, világnézeti, s feltétlen párthűségbeli ismertetőjeleket hordoz. Ebbe a vörös csőbe – ami megmaradt 1990 után is, s csupán a színén változtatnak néha – semmiféleképpen nem férek bele. Az említett sajtótájékoztatón azt is nyilatkoztam, hogy a komputer-animációval kapcsolatos misztifikálás smafu volt annak idején, mert ezek az ügyes srácok úgy tudják rajzolni számítógépen a filmet, hogy azt öröm nézni. A Sorsvonalak elkésztői pedig jól tudom, hogy fillérekért dolgoznak. 2008-ban lett volna a bemutatója a filmnek, de ez a hiányzó anyagiak miatt nem jöhetett létre. Remélem, hogy idén végre játszani fogják a mozik a Sorsvonalakat.

 – Többször játszottál Mrozek Mulatságában. A Mulatság szerintem három ember jellemének találkozása a valósággal. Emberek, akik valamiféle kiutat keresnek-kutatnak a hétköznap sivárságából, életük rapszodikussá vált menetéből. Ezért keresik a mulatságot, lehet az akár esküvő vagy halotti tor; mindegy, csak történjen végre valami, ami kiszakítja őket saját életük sekélyességéből. „Talán különbek ők nálunk?” – teszik fel a kérdést, utalva azokra, akik megengedhetik maguknak a mulatságot. Szerinted az emberek többsége hasonlóan él hazánkban, vagy itt, Kelet-Európában, mint Mrozek darabjának alakjai?

 – Mrozek lengyel író, így valószínű, hogy hasonlóan gondolkodik, mint egy magyar szerző. Ismerjük viszont a különbségeket: Lengyelország egy hívő, katolikus ország volt a kommunizmus idején is. A magyarok többsége viszont hitetlen, ostoba, s történelmétől megfosztva él. Tehát a lengyelek jóval előttünk járnak szellemi szinten is. Mi tehát lemaradunk Mrozek azon figuráitól is, akik benyomulnak a térbe, s azt kérdik: „ők különbek nálunk”? Természetesen minden kelet- európaiban felvetődik a kérdés: mitől élnek jobban Nyugaton? Mitől tisztábbak az utcák? Mitől intelligensebbek a pincérek? – s még sorolhatnám. Nem tudom a választ… Nálunk csak ígérgetik a fejlődést. Nem tudunk mi itt, Keleten kibújni a bőrünkből – ez az igazság.

 – Február 13-án Kisbéren léptél fel a Forrás Színházi Műhellyel Molnár Ferenc Üvegcipőjének Sipos szerepében. Vissza kell térni Déryné korába, s nem ultramodern színpadi technikai eszközökkel, de nívós előadásokkal nevelni a közönséget?

 – Nem feltétlenül. Lehet csúcstechnológiával is és vidéket járva, dérynés módszerrel is jó színházat csinálni. Én évadonként mindkettőt művelem. Nekem most ez jut, hogy ekhós szekér helyett gépkocsiban ülök, s járjuk a vidéket a közönség szórakoztatására.

 – A Forrás Színház honlapján a neved alatt ezt a Nagy László-idézetet lehet olvasni:

„Oda menjünk, ahol kellünk

ahol nekünk öröm lennünk

hol a csókok nem csimbókok

nem hálóznak be a pókok”

Ez a te ars poeticád is?

 – Ez a versszak tökéletesen rímel a jelen művészeti és színházi állapotára. Bizony oda kell menni, ahol szükség van ránk, oda, ahol halló fülekre, látó szemekre találunk.

 – Végezetül: hol és milyen szerepekben láthatjuk Dörner Györgyöt a közeljövőben?

 – Láthatnak a Stílusgyakorlatban, amit Pesten a Komédiumban nagy sikerrel adunk elő. Lassan megközelítjük a 700. előadásszámot ezzel a darabbal. Ezenkívül fellépek vidéki városokban, a már említett Üvegcipőben, s remélhetőleg nyáron, a Balaton környékén Molière Képzelt beteg c. komédiájában.