vissza a főoldalra

 2009.02.27. 

Gyurkovics Tibor emlékezete - Beszélgetés Szakonyi Károly íróval

– Ön beszédet mondott a február 11-ei Gyurkovics Tibor-emlékesten. Barátja volt a József Attila- és Kossuth-díjas költőnek, írónak?

– Hogyne! Több évtizedes barátságról van szó. A ’70-es évek legelején ismerkedtünk meg, mikor mindkettőnk első kötete jelent meg. Neki a Grafit, nekem pedig a Középütt vannak a felhők c. novelláskötet. Attól kezdve nagyon jóban voltunk, családilag is; gyakran együtt töltöttük a nyarakat. Többször együtt utaztunk külföldre, ahová csak lehetett akkoriban. Így sok közös élményünk volt. Nagy társasági életet éltünk a magunk körében. Ebbe a társaságba tartozott – rajtunk kívül: Bertha Bulcsu, Kiss Dénes, Lázár Ervin, Kertész Ákos és sok színész, művész. Tibor mindig felhozott egy-egy nagyon érdekes témát, s ezzel felpezsdítette a hangulatot. Akkor még nem közéleti szereplésekkel, s nem a közönség, hanem társaságunk tagjai előtt brillírozott. Becsültük egymás írásait, később a színház is összehozott bennünket. Neki is a Vígszínházban és a Madáchban mentek a darabjai. Egyszer a minisztériumnál kitalálták, hogy szülessen egy magyar musical. Költőknek és íróknak adtak ki megbízásokat. Tiborral együtt dolgoztunk, s megírtuk a Ki lesz a gyilkos c. musicalt, a zeneszerző Döme Zsolt volt, s a darabot Kecskeméten mutatták be Szurdi Miklós rendezésében. Későbbiekben sokat írtam az ő köteteiről, ő is értékelte munkáimat, írtam egyfelvonásost róla, a vakbélműtétje utáni nyűglődéséről, amit Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán játszott a tévében. Jó modell volt, könnyen megrajzolható volt a portréja.

 – Gyurkovics egy interjúban magát fenoménnak nevezte. Nem szerénytelenség ez?

 – Bizonyos értelemben az, de ő szerényen volt szerénytelen. Ő ezt viccesen mondta, de komolyan elhitte. Valóban szuggesztív egyéniség volt, s ahogy Ézsiás Erzsébet írta róla: mágus. Gyurkovics sokoldalúsága, szuggesztivitása, zsenialitása, bölcsessége és műveltsége egy fenomén tehetségét mutatja.

 – Verseiről, vagy prózai darabjairól volt-e híresebb Gyurkovics Tibor?

 – Elsősorban költő volt. Színészi hajlandósága, előadóképessége sodorta a színház felé. Darabjai olyan „gyurkovicsizmusok”, amik elsősorban dramaturgiájukkal a gyurkovicsi szenvedelmet készítik elő. Bemutatói előtt ő tartotta az olvasópróbát, s ezt követően a jellegzetes gyurkovicsi hangot minden színész próbálta utánozni az előadásokon.

 – Ez sikerült?

 – Tompítani kellett a dolgot, mert nem beszélhetett mindenki a színpadon „gyurkovicsul”. Tehát első vonulata a költészet volt. Írt az ifjúság számára is, nagyon szépek gyerekregényei, gyerekversei. A prózai vonalon először novellákat írt, s az első jó regénye a Ne szeress, ne szeress volt, s ezt követte a többi, az Isten nem szerencsejátékos például, melyet dramatizált is.

 – Előbb említette a „gyurkovicsizmus”-t. Melyik nagy izmus állt közel hozzá?

 – Egész habitusa, előadói képessége, megnyilvánulása nevezhető „gyurkovicsizmusnak”. Nem volt népi, nem volt urbánus. Annyira eredeti volt, hogy nem is kell sehová sem besorolni.

 – Térjünk rá az ön pályájára. Kezdetben színész akart lenni. Nem sajnálja, hogy eltanácsolták ettől a pályától?

 – Valóban jelentkeztem annak idején a főiskolára. Nem sajnálom, hogy ez akkor sikertelen próbálkozás volt, mert darabjaim és dramaturgiai munkáim miatt mégis színházban dolgozhattam.

 – A közelmúltban néztem meg újra az ön által írt Dániel c. filmsorozat első részét, melyben a protekcióról esik szó, eléggé szatirikus formában. Mit gondol, ha egy írónak nincs valamelyik vezetőnél protekciója, akkor csak az asztalfiókját rakja tele?

 – Ez nem egészen így van. A tehetségen és a szorgalmon kívül szerencse is kell ahhoz, hogy valaki ismert legyen. Szerencsés vagyok, mert nagyon hamar leközölték a lapok novelláimat, s első kötetem is pályám elején jelent meg. Az utóbbinak köszönhetem, hogy a Nemzeti Színháztól ösztöndíjat kaptam, s ennél a teátrumnál írhattam. Attól kezdve nem kellett kilincselnem színházaknál, hanem darabok megírására szerződtettek. Szerencsére nem volt szükségem protekcióra, hiszen olyankor mindig felvetődik az ellenszolgáltatás kérdése. Ma már egyszerűsödött a képlet, mert pénzért mindent ki és elő lehet adni.

 – A három t megszűnt…

 – Helyette egy p van, a pénz.

 – Átírta Dosztojevszkij műveit…

 – Nagyon szeretem a klasszikus orosz irodalmat. Az első nagy vállalkozásom Gogol Holt lelkek c. műve volt. A Madách Színház kért fel erre a dramatizálásra. A darab rendezőjével, Lengyel Györggyel később is együtt dolgoztunk Pécsett és Debrecenben. Turgenyev Apák és fiúk regényét és Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését és a Félkegyelműt adaptáltam színpadra. Ezekből világszerte sok adaptáció készült, de mindenki a maga mondanivalóját próbálja belesűríteni. Így az átdolgozó darabjairól is beszélhetünk.

 – Adaptációiba a magyar sajátosságot is belevette?

 – Azt nem lehet megtenni, hűtlenül hűnek kell lenni, akár a versfordításban. De arra lehet törekedni, hogy a mához szóljon. A Holt lelkek c. darabot is megpróbáltam közel hozni a mához. Amikor Csicsikovot a mű végén pénzért elengedik az urak, akkor felvetődik a kérdés: mi lesz ezután? Csicsikov válasza: minden úgy lesz, ahogy eddig volt. S a főhős lejön a közönség közé. Ezzel akartam érzékeltetni, hogy Gogol művének világa mennyire rímel a jelenre.

 – Beszéljünk a tv-hez való viszonyáról. Az Adáshiba c. darabjából azt szűröm le, hogy a tévé szimbolizálja azokat a dolgokat, amiket a technikai civilizáció rázúdított az emberekre. Jól látom ezt? És a magányosságról is szó van?

 – A ’70-es évekre jellemző életérzés volt az elzárkózás. A televízió megjelenése hozzásegítette az embereket ahhoz, hogy a diskurzusos társas összejövetelek száma minimálisra csökkenjen. Sosem a tévékészülék ellen, hanem annak használata ellen írtam. Nem engedelmes szolga lett a gép, hanem fölénk nőtt, a rabságában tart. Az Adáshibában megjelenik az elhidegülés, és a sematikus figyelem, ami egy műsorsorozat követése közben tapasztalható. Egy világjelenségről van szó, hiszen Finnországtól a mohamedán országokig – kb. 100 premierről beszélhetünk – mindenütt jól fogadták a darabot, s értették mondanivalóját. Leningrádban a neves orosz rendező, Tovsztonogov állította színre a darabot.

 – Gyurkovicsot tehát nem lehet egyetlenegy izmusba sem besorolni. És Önt?

 – Igyekeztem én is független lenni ezen a téren. Egy bizonyos kívülállás jellemezte Gyurkovicsot, ahogy engem is. Azért lett ez a barátság ennyire szoros, mert a fő kérdésekben egyféleképpen gondolkodtunk.