vissza a főoldalra

 2009.01.02. 

Nem tűnik el, mint egy táj nélküli magyar folyó

Sinka István: Fekete bojtár vallomásai c. könyvéről.

Eső után Biharban a pocsolyáknak, tócsáknak ezernyi színe van. Ki gondolta volna, hogy ezekről ódákat lehet írni. Az ezernyi színről és az ódák könyvében Sinka István Fekete bojtár vallomásaiban olvashatunk. Így kezdődik a könyv: „Szülőanyám állítása szerint ragyogó szemű kis kölyök voltam, eleven, mint a csík, de sovány, kicsi és fekete. Hogy úgy mondjam, családi nevemnek megfelelően csakugyan sinka, tehát fekete.” És a fekete szín mellett ott, a bihari tájon pompázik ezer szín: a sárga, a zöld, a kék, a piros és a legszebb „a hold ezüst szilkéje”. És e színpompában ott a legmélységesebb mélységű nyomorúság. Milyenek ezek a színek? „Sárgák voltak körül a felperzselt legelők, sárgák voltak a tarlók, sárga volt az új szalmakazal, és sárga volt a minden tenyérnyi helyet és minden gazszálat belepő sziki por. És a nyár is sárga volt. Sőt, még Piroskának is volt egynéhány sárga csirkekokasa. No de az egyik se volt se labanc, se királyi kamarás. Ebben a nagy sárga környezetben lapátoltuk boglyákba össze a birkaálláson a porganéjt. Szigorú, égető nap volt cséplés után. A fösvény és reménytelen szikbe minden zöldet belefojtott a lomha, erőtlen nyárvég. Az egereknek és döglegyeknek kedvezett az idő, és a csirkevésznek. Az új pévakazal napok alatt bronzszínűre sült a rövid, tömzsi árnyékában, életre kapott a szerbtövis. A mi nyelvünkön a muszkaszúró.” Sárga volt tehát a Körös vize és a Körös parti föld. És sárga volt az a pusztai föld is, amellyel befödték az eltávozott bojtárokat, kanászokat és nehéz sorsú magyarokat. Mégis ebből a kimondhatatlan nyomorúságból ezek a színek világítanak ki. Sinka István feleségének még a neve is színes volt. Papp Piroskának nevezték. És milyen volt ez a nyomorúságos élet? Már dér és fagy csípte a legelők füvét, áldatlan hideg volt, a kis fekete bojtár legeltette gazdájának birkáit. A gyerek szinte összegémberedett a hidegtől. Lába kékre-zöldre fagyott, nem volt csizmája, sem bocskora. Örömére megtalált egy trágya-szarvast, beleásta magát, és a meleg trágyában melengette meggémberedett lábacskáit, és azt mondta, azt írta róla vallomásában, hogy „nagyon jó meleg volt”. Édes Istenem! Így lett jóvá, éltetővé és meleggé a trágyadomb. Ki volt ez a Sinka István, kik voltak a szülei? Legszebben ezt az egyik versében írta meg, amit a Sinka- rajongók nagyon jól ismernek: Anyám balladát táncol – írja versében. Íme, néhány sor belőle:

„…közéjük lendül hatodiknak apám is, kinek lépteit úgy mérte az öt táncoló, mint ki utolsó fordulattal az egész műbe értelmet vitt... Mikor a gyertyák porig égtek, még anyám eljárta a végét: egy szál virág körül koszorút táncolt... A juhászok meg már csak nézték, hogy az égen hold ballag át s csudálja nagy, fehér szemekkel anyám lábán a balladát.” A világirodalom misztikus, különös, egekbe nyúló emlékműve ez. A kisfiú, a kis fekete bojtár így emlékszik apjára:

„Befele élő, hallgatag, nagy ember volt. Az alatt a tíz és fél év alatt, ameddig én ismertem, alig láttam tízszer mosolyogni. Pedig bizonyosan neki is voltak hozzá illő, vidám órái, de gondolom, csak belül, a csontjai között viharzott el minden bánat, minden öröm, s minden indulat. Milyen volt azelőtt, amíg én nem ismertem – nem tudom. Milyennek láttam volna azután, amikor már jobban megismerhettem volna, azt se tudom. Mikor később már én is a pusztákon éltem, s találkoztam emberekkel, akik mindvégig ismerték őt, azt mondották, ha olyan ember leszek, mint apám volt, akkor abból a kategóriából, ahova mi tartozunk, soha nem kerül olyan ember, aki majd haragudna rám. Hogy a könyvhöz, az írás szeretetihez mi vonzotta, arról sem tudok semmit. Anyámnak soha egy szót sem mondott erről. Talán a sok hajsza kergette a betűkhöz? Pihenni akart? Vagy tán öröklött hajlamai kényszerítették rá? Honnan tudjam megmondani?” Korán elköltözött az élővilágból a bihari földbe Sinka István édesapja. És az édesanyja? „Ha mondjuk úgy odaállna az úri világ asszonyai elé, azok bizonyosan elcsodálkoznának, hogy milyen törékeny, fekete kis parasztasszony, ami igaz is. Meghajlott már szegénykém. Pihennie kellene. Nem annyira az évek hajlították őt meg, hanem a folyton résen állás a puszta létezésért. Hogy apám eltűnt a ködök mögé, neki magának kellett megállni sírok, fájdalmak és küzdelmek között. És soha meg nem hátrált. Én láttam őt hajnalban menni, este jönni. Láttam véresre mart kezeit, meggörbült hátát, amint hajlong a gőzben a mosódézsák fölött. Láttam szekereken messzi majorokba indulni, birkát nyírni, kenyeret sütni. Láttam összeroppanva, láttam fogcsikorgatva. Hallgattam sokszor apró, bánatos kis dalait, amint elsírtak a messzibe, mint örökre eltűnő, kicsi, barna lepkék. Tizenkilenc éves volt, amikor én megszülettem. Testi formámban őreá hasonlítok…” A test és a szellemi ősök között néhány szó egy óriáslelkű tanyasi tanítóról. „Észrevettem, hogy a tanító figyel engem. Egyszer csengetéskor odahívott magához, és megkérdezte, ki az édesapám, mi a foglalkozása, hol élek. Mikor megmondtam neki, elmosolyodott, és megsimogatta a fejem. Végignézett a csizmáimon, vékony kis lékrimen, és azt mondta, hogy üljek be a padba. Kinn már akkor esett a hó és hideg szél fújt. Míg a többiek kinn játszottak, én sírni szerettem volna benn a padban örömömben, hogy én nem vagyok már magános a cipősök között, mert mellém állott a tanítóm, és kiverekedett jogaimat elismeri, cipő és matrózblúz nélkül is. Azontúl e tanítómat gondolatban mindig apám mellé állítottam. Egyek voltak bennem.” Mi is jegyezzük fel a tanító úr nevét: Mester József. Ez a gyerek, ez a kis fekete bojtár elképesztően sokat éhezett gyerekkorában. Legendaszámba ment, hogy egyszer lóhúst evett. „Valami lakodalomba ment el hazulról a gazdám reggel. De véletlenül elfelejtett nekem kosztot kihagyni. Mondanom sem kell, hogy az ajtót szigorúan bélakatolta. Megjegyzem még azt is, hogy akkornap nem volt időm a kórókúpok között fitetni a rajta megmaradt tengeri csövek után. És a kúpokat se lehetett szétdúrni. Ahol disznó is van, könnyen megy, mert ráfogja az emberfia a disznóra az ilyesmit. Egyszóval akkornap nem volt kosztpótlékom. Este hiába vártam, nem jött haza a gazdám. Javában mulatott biztos a lakodalomban. Én egész nap végeztem a dolgom, s este már majd kiesett a bélem az éhségtől. No de tudtam, hogy a széltanyán a takarmányos kertben a kazlak között áll egy ágas, rajta egy rossz szekérkerék, és azon ott a kutyáknak való lóhús. Takarosan elsappogtam oda, és egy szép, fagyos piros szeletet levágtam belőle és vittem örömmel. Két tégla közé tüzet gyújtottam, volt egy billyogozó tepsi, s abban elkezdtem sütni a húst. A birkák előtt kősót tartottunk, tehát sóban sem volt hiány. És zsírt is adott a jó Isten. Egy régebbi birkadögnek a faggyúja oda volt összecsomózva az ágas füle közé. Vettem belőle, és örömmel láttam, hogy a tepsiben a hús alatt milyen nagyszerűen olvadozik. Így lett zsíros a lóhús. Kicsit feketére sült, de jó volt. Igaz, hogy sok kákabélű ember húzódozna az ilyen bihari szelettől, én azonban a Sinka János fia voltam, kit a jószerencse bizony nem nagyon vett a kegyeibe.” Tanyáról tanyára vándorolt a kis bojtár. Egy időben egy gonosz hajlamú gazdánál szolgált, a nevét is megjegyezzük – Kerekinek hívták. Onnan továbbállt a gyerek egy jobb helyre. Ott vett meg egy kis fosos bárányért egy könyvet, Petőfi verseit. Majd később egy Tolsztoj-könyv is került mellé, és a Biblia. Ezeket a könyveket olvasta ámuldozva a rendkívül érzékeny és rendkívüli képességű gyerekecske, maga Sinka István, akinek meg kellett tanulnia a gazdáktól – akik csaknem olyan szegények voltak, mint maga a Sinka család –, hogy a cselédnek és a kutyának kint a helye, kint az istállóban. A gyerek tehát évszámra éjszakánként ott töltötte az idejét, ott olvasgatott petróleumfénynél, vagy ábrándozott a világ sorsáról. Sokat segített neki Petőfi és Tolsztoj tanító úr és Jézus, a professzor. Milyen volt ez a bihari pusztaság, hol éltek a fekete bojtárok és a cselédek? „Beszéljünk Csókás-pusztáról. Kimagasló épületei, amint már említettem, a két nagy, piroscserepes istálló, a magtár, és a fenyők közé bújtatott kastély voltak. Egy külön kis majorszárny is kapcsolódott a nagy-majorhoz, pásztor-lakással. Kutricákkal, nádtetejű színekkel, ez volt Lóga. Messze, kinn, a hollódi kisvasút mellett egy pici sárkunyhó, és egy szalmástetejű görbe supa állott, a görbéjiben karámmal, ezt Tarcsának nevezték. Benn, a nagymajorban a cselédházak mögött itt is ganéjdombok és disznóólak voltak, akárcsak Pánd-pusztán. Arra nyíltak az ablakok. Nagy kút volt a majorudvar közepén, a vize sárga volt. Sokan panaszkodtak rá, hogy fáj tőle a gyomruk, de a végén mindenki megszokta. A kastély részére Kötegyánból hozattak artézi vizet. Hallottam, sokszor micsoda kiabálás volt érte, ha véletlenül kiürült a tartály. A cselédség vegyes volt: magyar és oláh emberek. A sorsuk egyforma volt. Soha nem hallottam és nem tapasztaltam, hogy egyiknek vagy a másiknak eszébe jutott volna, hogy te ez és ez vagy. Együtt dolgoztak hóban, esőben, forróságban, egyformán szidták és gúnyolták őket, és egyforma rongyosak és szegények voltak.” (Csak megjegyzem: a napokban az Élet és Irodalom című hetilap azzal vádaskodott, hogy a népi íróknál – köztük Sinkánál is – ott a baj, a hajszálgyökeres nacionalizmus és antiszemitizmus. A kijelentést nem minősítem.) Nézzük Sinka nacionalizmusát tovább, ha már az oláhokról szólt. „Három orosz hadifoglyot adtak mellém, ők pótolták az ökörigát. Mind a háromnak paraszti foglalkozása volt odahaza is. Grigor, a nagyszakállas Ural-táji ember volt. Nikolaj Poltva környéki, Gergely pedig szibériai. Hatalmas erejű ember volt mind a három. Kivált Grigor, aki az ereje mellett még a sárból is kinőtt ugyancsak. Nikolájnak fehér bőre és kék szeme volt, s akkora marka, mint egy kisebb fajta falapát. Gergely feketebőrű ember volt, roppant mellkast adományozott neki a teremtő, s hozzá nyakat, fejet, karokat és lábakat. Amikor első nap kijöttek, azt se tudták szegények, hogy bű-i vagy bá: egyszerűen megálltak csak, és bámultak egymásra, s félve tekintettek reám, a hozzájuk képest kicsi borsszem jankóra.” Hát így nézett ki a Sinka-féle embergyűlölő nacionalizmus.

Nézzük akkor a zsidóságot. „Hogy a Csókási birtoknak ki volt a tulajdonosa, nem tudom. Az akkori bérlője egy vastag szőke úr volt. Fiatal zsidóember. Általában a jobbfajta zsidóemberek közé tartozott. De néha-néha kitört azért és ordított, hogy rengett bele a major. Ezt is csak olyankor tette, ha csőszei, kulcsárjai felingerelték valakire. Körülbelül úgy látszott a dolog, hogy azért tartott olyan harapós csőszöket, gazdákat, ispánokat, hogy azok ellensúlyozzák az ő harciatlanságát, s azért, hogy azok néha-néha felingereljék őt. Először tekintetes úrnak kellett szólítani, de a kutyaütői (csőszök, kulcsárok, gazdák, ispánok) hízelgésből egyszer rábeszélték, hogy most már elég volt a tekintetességből, feljebb egy fokkal, most már nagyságos úr legyen. S miután ő az erőszak ellen nem tudott védekezni, elfogadta ezt a címet. Sőt idők jártával úgy belejött, hogy nem is szerette bizony, ha másként szólítják. Volt rá eset, mikor ő maga is hangoztatta, hogy ő úr. Ha bizonyos volt felőle, hogy ő valóban úr, akkor nem tudom, miért kellett ezt hangoztatnia. A nagyságos úr egy igen szapora és nagyszerencséjű családból származott. A családot nékem a véletlenség mutatta bé forradalomkor. Hórindzsában bojtárkodtam már akkor. Azt is a família egyik tagja bérelte: Makszi úr. A húgom egy bőrkötésű óriási albumot lelt az útra dobva. A talpasiak feldúlták a viktorházi kastélyt, s akkor hajíthatták el. Ott volt benne a legelején az alapító: kis sarkadi szatócs pajesszel nagy paszujpipával. Ez alapozta meg a vagyont és indította útnak a családot azzal, hogy a szatócsbolt mellé kibérelte Fíterpusztát Sarkad és Kötegyán között, s mire eltelt harminc-harmincöt esztendő, birtokolta a család Kereki-pusztát, Kenézd- pusztát, Pernyés-pusztát, Kisrábé- pusztát, Ásvány-pusztát, Csókás- pusztát, Viktorházát, Hórindzsát, Köleshalom-pusztát, Kárászmegyert, Gereblyést, Mágor-pusztát s azonkívül Fehér megyében – és hallottam, hogy Torontálban is – nem tudom milyen pusztákat. Aránylag elég rövid idő alatt micsoda gazdagság, mekkora nyájak, gulyák, disznófalkák és pénz és rang és úri mód. De ha egy tyúk megdöglött egy messzi bokor alatt, s a tyúkász nem tudott vele elszámolni, irgalmatlanul megfizettették.” Makszi úr nagytermészetű ember volt, és verte a cselédeket. „– Olyan úri fellobbanások azok csak, csitították a gazdák a megvertet. – Nézd, küldött neked egy 13-as pakli dohányt. Nesze, azt köszönd meg.” Még hozzátette Makszi úr, a zsidó: „– Az istenit a ganéj anyádnak! Ha annyi ember vagy csak, hogy meg tudlak verni, akkor fogadd el. Tudd meg, hogy én úr vagyok, velem nem lehet kukoricázni…” Hát így nézett ki ez az antiszemitizmus, amiről Nyerges András beszélt az Élet és Irodalomban. Miközben a magyarok trágyadombok között éltek a cselédlakásokban, Sinka István egy verssora azt mondja: „s a kastélyban zsidó lányok zongoráznak”. Ez így, az Aczél-féle

kultúrpolitika idején nem jelenhetett meg, ezért egy Sinka-féle versválogatásban imigyen módosították a szerkesztők: „a kastélyban úri lányok zongoráznak”. Így már jobb volt a kép, és persze osztályharcosabb. A fekete bojtár vallomásában felidézi Féjja Géza, Veres Péter és sok kitűnő magyar költő alakját. Ők segítették Sinka István költészetét a világra. Áldassék érte a nevük. Egyszer Biharban Veres Péter ellátogatott Sinkához. Olvasta a verseket, és elismerően szólt a világirodalmi értékű versekről. Csak egyik költeményre bökött rá Veres Péter, aki nemcsak nagy ember volt, de okos is: „ez nem ökonomikus”. Persze Sinka nem tudta, mit jelent a szó. Hogy Veres Péter mit akart mondani a versek gazdaságosságával, nem tudom, mert a történetet Sinka írta le. Csak azt tudom, hogy az igazán nagyok – még akkor is, ha népiek voltak, meg ilyenek meg olyanok – pótolhatatlanul sokat tettek a magyar irodalomért, költészetért, magáért Sinka Istvánért, aki Nagyszalontán született, ahol Arany János is meglátta a napvilágot. Velük csak igazán nagy a magyar irodalom.

(Sinka István: Fekete bojtár vallomásai, Püski–Csokonai, 1989.)

Győri Béla