|
 2009.01.02.
A nagy Gyurcsány az Apró elődök útján
Belevéve
egy kisgyermekkori, halálosan unalmasra sikerült leányfalui
utat, valamint néhány – elemi iskolás koromra tehető –
Vigadó tér– Margitsziget relációt, azt hiszem, fel is
soroltam összes hajózási élményemet. Nem kell figyelmeztetni
rá, magam is látom: ez a fölöttébb szegényes tapasztalati kör
a legkevésbé sem jogosít fel arra, hogy egy hajóskapitány
tetteit kritizáljam. Mentségemre legyen szólva, hogy a nevezett
hajó nem egy ősöreg dunai gőzös, még csak nem is a BKV által
üzemeltetett Hapci vagy Morgó nevű átkelő diesel, hanem a
Magyarország névre hallgató kelet-európai állam, kapitánya
pedig az a jópofa, pápai illetőségű fiatalember – akit
ugyan minden magyar utas szívesebben látna a Karib-szigetek
melegebb és regényesebb tengerein hajózni, mint zord és ködös
Dunánkon, de –, aki példátlan népszerűtlensége ellenére
sem röstellkedik miniszterelnöknek szólíttatni magát. Mondom
tehát, én úgy gondolom, hogy ha több léktől süllyed a hajó,
miközben lángban áll a fedélzet, irányíthatatlanná válik
az egész rendszer, ropognak az eresztékek, és idő kérdése,
hogy mikor nyel el mindent a közömbös és fekete víztömeg, a
hajó kapitányának legkisebb gondja is nagyobb kell hogy legyen
holmi kegyeleti gesztusoknál. Józan ésszel el lehet-e képzelni,
hogy ezen a halálhajón a kapitány összecsődítse a menekülő
utasokat azért, hogy egyperces néma vigyázzállással emlékezzenek
meg valakiről, aki a közelmúltban meghalt? Hogy ez képtelenség?
Az angol Admiralitás szolgálati előírásaiban nyilván az, de
itt, mifelénk, a süllyedő Magyarország kapitánya, Gyurcsány
úr, mégis ezt tette. Néhány héttel ezelőtt írtam már róla,
hogy Gyurcsány – azon a Magyarországon, ahol a FAO hivatalos közlése
szerint 180 ezer felnőtt és 20 ezer gyermek nem jut elegendő
napi táplálékhoz, és minden ötödik gyermek szegénységben nő
fel – közpénzből létrehozza a meglehetősen hosszú nevű,
de kurta hasznú Tom Lantos Nemzetközi Intézet a Demokráciáért
és Szabadságért névre hallgató intézményt. Sajtóhírek
tudni vélték, hogy a műintézet irodái a Szent István parkban
lesznek, közel az USA-ban is „büszke magyarnak maradt” Tom
Lantos egykori lakásához. Gyurcsány tervei szerint az intézet
feladata lenne „a lantosi szellemiség életben tartása tudományos
kutatások finanszírozásával, elemzések közreadásával és a
szakmai, valamint a laikus közvélemény színvonalas, de közérthető
tájékoztatásával”. Felment ugyan a vérnyomásom e provokatív
hír hallatán, de elfeledkeztem volna róla, ha megint nem kerül
napirendre. Gyurcsányunk ugyanis nem elégszik meg a hosszú nevű
intézet létrehozásával és állami pénzből való üzemeltetésével,
de – karácsonyi meglepetés a nemzetnek? – immár azt is
akarja, hogy emléktörvényt fogadjon el az Országgyűlés, az
alig fél éve elhunyt Tom Lantos alakjának megőrzésére,
roppant nagy érdemeinek elismeréseként, ugyanis „Magyarország
nagy fiát és fontos támogatóját vesztette el Tom Lantos 2008.
február 11-i halálával”. Az eseményről hírt adó Magyar
Nemzet rövid cikkében két megjegyzésre méltó adat is
olvasható. Az egyik, hogy az ellenzéki Fidesz – (pusztán azért,
mert még csak fél éve halt meg Lantos) – nem támogatja, azaz
korainak ítéli az emléktörvény elfogadását, viszont
helyesli azt, hogy megalakuljon a hosszú nevű szervezet, és általa
hazánkban egy közalapítvány viselje a nagy magyar nevét.
Vagyis: 2008 decemberében a legnagyobb ellenzéki erő nem lesöpri
az asztalról ezt a rémálomtervet, hanem támogatja. Ami engem
illet, erősen elgondolkoztam ezen a karakán ellenzéki mentalitáson,
talán tegyék meg önök is. Itt jegyezném meg, hálás lennék
a Miniszterelnöki Hivatalnak, vagy akár a Fidesz elnökségének,
ha átfogó listát készítenének a közvélemény tájékoztatására
„Magyarország erős pártfogója” azon jelentős támogatásainak
soráról, melyeket mindig kész volt Magyarországnak megadni –
Gyurcsány szerint. Ha a lista olyan hosszú lenne, én lemondok a
teljesség igényéről is, megkérem, csak néhány ilyet, hármat,
esetleg kettőt legyenek kedvesek konkretizálni, hogy tudjunk
mire gondolni, ha elsétálunk a nagy ember emléktáblája előtt.
(Azért szeretnék minimum két jóteteményt ismerni a
megboldogult altruisztikus tetteiből, mert egyet természetesen
ismerek. Ama bizonyos 1992 szeptemberében megtartott washingtoni
bohózatra gondolok, amikor az üres ülésterem előtt, hazánk
nagy pártfogója beharangozta a világ közvéleményének a
Csurka-veszélyt, a liberális baloldalt ért nagyfokú sérelmet,
és hogy a budapesti Magyar Fórumban megjelent – hogy
megjelenhetett egyáltalán! – a Néhány gondolat című
politikai elemzés. Erre a bátor jótéteményére emlékszem, elég
volna, ha csak a többit rendszerezné valaki.)
Szegény
Bogdán Emil bácsitól, a MIÉP egyik alapítójától tudom –
ő járt nála ugyanis –, hogy a képviselő úr washingtoni
dolgozószobájának a száma: 1526 volt. Íme, a jungi
szinkronicitás feltáró ereje: állítom és megerősítem, hogy
a nagy emigráns a magyar kibontakozás szempontjából felért
egy mohácsi vésszel. De térjünk vissza a Magyar Nemzet azon állításához,
mely szerint a dualizmus kora óta csakcsupán Szent Istvánról,
Kossuthról, Széchenyiről, Deákról és Nagy Imréről született
emléktörvény a magyar parlamentben. Ha ez így lenne, Lantos
betessékelése ebbe a társaságba példátlan szembeköpése
volna mindennek, ami magyar. Csak emlékeztetnék rá, hogy
Sztalin generalisszimusz is elnyerte a törvényhozásunk általi
örök megemlékezést. Az 1953. évi I. törvény „Joszif
Visszarionovics Sztalin generalisszimusz emlékének megörökítéséről”
szól. Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke írta alá, és a
Magyar Közlöny 1953. március 9-i számában lett kihirdetve.
Ennek a törvénynek gyors elfogadásában a nagy Gyurcsány kipróbált
Apró elődei jeleskedtek. Most rajta a sor. Tom Lantos – történelmi
jelentőség dolgában – persze nem ér fel a generalisszimusz
kisujjával sem, de éppen ezért izgalmas a kihívás: arra
Lantos úr is tökéletesen alkalmas, hogy azt a bizonyos fentebb
felsorolt öt magyart végképp beszennyezze és diszkreditálja
puszta jelenlétével. Nem tudom megfigyelték-e, de amit a
szocialisták 1945-től máig bezárólag csináltak ebben az országban,
az semmi sem az volt, aminek látszott. Ha ők a fentről beszélnek,
biztos, hogy lenn matatnak, ha meleget ígérnek, készüljünk a
zimankóra, ha azt mondják valamire, hogy fekete, nekünk tudnunk
kell, hogy az hófehér, ha azt mondják, hogy ma, mi tudjuk, hogy
holnapután, ha azt mondják holnapután, mi tudjuk, hogy soha.
Gyurcsány különösen nagy szakembere ennek a blöffölő államvitelnek.
Bármenynyire is igyekeznek az igazságszolgáltatás jelmezébe
tuszkolni a Zuschlag-ügyet, mindig csak kibújik valamelyik szög
a zsákból. Érdekes párhuzamok vannak itt. Tocsik Mártika, a
tehetséges jogásznő 1996-ban – Horn regnálása alatt – 804
millió forint sikerdíjat vett fel az ÁPV Rt.-től jogilag
nagyon kétséges közvetítői tevékenységért. Talán emlékeznek
még: a pénz jelentős része az MSZP (Boldvai László), illetve
az SZDSZ (Budai György) pártpénztárában landolt, azaz az állami
pénzek titokban pártpénzekké váltak Mártika közreműködésével.
Ehhez képest csak nudli a Zuschlag gyerek 75 milliója, amely
ugyanígy, bújtatott taktikával az MSZP pártcéljaira lenyúlt
összeggé vált. Hogy Zuschlag tudta ezt, az nyilvánvaló,
hiszen ő szervezte, de akik kapták, a kedvezményezett, kipróbált
elvtársak is tudták, hogy miről van szó, mégis elfogadták! A
vádlottak padján viszont meglepő módon csak egyedül
Zuschlagot látom, méghozzá bilincsbe verve, vezetőszíjon őrizve.
Merthogy bűnöző, ugye: piszkos pénzt utalt át gyanútlan, mit
sem sejtő, vezető MSZP-seknek. Vele ellentétben Mártika
megnyerte a pert: a bíróság felmentette a csalás vádja alól,
sőt olyan döntés született, mely szerint a 804 milliós szajréból
80,7 milliót meg is tarthat a jogásznő – törvényesen. (Még
ez az összeg is nagyobb, mint Zuschlag 75 milliója.) Meglepő módon
Lantos a Tocsik-botrányról nem számolt be a washingtoni ülésteremben.
Elég is volt mára. Fárasztó számomra a Lantosok és Tocsikok
világa: nem magyar világ ez. Egy – talán nem egészen
pontosan idézett – Arany-sorral búcsúzom: „Letészem a
Lantost. Nyugodjék.”
Szőcs Zoltán
|
