|
 2009.01.16.
Feltámadt a magyar jégkorongsport
Emlékeznek
még az elmúlt év legjelentősebb magyar sportsikerére? 2008.
április 19.: hazánk jégkorong-válogatottja villámrajttal, de
végül óriási küzdelemben 4-2-re legyőzte Ukrajna csapatát a
szapporói Divízió 1-es világbajnokságon. Ez azt jelenti, hogy
a neves edző, Pat Cortina tanítványai a B-csoportban veretlenül
végezve jutottak a sportág elitjébe, s idén utazhatnak Svájcba,
az A csoportos világbajnokságra. Az már csak a pontot tette fel
az i-re, hogy Palkovics Krisztiánt a japán vb legjobb csatárának
választották. Azon a tavaly tavaszi szombaton hihetetlen nagy élmény
volt nézni a magyar csapat játékát. 3-2-nél ideges voltam:
vajon újra ránk sújt-e a „tipikus magyar átok”, s a fiúk
lelkileg összezuhannak? De mégsem! Igaz, nem vagyok sportszakértő,
de annyit azért tudok: hihetetlenül gazdag a magyar hoki története,
s mégis nyoma sincs szinte sehol sem, hogy mennyi történést,
emléket produkált ez a sportág hazai indulása óta. Ez idáig
egyetlen jégkorongról szóló könyvet írtak Magyarországon, jó
25 évvel ezelőtt, a „Rekviem a magyar hokiért” címűt. A
szerző Török László. Azóta bizony történt egy és más.
Japánban pedig bemutatták, hogy bizony nem naiv, aki hisz a
magyar feltámadásban. Nem gyászolni kell ezt a sportágat,
hanem tenni kell érte képességeink szerint. Ezért is hiánypótló
Tejfalussy Béla és Kovács Attila közelmúltban megjelent könyve,
a Magyar hokisztori.
A
kötetben a magyar jégkorongsport több mint 80 éves története
elevenedik meg előttünk. Kovács Attila neve nem ismeretlen
lapunk olvasói előtt. Mind az élő sportlegendákkal készült
interjúi, mind a Kárpát- medence csodás tájait bemutató írásai
gazdagabbá tették ismeretanyagunkat. Attila kisgyermek kora óta
rajongója a magyar jégkorongnak. Kitartóan gyűjtötte az újságkivágásokat,
a jégkorongról szóló tudósításokat. Az 1990-es évektől részt
vett/vesz az összes hazai jelentős hokieseményen. A könyv utószavából
kiderül: a magyar jégkorongsporttól eddig kapott csodás eseményeket,
sikereket szerette volna viszonozni ezzel a könyvvel. Szerzőtársa,
Tejfalussy Béla 46 évet húzott le a magyar hokiban. Pályafutása
még akkor kezdődött, amikor – ahogyan hokis berkekben mondják
– „szögletes” volt a korong. Játszott nagy múltú
csapatok ellen. Majd játékvezető lett, de túl 50. életévén
sem bírt elszakadni a sportágtól, ezért edzői vizsgát tett.
Jelenleg gyermekeket edz egy budai jégpályán. A szerzők
1927-ig repülnek vissza az időben, akkor alakult meg ugyanis a
hazai nemzetközi szövetség. Maga a sportág viszont jó pár évvel
korábban bukkant fel Magyarországon, kb. 30 évvel az első
hivatalos nemzetek közti válogatott meccset követően. Az
akkori magyar csapat hihetetlen akaraterejének, s a trénernek köszönhetően
az 1928-as St. Moritz-i téli olimpián kétgólosnál nagyobb
vereséget nem szenvedett el. 1933-ban pedig már megnyertük az
itáliai főiskolai világbajnokságot. Azt szokás mondani:
akkoriban könnyű volt jó eredményt elérni, mert még „szögletes
volt a korong”. Ez csak tréfa, hiszen a korong már akkor is
olyan volt, mint ma, viszont ha a felszereléseket, a pályák állapotát
és a mérkőzések iramát hasonlítjuk össze a maival, észrevehető
a sportág elképesztő fejlődése. Az 1940-es évekre kirajzolódnak
az erőviszonyok. Elkülönült egymástól az elit, a középmezőny
és a „futottak még” kategória. Hazánk akkoriban a középmezőny
elején állt. A szakértők látták lemaradásunkat a vezető jégkorong-nagyhatalmakhoz
viszonyítva. Voltak azért szép sikerek, ilyen, amikor 1946-ban
8-1-re vertük meg az osztrákokat. Aztán 1949 és ’52 között
egyáltalán nem lépett jégre a magyar válogatott. Az élmezőnytől
való leszakadás egyik oka a sötét történelmi korszak. Persze
az országos bajnokság küzdelmeit évente megrendezték, s a
klubcsapatok külföldi meghívásokat is kaptak. Ezek viszont
hatalmas tortúrát jelentettek játékosaink számára. A
kommunista vezetés folyton disszidálási kísérletektől
tartott. 1959-ben aztán átadták a jégkorong számára is a
Kisstadiont, s újra résztvevői lettünk a vb-nek, a teljesítmény
viszont felemásra sikerült. Bárhogy is ügyeskedtek a hatalmon
lévők, 1964-ben a magyar jégkorong-válogatott tagja lett az
innsbrucki téli olimpia tizenhatos mezőnyének. A sorsolás
viszont nem kedvezett nekünk, mert a Szovjetunióval kellett játszani
az első meccset. El is kalapáltak minket 19- 1-re. Mégis fura mód
a ’64-es hazai válogatott mindmáig a magyar hoki utolsó
olimpiai részvevője. Az 1966-os vb nagy sikere az angolok elleni
8-0-ás győzelem volt. Négy évvel rá, a Romániában
megrendezett világbajnokságon a magyar csapat mindössze két
vereséget szenvedett, míg négy ellenfelét legyőzte. A következő
évektől egészen 1983-ig vegyes eredményeket ért el a csapat.
Majd tíz éven keresztül a mélyponton voltunk. Csak igen kis
volumenű csapatok engedték meg maguknak azt az időpazarlást,
hogy kiálljanak a magyarokkal szemben. 1994-ben pedig kezdetét
vette a fellendülés, az út az „A” csoportig, Szapporóig.
De
milyen is lesz a magyar hoki jövője? – teszik fel a szerzők a
kérdést. Kovács Zoltán, a Magyar Jégkorong Szövetség főtitkára
bizakodó: „Véleményem
szerint a jelenlegi helyzet kiváló. Szövetségünk – amely évek
óta lobbizik azért, hogy Magyarország végre elnyerje az
„A” csoportos világbajnokság rendezési jogát – a csapat
feljutása révén hatalmas segítséget kapott céljai eléréséhez.
Bebizonyítottuk a világnak, hogy önerőből is képesek vagyunk
bekerülni a hoki elitjébe. Megvannak tehát a szakmai alapok,
amelyhez most már megfelelőnek mondható létesítményháttér
is társul. A magyar jégkorong jövője tehát azon áll vagy
bukik, hogy meg tudjuk-e tölteni az újabb jégpályákat sportolókkal,
illetve anyagilag is rendeződik-e a sportág nem éppen irigylésre
méltó
helyzete.”
Ifj. Ocskay Gábor, az Alba Volán játékosa szerint: „Szükség
lenne öt-hat hasonló szintű klubra, mint az Alba Volán. Ezenkívül
nagyon nagy hangsúlyt kéne fektetni az utánpótlásbázisok
kialakítására és az edzők képzésére, fejlesztésére. Jó
lenne, ha minden megyében lenne legalább egy fedett pálya, ahol
szakmai munka is folyna. Ezekhez nagyobb állami támogatásra
lenne szükség.” Pénz, pénz, pénz… A könyv lapjain
tehát a szerzők jóvoltából a magyar jégkorong hullámzó
teljesítménye, az állandó küzdelem, és a hazai és külföldi
szakemberek munkájának eredménye köszön vissza. Tejfalussy Béla
és Kovács Attila könyve igazi sporttörténeti kuriózum, amit
nem csak a sportrajongóknak ajánlok, hiszen esetünkben a magyar
művelődéstörténet egy vékony, de jelentős szegmenséről
van szó.
(Tejfalussy Béla–Kovács Attila:
Magyar hokisztori c. könyve 2008-ban jelent meg a G-ADAM Stúdió
Kiadó gondozásában.)
Medveczky Attila
|
