vissza a főoldalra

 2009.01.16. 

A kaméliás hölgytől Capuletnéig

Beszélgetés Sztárek Andrea színművésznővel.

– Világra jöttekor szülei Andrisnak szólították, s ez a név önre ragadt. Fiút vártak?

– Nem, lányt szerettek volna. Anyukám szerint az András a legszebb név, ezért úgy döntött, akár fia lesz, akár lánya, az Andris lesz. Azért kereszteltek Andreának, hogy Andris legyek. Mindenki így hív, a családom, a barátaim, a kollégáim… Szeretem.

 – Egy külső szemlélőnek ez fura lehet.

 – Elsőre lehet, de másodikra?!... Az Andrea az olaszoknál eleve férfinév.

 – Szláv hangzású vezetékneve mit jelent?

 – A sztarec szóból ered, s azt jelenti: a falu bölcse, nagy öregje. Apai ágon lengyel nemesek az őseim. Tanárom, Hegedűs Géza bácsi – ő a főiskolán drámatörténetre tanított – fejtette meg családnevem jelentését.

 – Ha nem is a falu, de a főiskola, vagy az adott társulat bölcsének sosem tekintették?

 – Nem. Ettől még lehetek Sztárek.

 – Mi volt az első színházi élménye?

 – Nem emlékszem rá, de biztos, hogy nem Pesthez köthető, mivel édesanyám, Angyal Mária vidéken volt színházrendező. A leghosszabb ideig Szegeden dolgozott, huszonöt évig, idén meg is választották a színház örökös tagjának.

 – Így nem okozott akkora csalódást az ön életében, hogy sokat játszott vidéken?

 – Nem mondom, hogy nem szeretnék újra pesti színész lenni, mivel ott élek, ott vannak a gyerekeim. De egy színészt nem a város neve minősíti, ahol játszik. Vidéken is vannak kiváló, és Pesten is vannak kutyaütő színészek. Csak kényelmesebb lenne, ha nem kellene ingáznom. Én szeretem a vidéki színházak utánozhatatlan légkörét, és azt a nagy előnyét, hogy minden műfajt tudnia kell. A színház vagy jó, vagy kevésbé jó, de nem „vidéki” vagy „pesti”.

 – Édesanyja hatására határozta el, hogy színésznő lesz?

 – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy sose akartam más lenni. A mamám megpróbált ugyan lebeszélni, de ez az ő színházimádatával nem volt hiteles. Nem is sikerült neki…

 – Ki készítette fel a felvételire?

 – Senki. Anyukám természetesen meghallgatott, de előtte voltam – vagyok – a legszemérmesebb. Nem is vettek fel rögtön, csak harmadszorra. Addig az akkori Nemzeti Színház stúdiósa voltam, ami nagyon fontos két év az életemben. Tanárunk, Bodnár Sándor nagyszerű színészpedagógus volt, akinek a „kezéből” számtalan nagy színész került ki. Főiskola volt ez kicsiben, ahol mesterség- és egyéb órákon vettünk részt, és – nem utolsósorban – művészóriásokkal állhattunk egy színpadon, mint „válogatott” statiszták.

 – Készülve a felvételire, milyen szerepálmai voltak?

 – Sosem voltak úgynevezett szerepálmaim – kivéve egyet: a „Nem félünk a farkastól” Martha-ját. Ezt három évvel ezelőtt Szolnokon a Szobaszínházban el is játszhattam. Aki a szerepálmaira vár, az naiva, és sok csalódás éri. Naiva pedig egy percig sem voltam, csalódni… hát már csalódtam, de nem szeretek. Világéletemben komika szerettem volna lenni, tehát sok tragikus sorsú hősnőt eljátszottam. Ennyit a szerepálmokról… Első nagy szerepem a „Kaméliás hölgy” volt, főiskolásként, Kecskeméten. Egyik legkedvesebb nőm.

 – Kik voltak tanárai?

 – Békés András osztályába jártam. Gosztonyi János volt a beszédtanárom, beszédtechnikára Montágh Imre tanított. Géza bácsi nevét pedig már említettem. És persze Gábor Pál filmrendező a filmszínészettel…

 – Az egyik lapban azt írták, hogy egy sor főszerepet alakított, majd a mellőzöttség érzését is megtapasztalta. Mikor került sor az utóbbira?

 – Erre pontosan nem emlékszem, bizonyára újságírói túlzásról van szó. Meglehet, volt nem egy olyan évadom, amikor nem kaptam annyi, és olyan szerepet, mint szerettem volna.

 – Hogy került Szolnokra?

 – Először? Schwajda György hívott Szolnokra, akitől jobbnál jobb szerepeket kaptam, majd azt éreztem, hogy már nem kedvel annyira, mint eladdig. Nem vártam meg, hogy felmondjon, elszerződtem a Józsefvárosi Színházba. Onnan kerültem a Mikó István által vezetett Arizona Színházba, s később vele mentem Sopronba. Sopron után a Budapesti Kamaraszínház következett, majd ismét Szolnok.

 – Nem kerülhetem meg a témát. Volt férje, Szikora János, a szolnoki színház igazgatója volt.

 – Ez így van, de amikor visszakerültem Szolnokra, akkor Vass Lajos, az Operaház jelenlegi igazgatója állt a színház élén, és én már rég nem voltam Szikora János felesége. Egy évre rá lett János az igazgató, aki addigra „csak” a gyerekeim apja és a kollégám volt. Örökre közünk van egymáshoz, hiszen összeköt minket a szülőség, és ez a mindig meglepetésekkel szolgáló pálya.

 – Szikorát követte Balázs Péter. Nem tartozott azok közé, akik az új igazgató kinevezésekor vették a kalapjukat. Miért?

 – Mert kíváncsi voltam Balázs Péterre. Régóta ismertem, mint színészt, megvártam hát, hogy megismerjem, mint direktort. Az igazgatóváltás idején két táborra szakadt a színház, köztudottan pocsék légkör volt Szolnokon. Én azon az oldalon álltam, akik bizalmat szavaztak az új vezetésnek.

 – Nem csodálkoztak, hogy Szikora volt nejeként Balázs Pétert támogatja?

 – Ez nem egy Balázs Péter kontra Szikora ügy volt. A másik tábornak bárki jó lett volna a jelenlegi igazgató helyett. De én azt gondolom, amíg valaki nem volt igazgató, nem lehet tudni, hogy milyen lesz azon a poszton. A Balázs Péter elleni hadjárat előítéleten alapult. Nem politikai, hanem szakmai előítéleten, azzal a felkiáltással, hogy „milyen igazgató lehet egy komikus?”. Azt gondolták, hogy kizárólag blődlik mennek majd a színházban, s a színvonal csökkenni fog.

 – Lehet-e egyáltalán egy vidéki teátrum művészszínház?

 – Lehet, de nem jó, ha az. A jó vidéki színháznak az is a jellemzője, hogy minden műfajt játszania kell. Operettet, klasszikust, tragédiát, kortárs drámát, bohózatot, musicalt. Minden igényt ki kell elégítenie. Egy pesti színháznak viszont saját arculattal kell, vagy kellene rendelkeznie.

 – „Kísérleti” darabok Szolnokon is mennek.

 – Így van, de csak a Szobaszínházban. Hiszen oda olyanok jönnek, akik kulturális ínyencségre vágynak. Ilyen „rétegdarab” volt pl. a Zárt tárgyalás vagy az Elnöknők.

 – Felismerik Szolnokon az utcán?

 – Jó kérdés… Még olyan furcsa közönséget, mint a szolnoki, nem láttam. Sopronban imádták a színészeket, ott léptennyomon felismertek, megállítottak az utcán, virágot küldtek. Itt ezt nem tapasztaltam. De biztosan szeretik a szolnokiak a színházat, mert az előadások teltházasak, s az összes nagyszínházi darab bérletszünetben is megy, mert van rá igény.

 – A legfrissebb szerepe Capuletné Shakespeare darabjából. Úgy tudom, hogy egy érdekes című drámában: Rómeó és Jeanette-ben játszotta a főhősnőt. A két darabnak azonos a sztorija?

 – Nem, teljesen eltérő. Igaz, mindkettő szerelmi történet, és mindkettőben meghal a szerelmespár, de az Anouilh darabban Rómeó a neki szánt Júlia testvérébe, a bohémebb Jeanette- be lesz szerelmes. Ezt az Arizónában játszottuk.

 – 2009-ben pedig egy igen kemény szerepet kap, a „Kakukkfészek” főnővérét. Ez egy bürokrata, rideg alak, vagy pedig egy intrikus figura?

 – Nehéz szerep. Ratched nővér nem intrikus, hanem egy hatalomvágytól vezérelt, gonosz ember. Olyan nő, aki visszaél a saját hatalmával, s nagyobb uralma van a kórházban, mint az orvosnak. Igazi lelki-terrorista.

 – Nem ön az első, akitől megkérdem: ha visszamehetne az időben, most is a színpad mellett döntene?

 – Az időben hiába is mennék vissza, az agyam, a lelkem ugyanaz maradna, s így biztos, hogy ugyanezt tenném, színész lennék. Színház nélkül nehezen tudom elképzelni az életem. Egy évig tán kibírnám, lehet, hogy még jól is esne, de utána pokolian hiányozna.

 – Ikergyermekei vannak. Valamelyikük akarja követni szülei pályáját?

 – Most úgy gondolják, hogy nem, de tartok tőle: nem így lesz. Csodálkoznék, ha nem „fertőződnének meg”. Érdekes lenne, ha nem a kislányom – aki már most kész színésznő – , hanem a ma még látszólag „egészséges” kisfiam lépne valamelyikünk nyomába. Meglátjuk. Ha színházi emberek akarnak lenni, bármilyen szerepkörben, ha keresztbe fekszem előttük, akkor is azok lesznek… ha komolyan gondolják.

 – Mondják: aki ismert színész akar lenni, tv-ben is szerepelni, annak szellemi prostituálttá kell válni. El kell, hogy adja magát valakinek.

 – Ezzel nem értek egyet. A színész természetesen vágyik a népszerűségre, ismertségre, és neki is meg kell élnie valamiből. A színész közszereplő, épp ezért nem tudom azokat a kollegáimat elítélni, akik például – ahogy maga mondta – főznek egy műsorban. Azt is szerepként kell felfogni. Az a borzasztó, hogy itt tart a média, s nem az, hogy ebben egy színész – szereplőként – hajlandó közreműködni.

 – Van-e Sztárek Andreának művészi hitvallása?

 – Hitvallás? Azért akartam színész lenni, hogy legalább arra a két-három órára, amíg a néző nézi az előadást, jobban érezze magát, önfeledt, és ne gondterhelt legyen. Boldogan sírjon, ha úgy érzi, megszakad a szíve, és – ha boldogtalan is – jókedvűen nevessen. Én ezért mindent megteszek…