vissza a főoldalra

 

 

 2009.01.16. 

Egy magyar striga töprengései

Ha a valóságban is létezne az a bizonyos sokat emlegetett időgép, és mi, magyarok 900 évvel visszapörgetnénk a naptárat, most éppen Könyves Kálmán királyunk uralkodna, a mainál többszörte nagyobb hazában. És bizony már érvényben lenne ama sokat emlegetett latin nyelvű törvénycikkely is, amely kimondja, hogy „A strigák ellen pedig, minthogy nincsenek, semminemű kereset ne legyen”. A striga szó értelmezése évszázadok óta tart, ma sem lezárt: sokak nemes egyszerűséggel boszorkánynak, mások megrontónak, jósnak, varázslónak, lidércnek, miegyébnek fordítják. Abban viszont egyetért a latin nyelvi szakmai elit legtöbb képviselője, hogy a striga, legyen alapjelentése bármi, mindenképpen rendelkezik egy tulajdonsággal: fenevaddá változik és felfalja gyanútlan áldozatát. Akárhogy is van – a fordítási vitákat hagyjuk a szaktudósokra –, 900 évvel ezelőtt, Könyves Kálmán korában Magyarországon már sem a hatóság, sem a törvény, sem e törvény alatt élő józan társadalom nem hitt abban, hogy bárki is fenevaddá tud változni, miáltal másokra veszélyt jelent. Nem tudom, mikor és kik helyezték hatályon kívül Könyves Kálmán törvényeit, de bizony napjainkban egyre plasztikusabban érzékelhető az a társadalmi értéktudat, amely azt hirdeti, hogy igenis vannak strigák – (ilyenek például az arabok, a csecsenek, a kurdok, a palesztinok, ilyen az iszlám legtöbb követője, kivétel nélkül ilyenek a patrióták, a nemzeti keretekben gondolkodó hazafiak – különös tekintettel a magyarokra –, valamint az a heterogén értelmiségi tömeg, amely homlokán billogot visel: „szélsőséges”) –, akik bizony bármikor képesek átváltozni veszélyes fenevaddá – mai szóhasználat szerint ez akár terroristát is jelenthet –, és veszélyeztetnek minden ártatlan lényt a környezetükben.

Szerénységem húsz évvel ezelőtt kezdte el a publicisztikát, semmit nem tudtam róla, lelkes, de amatőr színvonalon kóstolgattam az igazság kimondásának mákonyos ízét, de mire észbe kaptam, pályám legelején, még a küszöbön toporogva már megírta rólam – talán egy hét eltéréssel – Karsai László a Kritikában és Gadó György a Népszabadságban, hogy szélsőséges vagyok. Azóta az vagyok, pedig akkor még nem tudtam, hogy ez egy életreszóló strigaság kimondásával ér fel: azóta sokan megírták, elmondták, kifejtették rólam ugyanezt, sőt – Könyves Kálmán ide vagy oda – még a bíróság is. Itt állok tehát 900 évvel a bölcs király törvénykezése után, és kezdek félni, afféle striga-félelemmel: mi lesz, ha a nemzetközi gyakorlattá vált Fehér Ház-i ítélkezést átveszi a hazai „jogszolgáltatás” – (ezt nevezték egykoron igazságszolgáltatásnak) – eleget téve a strigaellenes elvárásoknak, és kimondják rám, miként az osztrákok kimondták szegény David Irvingre: bármikori fenevaddá változásom lehetősége fennáll és veszélyezteti a társadalmat. Akárhogy is nézem ennek a XXI. századnak az első évtizedét, itt bizony a strigává minősítés elnyerése egyre könnyebbé, kitaposottabbá, hogy ne mondjam, automatikusabbá kezd válni. Hovatovább mindenki strigának minősül, aki nem hangoztatja magáról naponta kétszer, és lehetőleg minél nagyobb nyilvánosság előtt, hogy ő nem az. Hasonlít ez az antiszemitizmus fogalmának amplifikációjához: hajdanában azokat tekintették antiszemitának, akik bántották, üldözték a zsidókat. Később azokat is, akik nem léptek fel kellő eréllyel a zsidók védelmében. Azután azokat – megelőzésképpen-, akik bár nem bántottak egy zsidót sem, de mert vélelmezhetően nem kedvelik ezt az etnikumot, egyszer majd, a távoli jövőben akár fel is léphetnek ellenükben. Így aztán egyre többen kezdték hangoztatni magukról, hogy ők mennyire filoszemiták, naivan azt gondolván, hogy ezzel elkerülhetik az antiszemitaság pecsétjét. De megkapták persze, ugyanis csak arról a nem zsidóról lehet megnyugtató bizonyossággal állítani, hogy nem ellensége a zsidó népnek, aki aktívan és tevőlegesen, egy életen át segíti, dicséri a zsidósáságot, bibliai szóhasználattal élve: hódol neki. A nyakon csípett strigák persze óbégatnak, méltatlankodnak, hogy ők nem is szélsőségesek, nem is ilyenek, nem is olyanok, mintha bizony nem lett volna előttük sok szép példa arra nézvést, miképpen kerülhetik el a strigaságnak még csak a környékét is. Néhány hete a Magyar Nemzet jóvoltából magam is mélyen elgondolkoztam azon, hogy a földgolyóbis leghaladóbb állama, az USA mennyire elkerül minden rasszista, szegretív, nacionalista bűzt, és csakis a józan emberi értelem, a mindenkori rátermettség alapján, imponáló tárgyilagossággal értékeli a társadalmat és az egyént. Néhány eszement hírelemzőnk ugyanis azt kezdte feszegetni, hogy vajon a januári elnökváltást követően az Egyesült Államok budapesti nagykövete magyar származású lesz-e? Különféle nevek forogtak közkézen, így például Charles Gati, Annette Lantos, Kati Marton. Ők nem vették észre, hogy ennek már a felvetése is roppantul strigás, észrevette viszont a finom szimatú Jan Krc, a követség sajtóattaséja, aki határozottan elutasította, hogy ezen magyarkodó elvárásnak az új kormány megfeleljen. Az attassé tényekkel érvelt, elmondta, hogy hazája eddig csak egyetlen alkalommal küldött Budapestre magyar származású nagykövetet, nevesen Nicholas Salgo személyében, 1983–86 között. Miközben mindezt olvastam, felmerült emlékeim archívumából a rendszerváltó Magyarországot oly nagyon szerető, impulzív Palmer nagykövet úr, valamint a közelmúltban távozott Nancy Goodman-Brinker aszszony arca, akit viszont mi zártunk oly nagyon a szívünkbe… Mister Jan Krc tapintatos, de határozott és félre nem érthető leckét adott a strigaságra mindig hajlamos magyar nemzeti elvárásoknak, amikor leszögezte: Washingtonban a nemzeti kötődés nagyon kevéssé számít a kinevezéseknél. A származás nem szempont! Milyen jó hallani ezt, milyen jó tudni, hogy igenis létezik egy nacionalista elfogultságoktól, etnikai előítéletektől mentes államiság. Magyarkodó, strigahajlamaim miatt szégyenkezve, lehajtott fejjel, újból végiggondolom az említett potenciális és exnagykövetek névsorát: Gati, Lantos, Marton, Salgo, Palmer, Goodman-Brinker. Komolyan mondja, hogy nem szempont?

 

Szőcs Zoltán