vissza a főoldalra

 2009.01.23. 

Hiszek, s búcsúzkodom

Ha igaza van a filozófusoknak, hogy minden csak a hatásaiban létezik, Ady léte egészen rejtélyes: 90 éve halt meg, de egyre intenzívebben él, máig töretlen erővel, mélyen és szervesen hatja át a magyar irodalmi gondolkodást. A magyar életakarat egykor volt nagy fejedelmi triászából – Ady- Móricz-Szabó Dezső – egyedül Ady nem öregedett semmit. Szabó Dezső alakja teljesen kikopott a nemzeti erudícióból, miközben műveinek aktualitása példátlanul élő. Móricz névleg él, mégis úgy tűnik, hármójuk közül őt szaggatta meg és fedte be avarral legjobban a közömbös idő, a hálátlan feledés, és a hisztériás ízlésváltozás. Mint a legnagyobbaknál az oly gyakori (Pascal, Apáczai, Pergolesi, Mozart, Vajda Péter, Petőfi, Dsida, Sértő, Simon Weil, Váci Mihály) csak kevés idő adatott Adynak, hogy korának létező leglényegibb, legmodernebb szellemiségét megteremtse és időtállóan kifejezze. És ezt ő is érezte, egészen fiatal kora óta úgy élte az életét, úgy morzsolta napjait, hogy anyja és apja mellett, legközelebbi családtagként tudta a halált. Így eshetett, hogy az élet legnagyobb, legelszántabb magyar szerelmese egyben „a halál rokona” volt. Ki tudja, talán éppen az őt gyakorta meglegyintő jeges gondolatok, az elmúlással való állandó szembenézés is azon ösztökék egyike lehetett, melyeknek következtében ez az életmű kegyetlen gyorsasággal – valójában 15 év alatt – megszületett. Nem véletlenül írtam 15 évet, ugyanis Ady Endre 1904. január 27-én – napra pontosan 15 évvel 1919. január 27-e, a halála előtt – a Keleti pályaudvaron felszállt a vonatra, hogy az Párizsba vigye. Ott fog majd megszületni az az Ady, akit mi ma ismerünk és emlegetünk, diósadi Ady Lőrinc és Pásztor Mária gyermeke ott válik Góg és Magóg fiává, ott íródnak majd az Új versek, ott a Vér és arany, a XIX. század szilágysági fiatalemberéből ott lesz a XX. század legnagyobb magyar – és szerintem nem csak magyar – poétája. Pontosan 15 év adatott ennek az alig 26 éves fiatalembernek, hogy létrehozza, megteremtse, felfedezze azt a modern magyar lírát, amit azóta sem tudott überelni egyetlen magyar költő sem. És Ady sokkal tudatosabban készült erre a misszióra, mint azt gondolnánk: ez volt a hite, ez volt energiája, ez volt életének egyetlen mozgató rugója. Óriási izgalommal készült az első párizsi útra, mintha biztosan tudta volna, hogy ott vár rá a nagy átalakulás, ott válik káprázatos pillangóvá a báb, amit a ködös Szilágyság hozott létre. Körülbelül két hónappal tervezett indulása előtt egy sötét, kihalt estén ott áll Zilah főterén és – furcsa, rövid mondatokban – szabályosan elbúcsúzik a múltjától: „Az első nagy stációt befutottam. Szentlélek lovagja voltam: becsületes újságíró. Két kis könyvem van. Inkább ígéret mind a kettő. De csupa nagyszerűségeket látok az életben. Az agyam, a szívem nagy tervek kohója. Ebből a nagyszerű életből képeket akarok festeni. Akarok s fogok. Azért hoztam haza a lelkem, hogy érintse szülő talaját. Mert ki akarok rohanni a legzúgóbb életbe. Párisba készülök. Kevés babérral, pénztelenül. De szabad szemekkel, hittel és kedvvel. Megtermékenyülni. Ezt akarom… Akarom? „L’homme est-il libre?”… Mindez itt rendeltetett és szabatott meg. Itt szemben velem, az új palota helyén. Vissza fogok majd kerülni. Óh, nem félek, hogy összetörve. Az élet nem tör össze senkit. Mindenkinek annyit ad, amennyit el tud fogadni. Ha nekem majd kevesebbet fog adni, mint amennyit most remélek, az nem lesz igazságtalanság. Kevesebbhez volt jussom és erőm. Itthon vagyok, hiszek s búcsúzkodom. Majd visszatérek újra és beszámolok a helynek, mely lelkem formálta. Belemerednek a szemeim a ködös estébe. Miért, hogy olyan hitványok a homo sapiens érzékei. Itthon, ezen a helyen, már kész a jövendőm. Hiszen itt készült el, itt determinálódott nagy részében az életem. De áldom is a ködöt. Minden bölcs és törvényszerű az életben. A köd is.” (Megjelent: Szilágy, 1903. nov. 26.)

*

Nem tudom, hogy miben rejlik Ady legnagyobb titka – az Ady versek hatásának egyetemes ereje, rozsdamentessége, az Ady-jelenség örök, megunhatatlan izgalma – nem tudom, és már nem is kutatom, csupán élvezem és csodálom. Az ő költészete nemcsak esztétikai teljesítmény, de valami megfoghatatlan nemzeti misztika is: melynek nem nevesíthető az oka, de olyan magyarok, akiket semmi, de semmi közös vonás, tulajdonság, érdek, származás, iskolázottság, ízlés vagy modor nem köt össze, bár semmi másban nem, de Ady imádatukban azonosak. Mitől van ez? Miért van az, hogy ha magyar vagy – ha belülről tényleg az vagy – Ady a költőd ma is? Nem Petőfi, nem Arany és nem Parti Nagy Lajos. Úgy tűnik, hogy a legnagyobb szittya átok, a széthúzás, a politikai megosztottság Ady elfogadottságára nem hat ki, mintha ő lenne az a legkisebb közös többszörös, az a közös nevező, amelyet minden magyar még elfogad. Mintha Ady lenne a teljesen kihalt és elveszített magyar nemzeti szolidaritás egyetlen megmaradt kristályosodási pontja. Adyval, örömeivel, gondjaival és bánataival minden magyar azonosul: sajátjaként képes megélni. Hogy mivel érte ezt el, fogalmam sincs, csak vélelmezem, hogy nyelvezete, költői képei, egész életvitele és mentalitása valami nagyon mélyen bennünk lévő – talán a tudatlan szférák mélységeiben lapuló – érzelmi húrt képes megrezegtetni minden magyarban, akiben ott ez a húr. Akiben nincs, gyaníthatóan más náció fia, akire más költő tudna hatni.

*

Ady önmagát, saját személyét, privát életét, megélt sorsát azonosította a magyar nemzettel: „Én vagyok az utolsó magyar”. Egy egészen különleges individualizmus volt az övé: ő valójában alanyi jogon nem is létezett: a magyarság szólt, sírt, csókolt, zúgolódott vagy örült benne-általa. A nemzetet élte, nem saját életét, nem az embert: kudarcai a nemzet kudarcai voltak, sikerei a nemzet sikerei, kifosztottsága az egyetemes magyar lét nincstelenségét jelezték. Nem ő fogadta el a zsidó Hatvany báró anyagi támogatását, hanem a magyarság szorult rá „a tegnapi cselédek” jóindulatára. Amikor kijelenti, hogy „Páris az én Bakonyom”, csak részben utal magára, valójában arra bíztat, hogy a XX. század első évtizedének Magyarországát egyedül az mentheti meg a feudális normák gyilkos pangásától, ha a fejlett nyugati társadalmak értékrendjébe menekül. Némi rosszindulattal, minderre azt felelhetné egy Adyt nem kedvelő olvasó – (például Kosztolányi Dezső) –, hogy mindez nagyon szép, de az elmeszanatóriumok tömve vannak olyan ápoltakkal, akik azt állítják magukról, hogy ők Napóleon vagy egyenesen XIV. Lajos. Igaz, csakhogy van egy nagyon figyelemre méltó különbség: ezeknek az eszement embereknek senki, de senki, még az őket aggódva szerető, legközvetlenebb családtagjaik sem, még orvosaik sem, még betegtársaik sem hiszik el, hogy ők valóban azok lennének, amit gajdolnak magukról. Ady viszont kezdetektől hiteles maradt szemünkben, mindenki elhitte – a kortársai, a barátai, a családja, az olvasók, az egyetemes magyar irodalmi utókor, máig bezárólag –, hogy ő valami egészen rendkívüli, Istentől kapott centrális, fókuszális, soha nem volt és soha nem lesz, kivételezett kegyelmi állapot megszólaltatója:

„Ha én szólok, Észak beszél, / Fagy és fátum fogja a számat:

/ Ember beszél, kinek a sors, / Az élet, évek és napok

/ Szívének gyökeréig fájnak”. Ezt a verset nem Oslóban, nem Reykjavikban, nem Grönlandon, hanem a francia Azúr-part legkáprázatosabb mediterrán gyöngyszemén, Monte Carlóban írta, 1909. április 16-án jelent meg a Nyugatban, és megjelenésének napjától fogva a mai napig bezárólag mindenki, aki magyar és lelke mélyén ott rezeg az a kis húr, kétely nélkül elhiszi Adynak, hogy ez így is van. Mint szentek körül a fényesség, Ady körül van valami szakralitás. Nem ő építette ki, egyszerűen lett, adatott neki. Ahol Ady járt valaha az zarándokhellyé válik a magyarság szemében, minden tárgy, amelyhez hozzáért, később kegytárggyá lényegült, minden leírt sora a kinyilatkoztatás rangját viseli, azok, akik életükben néhány mondatot váltottak vele, vagy csupán látták őt az utcán menni, később irigyelt kivételezettekké váltak. Sőt, Adytól kapta a magyar nemzet az egyik legnagyobb ajándékot, Párizst is. Párizs Ady óta attól Párizs, hogy ő ott járt, és ott eszmélt önmaga költői erejére. A magyar értelmiség mindig is ott lebzselt a modern Európában, Párizs is tömve volt ilyenolyan magyar művészekkel, pontosan úgy, mint számos más nyugati nagyváros. De hogy Párizs az a rang, az a fogalom, az az isteni város lett a magyarok számára, ami lett – csakis Adynak köszönhető: puszta jelenlétével és a város iránti imádatával Ady Párizst a szellemi Magyarország részévé csatolta. Trianon territoriálisan elcsatolt tőlünk országrészeket, Ady szellemileg örökre hozzánk csatolta Párizst. Ha ő nincs, ma Párizs semmivel sem lenne kiemeltebb nyugat-európai nagyváros, utazási destináció számunkra, mint Róma, Bécs, München, London vagy Zürich, amelyek szintén dugig voltak magyarokkal. Egy lenne közülük. Ma viszont Párizs az alfa és az omega minden olyan magyar kutatónak, aki nemzetünk szellemtörténetét taglalja. Ez bizony egyik leglátványosabb következménye Ady misztikus kisugárzásának.

*

Ennek a mi Kárpát-medencei, rokontalan magyar létünknek van egy mélységesen ősi, valószínűleg még a honfoglalás korából itt rekedt komplexusa: Istenigazából nem érezzük itthon magunkat, valami olyasféle keleti nosztalgia él bennünk, hogy ahonnan jöttünk, az az igazi hazánk, ott voltunk mi – és lennénk ma is – otthon, mert nem jó itt nekünk. A helyzetet csak bonyolítja, hogy meglehetősen halványlila elképzeléseink vannak már csak ezen ősi haza hollétéről, mibenlétéről, miközben európai szomszédaink részéről – vonatkozik ez határszomszédainkra éppen úgy, mint a nyugatiakra – Kárpát-medencei megjelenésünk, majd államalapításunk óta folyamatosan és szünet nélkül érnek minket a vádak és szidalmak: a magyarok keleti betolakodók, ázsiai jöttmentek, akiknek nincs helye Európában. A kereszténységet már megtűrő Géza fejedelemtől, azután államvallássá emelő Istvántól kezdve a magyar diplomácia minden ügybuzgalma arra irányult, hogy a királyi házasságok, a Krisztus követés, a gazdasági és politikai összefonódások révén minél inkább szervesüljünk bele Európába. Az eredmény felemás volt, hiszen még a XIX. század elején is Batcsányi János híres sora – „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” – sokkal inkább vészjósló fenyegetés, semmint vonzó perspektíva. A XIX.-XX. századi magyar irodalom gyakorlatilag a magyarság europaizálódásának, „européerré” válásának – ami egyet jelentett a modern nyugati szellemiséggel – nagy misszióját vette magára. Már Batcsányi is ezt tette, miként minden más, utána jövő számottevő költő vagy író. Mégis egyedül Ady Endre volt képes a jövő modern Magyarországát, úgy megálmodni, követelni, lefesteni, hogy az bármely magyar patrióta számára méltányolható legyen: Ady modern magyar társadalma úgy tud modernné válni, hogy közben egyetlen percentjében sem sérül magyari mivolta, nemzeti entitása: nem a modern nyugat szívja és asszimilálja magába a magyarságot, hanem a magyarság válogatja ki a nyugat számára kívánatos elemeit. Az 1913-as Margita élni akarban az elkerülhetetlen hazai modernizáció égető vágyának szinte epopeiáját alkotta meg a költő, aki „magyar Égre hajnal-képet mázolt”. Csakhogy Ady modernizációs vilkágképe mennyivel inkább eljutott a kisemberekhez, a magyar vidék és város ezernyi elesettjéhez, elfogadódott lelkükben – nyilván azért, mert ők is valahogy úgy éreztek, mint Ady –, hogy az a költő, akinek fülében még ősmagyar dal rivall, igenis törjön be Dévénynél – a történelmi magyar haza talán legnyugatibb pontja, tulajdonképpen a limes István birodalma és a Nyugat között – új időknek új dalaival! Adynak elhitték azt is, hogy ősmagyar dal zúg még mindig a fülében, miképpen elhitték, hogy az új dal, amit hozni akar ugyanolyan hiteles lesz, mint az ősi volt. Ady Endre, mint valami XX. századi táltos, dob és csörgők nélkül ugyan, de átlépett a jövőbe, visszalépett a múltba, egyszerre látott hátra és előre, miközben elmondta, mit kell tennünk. Mindenkinél, Tisza Istvánnál, a kormány minisztereinél, az egyetemek oktatóinál, az Akadémia bölcseinél jobban tudta, mert magától Istentől tudta meg, hogy „Mit ér az ember, ha magyar”. Ady Endre 1914-ben, a kor nagy tudományos divatját követve, homeopatikus gyógymódot javasol a megújhódás keresés lázában égő magyar szellem számára: „Nyugat ellen Nyugatot hozz!”– tanácsolja, és ennél időszerűbb programot ma sem javasolhatnánk. Ebben a sorban minden benne van, amit Ady felismert korából: a modernizáció, a nyugatiasodás elkerülhetetlen, viszont arra kell nagyon ügyelnünk, hogy az itthon honosított Nyugat ne idegen, hanem itteni receptek szerint állítódjék össze. Ady Endre – talán egyedül ő – hitt abban, hogy létezik magyar-Nyugat is, magyar modernitás, amely teljes értékűen Nyugat és teljes értékűen magyar. Mindemellett tisztán látta, jól érezte a veszélyeket, amiket a rosszul megvalósított modernizáció jelenthet a nemzetre (Korrobori). Ezt az össznemzeti elfogadottságot más modern költő, író nem tudta produkálni. Hadd utaljak szegény Máraira, aki becsületes hirdetője volt a nyugati polgárság vitathatatlan (antifeudális) értékeinek, mégsem szervesült a magyar irodalmi vérkeringés részévé: az olaszok ma jobban kedvelik, és sokkal inkább magukénak érzik ezt a magyar íróóriást, mint mi. Kár, hogy így van, de azért van így, mert nem tudott minket olyan belülről megszólítani, mint Ady. Az oroszoknak ilyen volt Szolzsenyicin, az olaszoknak Fellini, a franciáknak Edith Piaf. Meglepő módon a magyarul író Máraira az olaszok jobban rezonálnak, mint a magyarok. Számukra viszont – tartok tőle – Ady sohasem lesz igazán nagy költő: mert nem magyar a fülük és a szemük, süketek és vakok, hogy meglássák benne a Teremtő legnagyobb prófétáinak egyikét. Csak a magyar lélek, csak a magyar gének reagálnak Ady dalaira, ők viszont hálásan és nagyon. Az Ady költészetéhez való viszony afféle mentális lakmuszpapír: megmutatja ki magyar, ki nem. (Olyan ez, mint a II. világháború alatt a hollandok számára egy bizonyos kiejthetetlen nevű kis fürdőváros volt. Ezt ugyanis helyesen kiejteni csak a született holland képes, és az elfogott német hírszerzők hiába beszélték amúgy anyanyelvi szinten a hollandot, a kezükbe nyomott levélből – amit fel kellett olvasniuk – ezt a szót képtelenek voltak akcentus nélkül kiejteni, ezzel le is leplezték magukat.)

*

90 éve halott. Pontosabban 90 éve halottként él velünk. És még nagyon sokáig, nagyon sokaknak nagyon sokat fog jelenteni e két szó: Ady Endre. Azt hiszem, amíg magyarok lesznek, addig az ő verseinek szép számmal akad majd olvasója, de mondhattam volna azt is, hogy hívője, aki az életébe erőt és reményt csepegtetni nyitja ki az Ady összest. És ha ez az illető tényleg magyar, akkor – de csak akkor – rá fog érezni arra a kéjes. nagyúri, Istentől adatott királyi gőgre, fajtánk egyik márkajelére, amely efféle sorokat terem: „Az ősz piros virágait, / Pirosaknak a leg-legpirosabbját / Mosti napjaim és nótáim adják”. Igen, ez már a Léda utáni korszak, de – foghatná rá valaki – ugyanolyan adysan szecessziós, mint a korábbi korszakok versei. Ezen a ponton szeretnék egy megjegyzést tenni. Sietve kijelentem, hogy minden stílusirányzatok közül a szecessziót szeretem a legjobban, az áll lelkemhez legközelebb, mégis vallom, hogy önálló költészeti stílusként, par excellence irodalmi szecesszió nem létezik. A szecesszió ugyanis mindig látvány, képiség, szín és forma, tehát alapvetően nem a szó hordozottja. Ady költészete mégis nevezhető szecessziósnak, ugyanis az ő verseiben ábrázolt költői képek, tájak, miliők határozottan szecessziós képi stílusjegyeket mutatnak. Sok-sok példát hozhatnék fel, de elég lesz egy is, a Léda a kertben című vers olyan, mintha Mucha vagy Klimt festményeinek motívumaiból építkezne. Ilyen másodlagos értelemben, képileg valóban létezhet irodalmi szecesszió, de a textus és a gondolat jogán nem. 90 éve halott. Nagy idő ez, és bár az ő alakja, verseinek világa nem fakult, árulkodóan mutatja az idő múlásának fenyegető jeleit, hogy mára szinte vita tárgya lett, hogy a szanatórium, ahol meghalt Liget vagy Park névre hallgatott-e. Ahány életrajzíró, ahány emlékező, annyi változat. Ez mindenesetre arra utal, hogy a nagy radír – amit mi tudálékosan időnek hívunk – dolgozik, és mindent elhalványít, aki vagy ami mélyen nem vésődött bele a nemzeti emlékezetbe. A szanatórium egykori neve már megkérdőjelezhető, Ady költészetének mindenek feletti valósága, aktualitása, élő mivolta – még – nem.