Függetlenség

2009.01.23.

Egész Európát bevilágítja

Az Én Istenem, hová leszünk?…c. album ismertetése.

Elképesztő gazdagsággal árad a világ felé Erdélyből a festészet, a grafika, a szobrászat, a textilművészet és a templomépítészet megannyi csodája. Ezt most onnan veszem, hogy az Erdély Művészetéért Alapítvány gondozásában megjelent egy nagyméretű könyv, illetve album Én Istenem, hová leszünk?… címmel. A könyv a húsz éves Erdély Művészetéért Alapítványra emlékezik. A könyv szép és tartalmas. Több mint 30 erdélyi festő, féltucatnyi szobrász és sok más szellemi hatalmasság életpályáját, tevékenységét mutatja be a Vármegye Galéria jóvoltából.

Először egy személyes visszaemlékezés. Amikor a Tiszába öntötték Nagybánya mellett a ciánt, egy magyarországi sokadalom előtt mérhetetlen keserűséggel mondta Csurka István a következőket: Nagybányáról bevilágították Európát a festők és a művészek. A világ csodáját láthattuk. És most mi jön Nagybányáról? Szennyvíz, sár és halál. A Tiszában pusztultak a halak, és azon a nyáron nem volt tiszavirág sem. De az örök természet jóvoltából mégsem halt ki a Tisza. Így van ezzel az erdélyi művészvilág is: pusztítják, és mégsem hal ki. Annak idején, 1992-ben mindenfajta román állami támogatást megvontak a magyar művészektől, még kiállításokat sem rendezhettek. És mégis, mégis él ez a párját ritkító, sokágú és sokrétű művészet. Ennek az az oka, hogy önzetlen emberek szervezik és támogatják az alkotókat. Valamikor 1988-ban megalakult Budapesten az Erdély Művészetéért Alapítvány. Azután 1992-ben mellérendelték a szervezők – ugyancsak Budapesten – a Vármegye Galériát. E kétévtizedes múlttal és tevékenységgel foglalkozik ez a szép könyv. Rögtön az elején elolvashatjuk Németh Ágnes, Németh László lányának bevezetőjét. A szeretetből és tiszteletből Giginek becézett dr. Lakatos Istvánné Németh Ágnes a következőket írja: „A Lakiteleki találkozó fölrázta az emberek jobbjait, egyre többen keresték a rést, amelyen a remény, az életösztön utat talál. Ekkor határozta el öt ember: az első Bethlen Gábor-díjas Domokos Pál Péter, Hajdú Demeter Dénes, Csurka István, Demeter Ervin és Kulcsár Edit, hogy az erdélyi erőszakos asszimiláció, falurombolás korában tenni kell valamit a magyar szellemi egység határokon átnyúló újrateremtésének a megvalósításáért. Úgy érezték, az egység erősítéséhez, megteremtéséhez a kultúrán keresztül vezet az út. Munkálkodásuk során azt tapasztalták, hogy az erdélyi kultúra legelhanyagoltabb, omló helyzetben lévő része a népművészete és képzőművészete. Írások, kották átrepülnek a határokon, a képek és a szobrok nem. Ezeknek a bemutatását, megismertetését csak intézményi háttér segítségével lehet megoldani.”

Azt tudjuk, hogy az első magánalapítvány Magyarországon a Bethlen Gábor Alapítvány volt. A második az Erdély Művészetéért Alapítvány. „Az erdélyiek” az első évben vándorkiállításokat szerveztek, amelyben a legnagyobb segítségükre az Országos Széchényi Könyvtár volt. Azután bőséggel érkeztek a kiállítások. Tényszerűen szeretném leírni, hogy ez az alapítvány az önzetlenség alapítványa. A Széchényi Könyvtár folyosói után állandó otthonra volt szüksége a társaságnak. Kulcsár Edit és művészettörténész barátnője, Csernitzky Mária a belvárosi épületek kihasználatlan pincéi között kerestek egy alkalmas helyet. Találtak egyet, a Vármegye utcában egy szenespincét, ezt alakították ki a Vármegye Galériának. Ennek az intézménynek egy főállású alkalmazottja van, ő őrzi a kiállításokat. És egy gyönyörű hitű mindenese, Kulcsár Edit. Ahogyan írja róla Németh Ágnes: „Leírhatatlan életerővel, jókedvvel, fortéllyal és leleményességel szervezi számunkra a megismétlődő csodákat. Hite ereje művészetpártolók seregét gyűjtötte a galéria köré, akiktől azt várják, hogy legalább annyit adakozzanak, hogy a helyiség bérleti díját és a villanyszámlát ki tudják fizetni. Kulcsár Edit a bizonyítéka, hogy az idealizmusnak az igazán jó ügy érdekében még a közszellem ellenében is jogosultsága van hazánkban. Sőt, hívei is támadnak, hiszen ebben a galériában minden előadó, művész szeretetből dolgozik.” Végtelen sora érkezik tehát az alkotásoknak, festményeknek, grafikáknak, szobroknak. Az embernek az az érzése, hogy sok ez nekünk, sok ez Magyarországnak, de pontosítani vagyok kénytelen. Nekünk jó ez, hogy hozzánk jönnek az alkotások. Ha már szóvá tettem a román állami mecenatúra hiányát, szóvá teszem a magyarét is. Ez az állami mecenatúra dudva világ, önző, kisstílű, és mérhetetlenül érzéketlen és műveletlen. Azt is mondhatnám, a legrosszabb proli tempót mutatják. De van a közönség, amelyik értő, felkarol és támogat. Az állami mecenatúra Magyarországon 16 vagy 17 festőművészt támogat. Tudjuk kik ők, ne foglalkozzunk velük. A többire rá sem néz. Hogyan néznének az erdélyi művészekre? De hagyjuk őket, mert „suttog a Küküllő”, és mesél nekünk Hajdú Demeter Dénes tollából, és Páll Lajos budapesti kiállításáról regél. Mit is? Azt, hogy „Páll Lajos kétműfajú művész. Tollal és ecsettel tárja ki szívét. Színpompás, erőteljes hangulatot árasztó festményei lírai látásmódról vallanak. Költőként két verseskötete jelent meg, 1970-ben a Fényimádók, rá tíz évre a Köves földek hívta fel magára a figyelmet. Költészetében finom ecsetvonásokkal, érzékletesen elevenedik meg – saját egyéniségének tükrében – szűkebb pátriájának, Székelyföldnek – mindennapi arca. Költői sorai pedig olyan eleven lüktetésűek, mint valami pasztell szín miniatűrök. Suttog a Küküllő – / hajlik a nádszál, / seregélycsapatok / gyűlnek a gátnál…” És még csak annyit, hogy ennek a Páll Lajosnak a képformálásán Zsögödi Nagy Imre örökségének nyoma látszik. Az ám, Zsögödi Nagy Imre. Zsögödön voltam a házában, és annak udvarán. Az udvaron egy magas kőoszlop áll, alatta pihennek Zsögödi Nagy Imre porai. Csuda ember volt ez a művész. Sütő András jegyzi róla, hogy amikor „az oroszok bevonultak, akkor a művész csíkzsögödi otthonát feldúlták, kifosztották, állatait elhajtották, mezőgazdasági gépeit, szerszámait széthordták, méhesét jórészt megsemmisítették. Erre Zsögödi Nagy Imre csak annyit mondott: »Uram, ezek a banditák engem tönkretettek.« De akkor még a kezén hagyták a 40 hold földjét.” És a 40-es évek végén újból mondta Sütőnek Nagy Imre: „– Uram, ezek a banditák! No persze! A garantált földet elvették tőle.” Megmaradt a ház és az udvar. És a napfényes műteremben születtek egyre-másra Zsögödön a képek. A művészt meghívták Kolozsvárra, a képzőművészeti főiskolára tanítani. Aztán elérkezett Sztalin születésének 70. évfordulója, 1950 januárja, és újra mondta Nagy Imre Sütőnek:

„– Uram, ezek a banditák...!

– Mi történt már megint Imre bácsi?

– Mindenki megbolondult, uram! Az aktivisták, a rektorok és az iparosok, a cukrászok, a textilesek... de hiszen magad is jól tudod.

– De mennyire!

– Nohát. Azt kérdi tőlem egyik főmókus a főiskolán: mit festek én Sztalin elvtárs születésnapjára, mivel ez nekem is megtisztelő kötelességem. Elfogott a méreg, oldalt léptem, a főmókust profilból szemügyre véve azt mondtam: uram, én úgy gondolom, hogy Sztalin elvtárs születésnapjára egy hozzá igen-igen méltó témát fogok megfesteni. Micsodát, Nagy elvtárs? Az ön orrát uram.

– Kidobtak a főiskoláról. Mehetek haza Zsögödre zebraganét enni.”

Hát így, ilyen körülmények között, ilyen feltételek mellett élt Zsögödi Nagy Imre és minden magyar akkortájt, a Nagyromániában, azaz Erdélyben. A Páll család tagjai híres korongozók voltak Korondon. Hajdú Demeter Dénes, az alapítvány apostola többször is méltó szavakkal emlékezett a korondiakra. De vissza-viszszatérünk mindig a festőkhöz. Itt van mindjárt a keserű szemű festő, Szécsi András. Róla Sütő András írása emlékezik meg.

„Valamikor nyomorúságos albérleti szobája előtt, földszint alatti szinten, amidőn a fények és a kerti madarak idillikus színekben surrogtak, s verték ki valósággal kezéből az ecsetet. Csendéletének tárgyául kopott kacatokat választott: talán épp egy törlőrongyot, seprűmaradványt. Meg is mosolyogtam akkor ezt a szürkeség- űző derűt kerülgető indulatát. No persze! – évődtem vele – Így jár, aki megeszi saját csendéleteit: a szalonnát, vereshagymát, a foglyot, a fácánt.” Valahogy így vágott vissza: „Ne tetézzük a jólét bűneit azzal, hogy még meg is festjük!” Bizony, Szécsi András képei ámulatba ejtik az embert. Csak visszatérek Zsögödi Nagy Imrére. Nemcsak Sütő András ír róla, hanem Hajdú Demeter Dénes is. 1956-ban elhallgattak a fegyverek, leverték a magyar szabadságharcot. Csíkzsögödi Nagy Imre egy hétre Budapestre érkezett, és egy hónap lett belőle. Itt tartózkodása alatt megrajzolta Németh László, Tamási Áron, Féja Géza, Sinka István portréit. A magyar művészet igen értékes darabjai ezek. A szobrászok közül többet is foglalkoztat a könyv: Szervátiusz Tibort, Benczédi Sándort, Nagy Jánost, és a többieket. Itt szeretném elmondani, hogy a kiállítási megnyitókat, a katalógusok előszavait híres emberek írták. A megboldogult Beke György, a költő Csoóri Sándor, Csurka István, Szőcs Géza, Hajdú Demeter Dénes, Demeter Ervin, Nemeskürty István, Kövér László, Durai Miklós. Kiváló festők, grafikusok és szobrászok, textilművészek és templomépítők találkozása az írásművészet embereivel. Az Erdély Művészetéért Alapítvány alapítója és apostola Hajdú Demeter Dénes. Ez a különös, hatalmas szívű, művelt magyar ember 1934- ben született, és 2005-ben temettük el. Az 1956-os forradalom után börtönbe került, legalábbis internálták. Csepeli tevékenysége miatt húzták rá a büntetést. Elképzelhetjük, mi volt ott Kistarcsán az internálótáborban, a „B” épületben. Különös irodalmi tanszék volt itt. Így ír erről Csurka Hajdú Demeter Dénes 70. születésnapján: „Demeter Dénest internálták. Méghozzá Csepelről, ahol igen szigorú volt a megtorlás. Megismerkedésünk és barátságunk Kistarcsán kezdődött, mégpedig a „B” épületben, amelynek második emeleti termében a két Dénes, azaz Kiss Dénes a költő, és Demeter Dénes, az újságíró a terem hátsó részében nyert elhelyezést, egyemeletes vaságyon, amelyen négy személynek kellett elférni, akármilyen terjedelmű volt valamelyik – ők tehát akkor, lévén huszonéves cingárok – könnyen elfértek, a harmadik Dénes, azaz Dénes János munkástanács-vezető és jómagam az első ágyak valamelyikén vackolódtunk be, mígnem Kovács Zoltán, a kompánia ötödik tagja, aki két évtizeddel előttünk járt korban, a Don-kanyart is megjárt katonaként került Kistarcsára, valahol a terem közepén feküdt. Demeter Dénes cikket írt 1956-ban a Fogaskerékbe, a gyár forradalmi újságjába, és ezért internálták 11 hónapra és egyben ez volt a felvételije a kistarcsai irodalmi szalonunkba is, amely rendszerint vacsoraosztás előtt, amikor már lezajlottak a kihallgatások, a fenyítések, és bizonyossá vált, hogy az adott napon sem volt amnesztia, tartotta üléseit.” Később a fogolytárs, Csurka, már Hajdú Demeter Dénes temetésén mondta el: „Dénes a legkülönösebb Orfeusz volt, akivel valaha találkoztam. Amikor a hátratekintés volt megtiltva, ő hátracsavarva tartotta a fejét, és visszarévedt a múltba, akár a pokolba is a magyar múlt rejtelmeibe, amikor az előretekintés volt tilos, akkor előre nézett, és különben mindig a földet bámulta. A földre nézett, mert úgy vélte, hogy az eget, a széles horizontot csak lent a porban lehet fellelni, a kicsi összefüggésekben, a tényekben, és az emberi jellemekben, a gyengeségekben és a hősiességben. Dénes évtizedekig keményen dolgozott, kisipari termelőszövetkezetek könyvelője, bérelszámolója volt, látta, hogy gyűlhet össze a pénz fentebb, éppen akkor, amikor lentebb elfogy. Ez az örökké az életbe szerelmes Orfeusz most itthagyott bennünket. Sorsa hosszú szenvedést is rámért, hónapokig élt az élet és a halál választóvonalán. De most egy megbékélt Orfeusz néz le ránk a porba a magasból, és ha valamit rosszul csinálunk, mint már annyiszor, majd ránkreccsen odafentről. Tegye. Még mindig kell a baráti tanácsa is, a nemes magyar indulata, a kíváncsisága.” Lapozom Hajdú Demeter Dénes írásait. Megírta az Új Magyarországba A festő halála című írását. Búcsúzik ebben néhány sorban Szécsi András festőművésztől, aki 57 éves korában ment el. Odalapozok a könyvben Kájoni János emlékezetére írt sorokra. A szerző, Hajdú Demeter Dénes 1647-be utazik. Ekkor jelentkezett a csíksomlyói klastrom bejáratánál egy alacsony termetű, zömök testalkatú fiatalember, Kájoni János. Nevét ki ismeri, rögtön a Bibliára gondol. Hajdú Demeter Dénesnek volt ideje elmerengeni a madéfalvi emlékműnél. Ez alkalomból idézi Zsögön Zoltán csíksomlyói gimnáziumi tanár versét:

„… És bár az idő régen letűnt, / Bizony ma sem különb életünk, / Egy emberé a jog, a hatalom, ! A többi nyög igába, mint barom.”

Ennek a versnek is majdnem börtön lett a következménye. Már csak ilyen az élet, a magyar élet Erdélyben, a madéfalvi emlékműnél is. Emléksorokat olvashatunk az alapítványtevőtől, a szentéletű Márton Áronról, és a gyimesi csángókról. Mert Hajdú Demeter Dénes sokat kutatott a csángók életében. Keresi, kik azok a csángó magyarok. Megvizsgálta Klézse helyneveit Halász Péter munkája nyomán. Gyönyörű sorokat ír a moldvai magyarság védőszentjeiről, és amikor Domokos Pál Pétert köszönti, persze, hogy a csángókkal foglalkozik. Az írás címe: „Én Istenem hová leszünk”. Így sóhajtanak fel ma is a csángó magyarok. Domokos Pál Péter Bartók Béla útját követve az egész Csángóföld dallamvilágát térképezte fel, gyűjtötte össze. Közben nyitott szemmel járt-kelt a csángó falvakban. Ezt mondta Hajdú Demeter Dénesnek Domokos Pál Péter: „A csángó magyar ember ugyanúgy szenvedett a tőkés bojár kizsákmányolástól, mint azonos életmódú román sorstársai. De a csángót még anyanyelve használatától is megfosztották, szinte emberszámba sem vették. Az akkor uralkodó réteg csak úgy hívta a csángó magyart: bangyen. Ez magyarul afféle fél állatot jelent.” Hát igen. Volt egy nagy humanista moldáv fejedelem. Az volt a neve, hogy Dimitrie Cantemir. Ő Moldávia leírása című könyvében rangsorolja a népeket. A rangsor végén a következők állnak: zsidók, oroszok, és a magyarok. Voltunk mi már bozgorok, bangyenek, gádzsók és gojok. Leszünk mi még mások is. Ebből a szép könyvből sokminden kiderül. Az örök művészetről tanúságtételt kaptunk, és az élet furcsaságaiból meg leckét. Hálás köszönet a szerkesztőknek ezért a gazdag kötetért.

(Én Istenem, hová leszünk?… Kiadta az Erdély Művészetéért Alapítvány 2008-ban.)

Győri Béla