vissza a főoldalra

 2009.01.23. 

Lendület, szépség, életerő

Beszélgetés Huszárik Kata színművésznővel

– Gondolom, több újságíró megkérdezte már művésznőtől, s ezért kissé kellemetlen lehet önnek, de nézze el nekem, ha arról faggatom először: hátrány, vagy előny, hogy Huszárik Zoltán rendező és Nagy Anna, színművésznő gyermeke? Tehát művészcsemete.

– Valóban, ezt több újságíró is megkérdezte tőlem. Válaszom: áldásos és szép családi háttérrel rendelkezem, de ezzel a ténnyel művészi szempontból nem foglalkozom. Egyet tehetek: megpróbálok önmagam lenni, s elérni azt, hogy szerepeim miatt mondjanak rólam véleményt. Ezen a pályán amúgy önmagában kevés, ha egy színész egy elismert művésznek a gyermeke.

 – Olvastam: néhány évvel ezelőtt egy lengyelországi, wroclawi nemzetközi filmfesztiválon Huszárik Zoltán filmjeit vetítették, s művésznő részt vett egy közönségtalálkozón.

 – Anno meglepett ez a felkérés. Nagyon szép utunk volt Lengyelországban. Férjemmel és kicsiny fiammal – még egy éves sem volt akkor – mentünk ki a fesztiválra. Gergő fiam velem volt, így a vetítéseken nem tudtam jelen lenni, viszont részt vettem a filmek utáni beszélgetésekben.

 – Érdekel: milyen kérdések vetődtek fel a lengyel nézőkben édesapja filmjeit látva.

 – Egy retrospektív vetítés végére mindenkiben kialakult édesapámról, mint művészről és filmes megfogalmazásairól valamilyen kép. A jelenlévőket édesapám személyisége érdekelte. Jómagam erről tudtam beszélni.

 – Mi az, amit édesanyjától, s mi az, amit édesapjától épített be művészi hitvallásába?

 – Minden gyermekbe tudat alatt, észrevétlenül – genetikusan, majd a nevelésének köszönhetően – ivódik be az apai és anyai szellemi örökség. Anyukámtól örököltem egy nagyon komoly kritikai érzéket, ami nagy segítséget jelent a munkában, bár nem mindig könnyű létezni ezen a pályán ezzel az adottsággal. Anyukámnál csendesebb, simulékonyabb vagyok, de ha hosszú ideig csak negatívumok érnek, akkor „kitörök, mint a vulkán.” Apukámtól a képi látásmódot örököltem. Érdekes: amikor elmeséltem anyukámnak, mely könyvek voltak rám nagy hatással, azt mondta, hogy pont ezek voltak apukám kedvencei. Ez azért is érdekes, mert nem éltem együtt apuval, így a közvetlen, napi hatás hiányzott.

 – Krúdyt is kedveli?

 – Természetesen.

 – Galga-mentéről, Domonyról származik apja családja révén. Gyermekkorában szerette ezt a falusi környezetet?

 – A nyarakat lent töltöttem nagymamámnál. Nagyon szerettem ezt a környezetet. Pesti gyerekként ott rohangáltam egész nap a porban meg a macskák, kutyák, tyúkok, disznók és minden között. Ha fejés volt, akkor átküldtek a szomszédba tejért. Ez egy nagy áldás, amit most édesanyaként érzek igazán. Jómagam is szeretnék egy hasonló közeget megmutatni a gyermekemnek, mert a falusi világ sokkal emberibb létforma egy fiatal számára –igaz a felnőtteknek is –, mint a városi. Mivel a városban élünk, kisfiammal sokszor kirándulunk, s megmutatom neki a természet szépségét.

 – Minden gyermekbe azt látunk bele, amit szeretnénk. Ha ettől elvonatkoztatunk, melyik ág dominál nála erősebben?

 – Erről még korai beszélni, hiszen még nem töltötte be a negyedik életévét. Ha ránézek, azt mondom, apjára hasonlít. Mások engem, míg egyesek apukámat látják benne. Nagyon karakán és makacs gyerek – állítólag anyukám volt ilyen. Látom, hogy nagyon muzikális és jó ritmusérzéke van. Mostanában elkezdett rajzolni, s bízom benne: édesapám tehetségéből örökölt valamit.

 – Radó Denise nyilatkozta: neki, mint művészdinasztia sarjának kezdetben esze ágában sem volt, hogy színésznő legyen. Ön mindig is a színpad bűvöletében élt?

 – Kezdetben én sem akartam színésznő lenni. Anyukám sem szerette volna, ha ezt a pályát választom. Féltett engem. Ennyi idő múltán tudom: nem ok nélkül. Én sem örülnék neki, ha Gergő bejelentené: színész akarok lenni. Ifjan nagyon sok dolog érdekelt, s érdekel is mind a mai napig. Sok érdekes és izgalmas dolog létezik a színházon kívül. A Radnóti Miklós Gimnázium diákjaként részt vettem a diákszínpad munkájában, színdarabokat rendeztem, játszottam, díszletet terveztem. Másodikos voltam, mikor elhatároztam: megpróbálok felvételizni a főiskolára. Elsőre felvettek.

 – Ki készítette fel a felvételire?

 – Senki. Mióta elhatároztam, hogy színész leszek, arra törekedtem: származásomból ne legyen előnyöm. Például a felvételire én úgy készültem, hogy anyunak egy verset sem mondtam el pontosan emiatt. Talán a nevemre jobban odafigyelnek, de éppen annyira jelent előnyt, mint amennyire hátrányt is.

 – Nem csak külsőleg elbűvölő a férfiszemnek, de a hangja is szép. Ki tanította meg a helyes beszédre, ki volt a beszédtechnika tanára?

 – Sokat köszönhetek Kiss Éva tanárnőnek, aki logopédusom volt, Vámos Lászlónak és Kútvölgyi Erzsébetnek, akik művészibeszédet tanítottak. A főiskolán a beszéddel nagyon sok problémám volt, tehát egy hosszas munka eredménye az, amit most hallhat. Rossz helyről szólt a hangom, s a hangképzéssel is bajok voltak. Ezért pont egy beszédtanár volt az, aki nem javasolta a felvételemet a főiskolára.

 – A főiskola után rögtön a Katonába szerződött. Ki hívta meg a színházhoz?

 – Az akkori igazgató, volt osztályfőnököm Zsámbéki Gábor. Ez egy örömteli dolog volt számomra. Néhány évig jó szerepeket kaptam, majd idővel ezek megcsappantak. Mivel a Szigligeti Színházban többször játszottam vendégként még „katonás” koromban, s megkedveltem a helyi társulatot, számomra egyértelmű volt, hogy itt szeretném folytatni a munkát. Szikora János igazgatása idején született meg kisfiam, de így is dolgoztam még egy évadot hatalmas szerencsével és színházi segítséggel.

 – Azt látom, hogy főleg naiva, lírai szerepeket kapott. Ám azt érzem, hogy belül soha nem volt naiva. Ez nem bosszantotta?

 – Dehogynem! Nagyon kevés színésznő van, aki fiatalon naiva szerepeket szeretne játszani. Sokáig én is úgy éreztem: ezek az alakok szépek, aranyosak, s csupán dekorációként vannak a színpadon. Igaz, alkatom erre a szerepkörre predesztinált, de belülről jóval érettebbnek éreztem magam.

 – Egy kisebb szerepet játszott az Otellóban. Desdemona nem szeretne lenni?

 – Szívesen eljátszanám ezt a szerepet. Amikor Biancát alakítottam már áldott állapotban voltam, de erről még nem szóltam a színházban. Felhívtam a rendezőt, s megmondtam neki, hogy gyermeket várok. Telihay Péter erre azt válaszolta, hogy semmi gond, ő eredetileg is arra gondolt, hogy majd olyan koncepciót alkalmaz, amiben Cassio kedvese állapotos.

 – Azért vállalt el népi, kissé pikáns, szókimondó játékokba is szerepet, mert ez kitörés a naiva szerepkörből? Említhetjük a Tyukodi pajtást, vagy a nyíltan a Parasztbiblia szövegére emlékeztető Csak bejjebb, Jancsikám darabot.

 – Nem erről van szó. Még a Katona József Színházban játszottam, mikor az egyik kedves színész barátommal, Molnár Lászlóval játszottuk az utóbb említett darabot. Gyakorlatilag a gyerekkortól az idős korig fölfűztük egymás után a férfi és a női vonalát ennek a szerelmi életnek. Ezek nem jelenetek, ezek anekdoták és ezek az akkori idős emberek, akik akkor voltak 80 évesek, ők meséltek a saját életükről. Tehát ez egy kicsit dokumentumjellegű dolog is, hiszen ez szóról-szóra van leírva és mi szóról-szóra mondjuk ugyanazt, amit ők. Szókimondó a darab, a népi kultúra része, de nincs benne pornográfia.

 – 2001-ben vetítette a tv az önről készült portréfilmet. Ez segített a népszerűségben?

 – Nem hiszem. Ez a film – köszönet érte Mátis Lillának – nagyszerű lehetőséget adott arra, hogy beszéljek magamról, s azokról a dolgokról, melyek nekem fontosak. Nyilván sok irigyem lett, s azt gondolták: mit is csinált Huszárik Kata, hogy portréfilmet készítettek róla?

 – Nem fárasztó az ingázás?

 – Ebben az évadban két bemutatóra szerződtem. Az egyiknek már megvolt a premierje. Ez a Radó Denise által rendezett Gőzben. Ebből a darabból havonta játszunk 4-5-öt, ami nem sok. A próbaidőszak a megterhelőbb. A másik darab pedig Fellini Országúton c. műve lesz.

 – Milyen a színházi légkör Szolnokon?

 – Remek! Én 2006-ban elsősorban a gyermekem miatt távoztam a színháztól. Hozzáteszem, ha akkor szakmailag jól éreztem volna magam, akkor ez nehéz döntés lett volna. Az előző vezetés utolsó időszakában már nagyon sok volt a feszültség társulaton belül, mostanra viszont helyreállt a ,,rend”, létrejött egy nagyon jó csapat, ahol az emberek szeretnek együtt dolgozni, és törődnek egymással. Azt hiszem, ez meglátszik a létrehozott előadásokon is. A vidéki teátrumoknak az az előnyük a fővárosiakkal szemben, hogy a színészeknek az első a színház. Fontosnak tartom, hogy a színészek ne csak a színpadon találkozzanak egymással, hanem a próbák szünetében is, s pl. beszélgessenek egy ebéd mellett. Így emberibb légkör alakulhat ki.

 – Ha már itt tartunk: mi a véleménye a színházi, kultúrpolitikai csatákról?

 – Rémes, hogy ilyen dolgokról kell vitázni, s nem művészi kérdésekről. Arról beszéljünk, hogy az adott társulat, s annak a vezetője milyen darabokat, s milyen sikerrel visz színre. Szakmai szempontokról írjanak. Ehelyett sok minden befolyásolja és átszövi a színházi életet, ami csak árt a művészetnek.

 – Hiába a nagy siker, ha erről direkt hallgat a média.

 – Igaz…Azért minden alkalmat megragadunk, hogy a fővárosban is megismerjenek minket. Ilyen a Thália Színházban lévő bérletsorozatunk. Egy-egy előadás alkalmával a pesti közönség valós képet kaphat munkánkról. Szolnok városának remek színházszerető közönsége van, ezért sem véletlen, hogy a Szigligeti lett a leglátogatottabb vidéki teátrum az elmúlt évadban. Színészként is érzem az emberek szeretetét.

 – Jut idő a szinkronizálásra is?

 – Igen, amikor nincs színházi feladatom, akkor ez hoz pénzt a családi kasszába.

 – Van-e arra remény, hogy megkapja a rég várt szerepét, a szerepálmát, Mirát az Elveszett paradicsomból?

 -Már eljárt felettem ez a szerep… Csehov-hősnőket viszont szívesen alakítanék. Nagyon sok gyönyörű magyar darab van, melyeket méltatlanul nem játszunk. Csak egy példa: édesanyámék Sopronban játszották Tamási Áron Vitéz lélek c. darabját. Csodás mű, s a közönség is szereti. Vidám, de el is gondolkoztatja a nézőt.

 – A Duna Tv egyik műsorvezetője volt és egy főzőműsort is vezetett. Gondolom más világ a stúdióké, s más a színházé. Nehéz volt megszokni a tv légkörét?

 – Először nagyon izgultam. Fura természetem van, mert időről-időre elvállalok olyan produkciókat, melyeknek nincs sok köze valódi munkámhoz, de érdekelnek. Érdekelt, hogy egy felfokozott idegrendszeri állapot mit képes kihozni belőlem. Az említett tv-ben élő, egyenes adásban szilveszteri műsort is vezettem. Akkor izgultam a legjobban.

 – Mi az a szerep, felkérés, amit nem vállalna el?

 – Ami nagyon az ízlésem ellen való, azt visszautasítanám. Sok mindent kénytelenek vagyunk megtenni egzisztenciális fennmaradásunk érdekében, de kell lennie egy határnak.

 – Gondolt-e már arra, hogy édesapja nyomdokain haladva filmet rendezzen?

 – Szeretnék filmet készíteni, csak még nem volt hozzá kellő bátorságom. Lehetséges, hogy a közeljövőben nem rendezőként, de ún. művészeti tanácsadóként részt veszek egy dokumentumfilm elkészítésében.

 – Nem szomorítja el, hogy megszűntek a tévéjátékok?

 – Dehogynem! Rádiós feladataink is leszűkültek. Régebben nagyon sok lehetősége volt a színésznek arra, hogy a színpadon kívül megmutassa művészi tudását. Filmek, tévéjátékok, rádiójátékok készültek. Régebben egy színész évente 10 filmben szerepelt, s most örülünk neki, ha 10 évente egyszer előfordul ilyen.

 – Művészként és édesanyaként mit gondol: mekkora a média felelőssége abban, hogy milyen lesz a következő generáció kulturális fogyasztási trendje?

 – Hatalmas, s ezt édesanyaként hatványozottan érzem. Reklámokkal, ízlésromboló műsorokkal bombáznak minket. Jómagam nem engedem gyermekemet tévézni, hanem szép magyar és külföldi mesefilmeket veszek neki. Ezek a filmek nem sugároznak agressziót, és vizuális kultúrára nevelik a gyermekeket. A tv nem tesz jót a gyerek lelkének. Az, hogy felnőtt korban milyen lesz az ízlésünk, az nagyrészt a szülőkön múlik. Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert a gyermeket ki is hagyhatják társai a játékokból, ha nem nézi meg a divatos, legtöbbször amerikai filmeket.

 – Tudtommal egy kozmetikai márkának az „arca”. A szebbik nemet bizonyára érdekli, hogy van-e valamilyen szépségápolási trükkje.

 – Nincs semmi trükköm. Ráadásul mostanában nagyon kevés időm van magamra. Nem csak a külcsínre, hanem a szellemi táplálékokra is gondolok. Időm nagy részét kitölti a gyermek, a munka és a háztartás vezetése. Nagy ritkán eljárok ehhez a kozmetikai céghez, melynek munkatársai finom krémekkel kényeztetnek.

 – Amikor erre az interjúra készültem, naivan azt hittem, hogy rámborulnak a Huszárik Kata-interjúk a könyvtárban. Nem ez történt. Nem bánja, hogy nem áll jobban a középpontban?

 – Volt egy időszaka az életemnek, a Hyppolit után, mikor gyakorlatilag megállás nélkül írtak rólam, s a címlapokon szerepeltem. Ez sem volt reális. Mindent megkérdeztek tőlem, olyat is, melynek semmi köze a művészethez. Azt adom magamból, amit fontosnak tartok, amit lényegesnek tartok átadni. Viszonylag kevés olyan cikk jelent meg velem kapcsolatban, amire azt mondtam volna: ennek van értelme. Ezért nem is fáj, hogy nem vagyok a középpontban.

 – Anno láttam az egyik kereskedelmi csatorna Babavilág c. műsorában Gergő fiával együtt. Nem hiszem, hogy egy túlzottan önmegvalósító, mindent a karrierért típusú nő lenne…

 – Senkit sem akarok megítélni. Vannak anyatípusú nők és „nőtípusú” nők. Én az előbbi kategóriába tartozom. Kisfiam megszületése minden mást háttérbe helyezett.

 – Milyen újévi üzenetet küld – ebben a gazdaságilag korántsem könnyű helyzetben –olvasóinknak?

 – Anyagilag és egzisztenciálisan nagyon nehéz három év van családom mögött. Egy keresetből kellett megélnünk. Gondolom, ezzel nem vagyunk kivételes helyzetben. Azt mondanám mindenkinek, hogy ebben a nehéz helyzetben is ápolja családtagjaival és barátaival a kapcsolatot és kapaszkodjon össze azokkal, akiket szeret. Tudom, hogy ez nehéz, mert a pénz utáni rohanásban elfeledkezhetünk szeretteinkről, s nem vagyunk türelmesek családunkkal sem. Pedig ők jelentik a mentális biztonságot, hiszen – igaz, közhelyet mondok –, a család a legfontosabb.