vissza a főoldalra

 2009.01.30. 

Ő az állócsillag

Kocsis L. Mihály: Bara Margit tekintete c. könyvéről.

Bara Margit, a magyar filmművészet egyedülvalósága, 1928. június 21-én született Kolozsváron, ahol a Színművészeti Intézet hallgatója lett, szinte gyerekfejjel. 1955-ben Erdélyből férjével, Halász Gézával együtt Budapestre költözik. Rögtön Budapestre érkezése után megkapja az első filmszerepét Ranódy Lászlótól, és a magyar közönség megismeri arcát és hangját a Szakadék című filmben. Pályája töretlenül magasba szökik. A rendkívüli szépségű és tehetségű művésznő művelt, tájékozott ember, anyanyelvén kívül románul, franciául, angolul és spanyolul beszél. Édesapja, a kolozsvári suszter, román ember, édesanyja székely asszony. A suszter papa rajongott a színházért. Majd olvasni fogjuk mostani ismertetőnkben, kik, hogyan vélekednek Bara Margitról, a magyar film és színházművészet állócsillagáról, a koronázatlan királynőről, az üldözött és megvádolt emberről, akinek a pályáját a szennyes hatalom elorozta, elrabolta a rágalmak révén. Bara Margit 1977-ben teljes mértékben visszavonul pályájától. Hűséges társa Bara Margitnak 1964-től a kiváló, jó kiállású férfi, Gyarmaty Dezső, az olimpiai bajnok, és szűkebb családja, Eszter, a csodálatos, szép leány, aki soha nem akart színésznő lenni. Bara Margitot 2006. január 20-án agyvérzés terítette le. Csak és kizárólag férjének párját ritkító odaadása és gondoskodása tartotta és tartja életben. Különös, szép példázat ez a pálya és ez a sors, amit Bara Margit tudhat magáénak, és végtelenül mocskos, aljas az a világ, amelyik igyekezett tönkretenni. Ennek a világnak a főszereplői, az ún. politikusok, nemhogy gondolkodni, de beszélni sem tudtak, és aljas ember módjára pletykálkodni és rágalmazni.

 Bara Margit életpályának megismerésében annak is fontos szerepe van, hogy miféle emberekkel volt körülvéve szülővárosában, Kolozsváron, milyen szellemi környezet vette körül. Például Jékely Zoltán, Kányádi Sándor, Csiki András, a kiváló színész, és későbbi férje, Halász Géza. Halász Géza rendkívüli kiállású, megnyerő modorú férfi volt, és jó színész. A színpadon érvényesült, de mivel sajátos hanghordozása volt, filmvászonra nem kerülhetett. A könyvben egymás után sorakoznak a vallomások a magyar színművészet óriásaitól. Kállai Ferenc vallomása: „Margit volt az én szakmám szent asszonya! Nem a fejre állított szerelmi vallomások embere volt! Vállaltan tudott szeretni a filmvásznon! És az életben is! Nem sok férfit szeretett, de boldog lehetett az a férfi, akit szeretett, mert azt egészen szerette, nem méricskélve. Nem volt benne semmi léhaság, bohémság. Az ilyen asszony meghökkenti a férfiakat. Az ilyen asszonyra nem tesznek félreérthető megjegyzéseket férfitársaságban. Az ilyen asszony előtt többnyire lesütik a szemüket. Az ilyen asszonyt azonban megölik, ha kell, ha lehet. Ha el nem éri rossz pillantás, hamis szó, hát eléri majd… valami más. A pletyka. Margitot megölte a pletyka. (Megölte? Miért hagyták? Kérem, Ferenc úr, ha erről mondana valamit az édes közönségnek – nekünk, esetleg.) A házigazda legyint, mint aki sokat tud az ilyen dolgokról, túl sokat. Legyint és sóhajt. Valahogy… valahogy (keresi a szavakat), valahogy túlságos volt Margit ennek a szakmának. A színház a hatvanas években kidobta magából az ilyen hibátlan alakokat, az antihősök, a groteszk, a brechti elidegenedés… ez már nem az ilyen fenséges példányok kora, nem.” Lénárt István filmes szakember, „Papi”. Bara Margit tehát megérkezik Budapestre 1955-ben. Megérkezésének napján a filmgyárból keresik, próbafelvételre hívják, és Lénárt István emlékezetében Margit találkozása a budapesti filmgyáriakkal. „Ez a nő… valaki. Három nap múlva így viszi a próbafelvételre, és nem nehéz észrevenni, ezzel a véleményével hamarosan nincs egyedül. Ranódy úr is nagyon elgondolkozik. És a kellékesek is, a csapó, az operatőr. Valami megtörténik a filmgyári műteremben. Kicsit mintha lelassulna minden. Van valami csöndes áhítat, figyelem, minek nevezzük. És a szünetekben senki sem használ csúnya szavakat. A filmgyár figyel. Mert a filmgyár érzékeny és jó szeme van, és nem lehet átverni. Nem lehet blöffölni neki. A filmgyár pontosan tudja, ha valaki – valaki.” Hogyan emlékezik Jeles András? „Csak emlékeztetőül írom – anélkül, hogy ezzel a becsületes és jelentős szakmabeli személyiségeket bántani akarnám, hogy itt is – a „közhiedelemnek” titulált hazugsággal ellentétben – ezen a példán is kiütközik, hogy ebben a „szakmában” (a színművészetre s a többire célzok) nincs kompromisszum; csak a legnagyobb veszteség, a totális romlás és elhülyülés, az alkotóerők szétzilálása árán lehetséges a legkisebb hamis mozdulatra, szóra – vagy szótlanságra – bírni a szervezetet. Bara Margit egy idő után visszavonult, elhallgatott. A konkrétumok kevéssé érdekelnek; a Bakaruhában című filmben való feltűnése, majd az „eltűnés” ténye együtt beszédes dokumentum; itt volt valaki, aki nem oldódott bele a lassú, kedélyes pusztulásba, aki nem győzte meg magát az „élni kell” ideológiája nevében arról, hogy végrehajtható ez a bűvészmutatvány: „önmegvalósítás” az önfeladás hétköznapjaiban. Ahogy az a kis cselédlány – mint várt ott bizakodva, egész nap az esőben! – kivonult szerelmének pünkösdi királyságából, úgy távozott Bara Margit a színészetből. Ezzel egy korszak színművészete fölött az ítélet kimondatott.” Kovács András: „A Bakaruhában” a magyar filmművészet egyik csúcspontja. Hibátlan műremek. És benne Bara Margit cselédlánya a tiszta emberi méltóság archetípusa.” Margit sugárzó fiatalságának teljében volt. Gyönyörűség volt a közelijeit nézni! A Záporban van egy jelenet – a kiváló Hegyi Barna volt az operatőr –, egy premier plán Margitról: amikor először láttam a vetítőben, egyszerűen elállt tőle a lélegzetem. Lám, a rendező, akit megdöbbent egy színésze szépsége. Minden együtt volt azon a képen. A szépség harmóniája. Nemesség? – Ez a találó szó, ez jellemezte a Hideg napokban is.” Makk Károly rendező. Makk Károly rendezte a Ház a szilák alatt című filmet. A rendező választása az egyik főszerepet Bara Margitra osztotta. „– Hogyan esett rá a választásod? – Adva volt. Egy új arc. Ez a fajta szépség hiányzott akkoriban a palettáról – jelzem: talán máig –, szőkében ott volt Krencsey (akkoriban a feleségem), de ő egy törékenyebb naivatípus. Margit az az asszony volt, akiről azt mondja a film egyik szereplője Görbe Jánosnak: olyan asszonyt kerítek én neked, hogy meglátod, milyen életed lesz mellette. És akkor megpillantjuk ezt az arcot, a Margit arcát, és nyomban érezzük: istenem, mennyire nem ide való. Olyan embert kerestem, aki kirí a környezetből, aki nem illeszkedik abba a világba, amelyben él, aki kiáltó ellentéte annak a szegény, elesett férfinak, aki mellé odadobja a sors. Margitban valami elképesztően mély nőiesség volt. Olyan hangokat hallott meg benne az ember – a színésznőről beszélek! –, ami abszolút hiánycikk volt.” Törőcsik Mari: Testvérem a színpadon. Ezzel a két szóval mutatja be Bara Margitot Törőcsik Mari. „– Nagyon sok embernek kell tőle bocsánatot kérnie, de én, aki ennyire szeretem, nekem is bocsánatot kell kérnem. Végül is… az ember nem figyel kellőképpen a másikra. Nekem is családom lett, gyerekem született, belecsúsztam a saját külön életembe. Azt jelenti ez, hogy hátat fordítottam a barátságnak? Nem hiszem. És az is igaz, hogy én magam Margitétól eltérő filozófiával nem vettem elég komolyan a körülötte kavargó pletykaáradatot sem. És talán… azt sem éreztem át kellő mértékben, hogy ami aztán vele történik a színházi életben, mind-mind ennek az egyenes következménye. Nem láttam bele, nem foglalkoztam ezekkel a dolgokkal, pedig ha… talán tudtam volna segíteni neki. (Talán? Biztosan. Hiszen annyi interjúban panaszolta aztán Bara Margit, hogy mit jelentett az, hogy abban a helyzetben a férjén és a családján kívül senki sem állt mellé, senki! Vajon – kérdezi az ember utólag – vajon nem tűnt fel a…. szakmának, hogy egy olyan minőség, mint Bara Margit, egyszerre (vagy fokozatosan) eltűnik? Előbb a filmekből, aztán a színpadról. Elment Kolumbiába. De miért ment el?)”

 És egymás után szólalnak meg a kortársak, a színészek: Bodrogi Gyula, Almási Éva, Sólyom Ildikó. És megszólal Bara Margit csodaszép lánya, Eszter, aki nem akart színész lenni, és nem is lett. Kocsis L. Mihály könyvének, a Bara Margit tekintete című kiváló könyvnek és albumnak van egy fejezete, melynek az a hivatása, hogy bemutassa a kor politikai légkörét. A Központi Bizottság üléstermében vagyunk, az Ónodyügyről tárgyalnak. Az előadó Biszku Béla. Az Ónody-ügyet vizsgáló bizottság három tagja Biszku, Papp János, az antikádárista Veszprém megyei első titkár, és Korom Mihály, aki sok minden volt abban a rendszerben. Jelen van Kádár is. Tehát az Ónodyügy. Ónody az Éttermi és Büfé Vállalat igazgatója volt. A vád: 400 ezer forint sikkasztás, ami Ónody bűne. Legalábbis Biszku szerint. Erről az ügyről mondta ezen az ülésen Kádár János, hogy ennyi pénzt egy tisztességes tsz-főkönyvelő is elsikkaszt. Tehát Kádár tudta, hogy másról van szó. Egyszer említik a Központi Bizottság ülésén Bara Margit és Törőcsik Mari nevét. Merthogy belekeverték őket korábban az Ónody-ügybe. Ezt a pletykát nem a körúton találták ki, de még csak nem is a Nemzeti Színház társalgójában. Ezt a pletyka mocskot legmagasabb politikai körökben eszelték ki, és onnan terjesztették. Tekintettel arra, hogy Gyarmaty Dezső, Bara Margit férje olyan hitelesen és megrendítően szépen szól a Bara-történet egy-két szereplőjéről, hogy nem bonyolítom az ügyet azokkal a tényekkel, amelyekről hiteles forrásból pontos információim vannak. Ennek az ügynek igenis főszereplője volt maga Biszku Béla és az ő civil baráti köre. Főszereplője volt Nezvál Ferenc igazságügyi miniszter, Kossa István közlekedésügyi miniszter, Tausz János belkereskedelmi miniszter, mind megannyi szerencsétlen agyú, munkásmozgalmi kőbe fagyasztott kövület. Olvasván ennek a Központi Bizottság titkos ülésének a jegyzőkönyvét, a méla hányinger kerülget. Ezek az emberek voltak az erkölcsi ítészek, ezek a vénemberek, nyáladzó, folyó orrú, vén, gusztustalan országlárok, ezek kezdték ki a magyar színház- és filmművészet állócsillagát. Mert rossz lelkiismeretű, hagymázas álmaikban a szép nőről fantáziáltak. Hogy leöntik a nőt csokoládéval, majd nyalogatják. Ilyen világ volt ez, erről tanácskozott a Központi Bizottság zárt ülésen, zárt jegyzőkönyvvel. Förtelem! Tönkretettek egy kivételes embert. Igen, egy szép, nagyszerű embert. De a szeretet révén túlélte, felépült, csak az a baj, hogy most már Bara Margit egyik keze és lába béna, és beszélni is nehezen beszél. Az agyvérzés a Központi Bizottság tevékenységének a „sikere”. De része volt ebben a színészvilágnak is. Miközben felbolydult lélekkel, de jó érzéssel teszem le Kocsis L. Mihály könyvét, végezetül idézek az albumból, a sajtóból átvett idézetek egyikéből. Magam is társtettes vagyok a Bara Margit életsors feltárásában. A Vasárnapi Újság szerkesztőjeként kértem meg Király Editet, kolléganőmet 1990 februárjában, hogy keresse meg Bara Margitot, és bírja szóra. Megtörtént. Király Edit kérdezte a művésznőt: „És kollégáid hogyan reagáltak minderre, ami veled történt? Bara Margit: Nekem nagyon jó barátom volt Kállai Ferenc, és amikor engem elbocsátott Both Béla, akkor mondtam neki, hogy én nem nyugszom bele és a döntőbizottsághoz fordulok. Akkor ő nagyon kért engem, hogy ne tegyem, mert ő a döntőbizottság elnöke, és őt nagyon kínos helyzetbe hoznám. Hát, én nagyon furcsának találtam, hogy egyrészt ő igazgatósági tag, ahol eldöntötték, hogy engem kirúgnak (a Nemzeti Színházból), ugye, tehát ő egyik helyen beleegyezett, és a másik helyen, ahova én fordulhattam volna, annak ő volt az elnöke. Tehát színházon belül nem tudtam mit csinálni.

– Amikor a Nemzeti Színházban az utolsó előadásomat játszottam, akkor nemcsak én, a kollégák is tudták ezt. Vége lett az előadásnak, én borzasztó fegyelmezetten viselkedtem, szépen lesminkeltem, azt a sminkruhámat elhoztam emlékül. Azelőtt legtöbbször az volt, hogy a kollégák felajánlották, hogy hazavisznek, rengetegen laktak Budán. Tudniillik, azt hiszem, csak nekem nem volt kocsim, úgyhogy mindig valamelyik kedvesen felajánlotta, hogy hazavisz. Nos, akkor senki sem ajánlotta fel. Én kijöttem a színház hátsó bejáratán, az egy nagyon ronda, piszkos udvar, és vigasztalanul szemerkélt az eső. Kiléptem azon a ronda kapun, és ott álltam egy kicsit, ott, az esőben, és akkor arra gondoltam, hogy befejeződött az én pályafutásom. Szép lassan elmentem a buszmegállóba és hazamentem. Egyedül.” Egy másik újság meg ezt írta: „A színésznőt eltávolították – kirúgták – a Nemzetiből, a József Attila Színházban pedig koldusként kezelték, majd onnan is kitették. Sem emberileg, sem művészileg nem védték meg. Gusztustalan marakodás áldozata lett. A kor egyik ünnepelt sztárja most négyezer forint nyugdíjból él.

(Vas Népe, 1990. február 26.)”

Nem kétséges, Bara Margitot a hatalom mocskosai tönkretették. Bara Margitot családjának szeretete tartotta derűben és életben. Voltak színészek, Sinkovitsék és a többiek, akik a rendszerváltás után kitüntetésért kilincseltek Göncz Árpádnál. Bara Margit megkapta a kitüntetést, majd Mádl Ferenc – megkésve ugyan -– Kossuth-díjjal jutalmazta a magyar színművészet állócsillagát. Valamelyik barom újságíró azt írta: Bara Margit politikai hovatartozása miatt nyerte el a kitüntetést. Ó én édes Istenem!

(Kocsis L. Mihály: Bara Margit tekintete. Kairosz Kiadó, 2008.)