vissza a főoldalra

 

 

 2009.01.30. 

Cseppben a tenger

Nemrégiben láttam az egyik tv-csatornán annak az idős embernek a megtörtségről, megfélemlítettségről árulkodó arcát, aki áramot vezetett a zöldségeskertjét körülvevő kerítésbe (az udvarán belül), s bár erre még föl is hívta a figyelmet, mégis a terményeit rendszeresen megdézsmálók egyikének halálát okozta. Az ellene indított eljárás még folyamatban, de az erőviszonyok ismeretében aligha elképzelhető, hogy csupán felfüggesztett börtönbüntetést fog kapni. Egész megjelenése, beszédmódja, habitusa számomra egy szorgalmas, lelkiismeretes, derék gazdaember képét mutatta. Az eset persze megosztotta a közvéleményt, még a gátlástalan, lovat kapott „megélhetési bűnözőket” (akik immár mások megélhetését veszélyeztetik, sőt akadályozzák) nem éppen támogató ellenzéki közvéleményt is. Nem is csoda, hiszen egész mai életünk, létünk abszurditása, mint cseppben a tenger, tükröződik benne. Leginkább az „igazságszolgáltatás” (amely ma már csak idézőjelben használható, akár a „rendszerváltás”), vagyis pontosabban a joggyakorlat kettős mércéje, amely immár a magyar lakosság elleni hadviselés egyik harci eszközévé vált. Előrebocsátom, hogy minden tiszteletem azoké az evangéliumian fundamentalista vagy tolsztojeánus keresztényeké, akik nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is képesek bizonyítani, hogy lemondanak a jogos önvédelemről is. Inkább hagyják magukat kirabolni, éhenhalatni, megnyomorítani, agyonütni, minthogy bárkire kezet emeljenek, bárkinek ártsanak, nem még, hogy öljenek, illetve bárkinek a halálát okozzák. (Ámbár, ha már a ránk bízott család, vagy a nagy család: a nemzet iránti felelősségünkről van szó, akkor már nem ilyen egyszerű a helyzet.) De alighanem ők is elkötelezettjei a szeretet mellett az igazságnak is, és elítélik a fent említett kettős mércét, amely egyre kirívóbb és egyre inkább egy közösség: a magyarok, főleg a törzsökös, vidéki, falusi, tanyasi, mezőgazdasági munkából élő magyarok, gazdálkodók, a magyar parasztság maradványai iránti gyűlöletről tesz tanúbizonyságot. Mondja már meg nekem valami jogvégzett ember, hogy ha valaki kutyát, mondjuk egy jókora komondort (vagy rotveilert!) tart az udvarában, kétkezi munkája gyümölcseinek védelmére, őrzővédő kutyát, netán még láncon is tartja, amelyen csak kis zöldségeskertjét járhatja körül, és az marja halálra a tolvajt, az is ugyanakkora büntetésre számíthat? Vagy annyival enyhébbre, amennyiben a kutya nem annyira biztos, hogy öl, mint a 220 volt? (De ha mégis, akkor annál fájdalmasabban.) Vagy pedig annak szól a büntetés (ha csak úgy nem!), hogy a termények megdézsmálói köztudottan ugyanahhoz a körhöz (mondjuk ki, szép eufémisztikusan: ugyanahhoz az etnikumhoz) tartoznak, amelyet már szinte úgy használ ellenünk egy másik etnikum, mint annak idején az ávósokat? (Azzal a különbséggel, hogy ebben a testületben még hozzá tartozó személyek által is bőven képviseltette magát. Igaz, kockázatot akkor sem vállalt, ám akiben bosszúvágy és szadizmus volt, az kiélhette ártatlanokon is, a kollektív büntetés napjainkban különösen aktuális – gázai – receptje szerint.) Ennek a kettős mércének számomra mindmáig a legfölháborítóbb megnyilvánulása az, amellyel az igazságtétel törvénytervezete idején az emberiségellenes bűnök elkövetőit nem csupán mentegető, de ellentámadásba átmenő „hazabeszélők” egyikének reakciójában találkoztam. Eszerint nincs mit számonkérni a tömeggyilkosoktól és az ítélet nélkül börtönben, fogságban tartottakat halálra kínzó vallatóktól, minthogy ők nem hirdették meg a keresztényi irgalmat és megbocsátást. Ellentétben azokkal, akik viszont igen, akik álszentek, mert elszántak, hogy megtorolják a rajtuk vagy hozzátartozóikon esett „sérelmeket”. Ez a „megközelítés” tehát két részre osztja az emberiséget: azokra, akiknek az a dolguk, hogy gyilkoljanak, kínozzanak, anélkül, hogy ezért felelősségre vonhatók volnának, és azokra, akik tartoznak a maguk meghirdette eszmék nevében mindezt elviselni. Ezek után, mondanom sem kell, hogy többé soha nem ért váratlanul, felkészületlenül, meglepetésszerűen a náci és a bolsi bűnök mégoly nyilvánvaló és vérlázító kettős mércéje sem. Szeretném azért hozzátenni, hogy nem tudok elképzelni olyan jámbor, kegyes, evangéliumi keresztényt, akinek tetszene a világ efféle berendezése. Amely persze a berendezőknek nagyon is teszik. Azért is csinálták, és azért ragaszkodnak hozzá körmük szakadtáig.

 

Kiss István