vissza a főoldalra

 2009.07.03. 

A haza és fiai

Néhány napot Görögországban töltöttem, és bizonyítottá vált előttem: egy nemzet ereje nem attól függ, hogy nagy, netán dicső volt-e múltja – az egykori nagyság jó esetben nem több, mint az ásatások romkertnosztalgiája –, sokkal inkább attól, mennyire élően és szeretettel viszonyulnak a nemzeti múlthoz a mai generációk. A hellén világ keleti fertályán, a kis-ázsiai partok mentén végvárként van 12 görög sziget – közös nevük Dodekaniszosz- szigetek –, melyek történelmi korok óta véd- és dacszövetségben vannak egymással az őket állandóan elnyeléssel fenyegető idegen – most leginkább török-iszlám – fenyegetettség miatt, amit nem árt komolyan venni. (Gondoljunk Ciprus megszállására.) A Dodekaniszosz- szigetek közül néhányat volt szerencsém meglátogatni, de ezúttal csak kettőre térek ki.

Kósz egy olyan álomsziget, amely külön könyvet érdemelne. Hippokratész szülőföldje, és orvosi iskolájának centruma: 900 éven keresztül, amíg egy földrengés szét nem rombolta, itt működött Európa legnagyobb és legeredményesebb közpénzen fenntartott kórháza, orvosi centruma (Aszklépeion), 900 éven át Kószba hajózott minden gyógyulni vágyó, mert csak ez volt az utolsó remény. Tény, hogy az európai értelemben vett orvoslás ezen az apró görög szigeten született és innen terjedt tova. Kósz ma is Hippokratészból él: Hippokratésznek hívják a repülőterét, Hippokratész 14 méter kerületű, kétezerötszáz éves platánja (képen) , amely alatt tanított, szent és sérthetetlen tabu: a századok során hozzáépült az óváros, reggelente háromtagú egyenruhás kertészbrigád locsolja, ápolja, gereblyézi a számára tervezett acél támasztékra rogyó, elkerített gigászi fát. Hippokratész eredeti és olcsó, bóvli szobrai, képei, orvosi esküje minden létező nyelven, minden létező árusnál. Kósz leghíresebb lakóját 2009-ben is Hippokratésznek hívják. Vajon, ha magyarnak születik ez az orvos, tudna róla bárki is? Rosszindulatú rágalom, ha feltételezem, hogy a magyar Hippokratésznek tehetségét még életében elvitatták volna tehetségtelen kortársai, neve pedig halála után néhány évvel törlődik végleg a magyar köztudatból. Esetleg úgy járt volna, mint a turul madarunk: tilos lenne köztéri ábrázolása, mert magyarkodást, nacionalizmust jelképezne – némelyek szemében. Szerencsére a görögök nem némelyek. És persze a görögök nem hülyék: nagyon jól tudják ők, hogy egy platán, jó ha 500 évet élhet, így Hippokratész platánja, legjobb esetben is ötödik generációs leszármazottja az eredetinek. Csakhogy ők azt akarják, hogy ez a fa az a fa legyen: Hippokratész fája! És az lett. Kósz hajlamos rá, hogy Apellésszel is hencegjen, bár ő nem helybeli, nyilván Nagy Sándor hadával érkezett a szigetre. Apellészt tartják az ókori görög kultúra legnagyobb festőjének, legkimagaslóbb zsenijének. Néhány dolgot kötelező penzum tudni róla: a hellén világbirodalmat megteremtő Nagy Sándor udvari festője volt, egyedül csak neki volt joga az uralkodót lefesteni, rajzolni, megörökíteni. Továbbá ő volt az első, aki lépéseket tett a görögtől addig idegen illúzionisztikus, árnyékolt festészet felé. A művészettörténet legelső önarcképét ő alkotta meg. Négy alapszínt használt: fehér, fekete, sárga, vörös. Ezeknek minden létező árnyalatát igényelte, de soha nem keverte az alapszíneket. Viszont elkészült munkáit egy rejtélyesen opálos lakkozással vonta be, amitől egészen különleges színhatást mutattak. Sok mindent elmondhatnék még róla, hála az őt rajongva imádó görögöknek, de van egy kis bibi: Apellésznek egyetlenegy műve sem maradt fenn, sőt még másolat sem. Könnyű az olaszoknak lelkendezni Leonardo da Vinciről, a kétkedőknek legfeljebb az orra elé tolják az önmagukért beszélő műveket. De ezek Apellész esetében nincsenek. Apellész egy név, egy fikció, egy a görög lelkek által több mint két évezrede szeretett, csodált, életben tartott idea, amelynek nem ártott meg, hogy az idő kilopta alóla a műveket. Apellész legalább annyira nemzetkarakterológiai jelenség, mint művészettörténeti. Ma is szeretik, sőt idézik. (Kevesen tudják, hogy például tőle származik az egész Európában elterjedt mondás: „A csizmadia maradjon a kaptafájánál”.) Vannak alkotások, amelyek név nélkül maradtak fenn, és vannak alkotók, akik alkotások nélkül is halhatatlanok. Mert így akarja a nép, amely szülte őket. Niszirosz egy Budapest méretű, apró, vulkanikus sziget: „szunyókáló” tűzhányója kisebb- nagyobb mértékben mindig aktív. Ez egyben legfőbb turistalátványossága. Lakosainak száma ezer alatti, ebből 800-an élnek a sziget fővárosában, Mandrakiban, ahol két működő görög katolikus templom is van. Az ember azt hinné, ez a sziget maga a világvége, amely fölött átlép idő és a történelem. Soha nem így történt. Évezredek óta minden létező hatalom (perzsa, római, török stb.) szemet vetett rá és kifosztotta. Az időnként kitörő vulkán csak segített nekik. Utoljára a múlt században Mussolini nyúlta le, csak a háború végén kaphatta vissza Görögország. Úgy tűnik, most nincs veszély, csakhogy a kikötői kocsma egyben internetes kávézó is, ami engem egyre figyelmeztet: amit meghagytak az ezredek rabló zsoldosai, el fogja vinni a globalizáció. A fővároska egyetlen utcából áll, amely, mint a giliszta bele, húzódik végig a településen, és várja a naponta 3-4 hajónyi turistát, mint éltető pénzforrást. Itt akadtam rá egy aprócska fotógalériára. Tulajdonosa, a 60 és 70 közötti ősz férfi csakis saját műveit árulja. Nisziroszon született, itt él, és egyedül csak itt fotózik, sehol máshol. Életművét Niszirosz- szigetének fotózása teszi ki. Bár némileg helyesbítenem kell: az egyetemes emberi életet, a születéstől a temetésig ívelő sorsot, a gyermekkor, a szerelem és a vénkor pillanatait, a világmindenség szépségét és erejét fejezik ki fotói, de mindezt csakis nisziroszi miliőben. Számára Nisziroszon kívül nincs világ, csak ez van. Nem az a lényeg, hogy a pultja mögött üldögélő, barátságos öregember szorgalmas fotós volt-e, hanem az, hogy egy helyben volt képes bevárni és meglátni az Isten teremtette világ minden csodáját és misztériumát, mert ráérzett: nem az lát sokat, aki sokfele megy. Ezért nem csupán fényképész, hanem igazi, alázatos művész, akinek hitelét egy Nisziroszon leélt, és mégis teljes élet pecsételi meg. Görögország iskolapéldája a nagy titoknak: múltat a nemzet, nemzet a múltját tartja életben. Sajátos szimbiózis ez, megszakadása esetén a feledés mélységes kútjába hullik nemzet és múlt egyaránt.

Szőcs Zoltán