vissza a főoldalra

 2009.07.03. 

„Kegyelemből” akasztófa

Június 5-én a Komárom-Esztergom megyei Császáron felavatták a falu egykori plébánosa, a munkáshatalom által 1919-ben kivégzett Wohlmuth Ferenc szobrát. Az emléktáblánál a vértanúság napjának eseményeit felidézve Szalai Gábor tatai plébános tartott megemlékező beszédet, majd a Szózat elhangzása után elhelyezték a kegyelet koszorúit. Tény: nagyon keveset tudunk az ún. tanácsköztársaság idején vértanúhalált szenvedett egyháziakról. Wohlmuth Ferenc atyával együttesen kilenc katolikus papot és két apácát végeztek ki a kommün idején Magyarországon. Nem csak Wohlmuth atyáról, de a többi vértanúról sincs sok információ a birtokunkban.

Szalai Gábor tatai plébános érdeklődésemre közölte, hogy az atya 1855. július 27-én született a jelenlegi Burgenland területén lévő Sopronnyéken. Erre emlékezve a vértanú plébános szülőfalujából ötven zarándok érkezett hat pappal a június 5-ei ünnepségre, s elhelyezték az emlékezés virágait a szobornál és a kivégzés helyszínén. Wohlmuth atya a győri bencéseknél végezte tanulmányait, mint az egyházmegye gimnazista papnövendéke. Kijárta a szemináriumot, s 1881-ben szentelték pappá. Ezt követően több helyen teljesített segédlelkészi szolgálatot. Központi beosztásban is működött: Győrben a kispapok lelki igazgatója, Sopronban pedig a kármelita apácák gyóntatója volt egy rövid ideig. Papi életének leghosszabb állomáshelye Császár község volt. Ennek a településnek negyedszázadig volt a plébánosa. Vörösváry Ernő – Wohlmuth atya kortársa – írt egy könyvet a vértanú plébánosról. Ebben megemlékezik arról, hogy az atya nagyon szigorú ember volt – elsősorban saját magával szemben. Mindennapjait a legnagyobb puritánságban töltötte el. Fontos volt számára a karitatív gondolkodásmód. Tudjuk, ez a 20. század első felében nem volt még annyira általános, mint napjainkban. Wohlmuth Ferenc atya sokat tett azért, hogy a karitatív szeretet megnyilvánuljon a császári egyházközségben. Az atya egy –1919-ben – 13 éves árva kisleányt nevelgetett, s szeretett volna rá pénzt hagyni, de ezt az összeget elvették tőle a bolsevikok. Az isteni gondviselés mutatta meg a hatalmát azzal, hogy később boldog Batthyány-Strattmann László vette pártfogásába a kislányt.

Mint mindenütt: Császáron is voltak követői a bolsevik tanácsköztársaságnak. 1919. júniusában felröppent a hír, hogy megbukott a vörösek rendszere. Ennek hatására a kommün helyi tagjait a falu jogosan feldühödött népe őrizetbe vette. Abban, hogy ez az esemény véráldozat nélkül történt, nagy szerepe volt az említett plébánosnak, aki lelkére kötötte a híveknek, hogy minden erőszakoskodástól tartózkodjanak. Azon volt, hogy megmentse az életét a bolsevikoknak, mert ő az embert nézte. Erről a császári megmozdulásról értesült a tatai kormányzótanácsi biztos, Lantos (Löwy) Bertalan, aki rendkívüli intézkedéseket tett, s június 4-én egy munkásokból álló fegyveres alakulat szállta meg a községet. Kimondták, hogy a helyi legfőbb ellenség maga a plébános. Órákon át keresték, de nem találták. A jó szándékú helyi lakosok figyelmeztették a plébánost, aki a templomban bújt meg. Ám egyszer, mikor imádkozva vonult a templomban, felismerték, és kivonszolták az Úr házából. Ekkor kezdődött el a koncepciós per. Perről nem is beszélhetünk, mert minden jogi alapot nélkülözött a rögtönítélő törvényszék, melynek tagjai bányászok, munkások voltak. Egy dokumentumban olvashatjuk: „A kirendelt védő Szabó András enyhítést kért, mivel a golyó általi kivégzés túl hangos, inkább a csendes akasztást ajánlja.” Ez aztán az igazi cinizmus! A történelemből ismerjük, így az aradi vértanúk históriájából is, hogy a golyó általi halálra ítéltetés enyhébb büntetés a bitófánál. A vörös terror emberinek a gőgje nyilvánult meg ebben a kivégzésben. Azt akarták, hogy a fájdalmas, kötél általi halál legyen a „büntetése” a plébánosnak. Szalai Gábor tatai plébános atya emlékező beszédében kiemelte, hogy a plébános vértanú volt, s nem arról van szó: egy véletlen szerencsétlenség áldozata lett volna, vagy rosszkor volt rossz helyen. Wohlmuth atya tudatosan vállalta a vértanúságot. Miért? Tudta, ha elmenekül, akkor másokat fognak kivégezni. Az is szóba került, ha a plébánost nem találják meg, akkor a káplánt fogják kivégezni. Olyan családos emberek élete is veszélyben volt, akik nem álltak a vörös lobogó alá. Sok falusit ezért nem halálra, „csak” pénzbüntetésre ítélt a helyi vörös „törvényszék.” A plébánost viszont ki akarták végezni, s ettől semmi sem tántorította őket el. Még a pénz sem, pedig tudjuk, mennyire kedvelték az anyagiak begyűjtését a bolsevikok. Az ökumenizmus –ami abban az időben még idegen szemlélet volt - gyönyörű megnyilvánulása lehetett, mikor egy református nagygazda az egész vagyonát –földjeit, jószágait – ajánlotta fel a plébános életéért. Ezt vörösök elutasították.

A vörösök nem engedték meg Wohlmuth Ferencnek, hogy elbúcsúzzon híveitől, hanem meg akarták szégyeníteni az öreg papot. Az egész falut kirendelték a kivégzés helyszínére, a falu főterére. Mikor Ferenc atya nyakán volt már a hurok, arra kérték a vörösök, hogy mutassa meg, kik voltak az „ellenforradalmárok.” Ekkor szólt híveihez az atya, s mondta el hitvallását az emberek felé fordulva. Az ott elhangzottak olvashatók Wohlmuth Ferenc síremlékén is: „Elmegyek, mert elveimért pusztulnom kell. Sokat dolgoztam értetek, hogy boldogok legyetek. Ezért csak imáitokat kérem. Isten veletek!” Mivel a rövid kis időt a plébános nem mások besározására használta fel, beszédét félbeszakították, s kirúgták alóla a széket. Ezt követően hosszasan, perceken át agonizálva lépett át a halálnak a küszöbén. Holtában is meggyalázták, mikor a négy égtáj felé lóbálták a holttestét az akasztófán. 1920 és 1945 között a faluban és környékén a hívek többször is megemlékeztek hajdani plébánosukról. A tragédiát a falu népe magában hordozta. Síremléket állítottak, emléktáblát helyeztek el a kivégzés helyszínén, s megemlékezéseket tartottak. 1945-től erről az eseményről hallgatni kellett, s még az emléktáblát is összetörték. A rendszerváltás után helyezték csak el a táblát a községháza falára. Ezt követően többször előfordult, hogy Sopronnyékről zarándokok érkeztek Császárra, hogy emlékezzenek szülőföldjük mártírjára.

Író Sándor, Császár jelenlegi plébánosa tervbe vette, hogy a 90. évforduló alkalmából szobrot állítsanak a kivégzett plébánosnak a templom előtti téren. Június 5-én, a szentmisét követően került sor a fehér mészkőből kifaragott szobor felavatására, amelyet az alkotó, Illyés András szobrászművész személyesen mutatott be. Az életnagyságú mű Wohlmuth Ferenc atyát papi öltözetben, kezében keresztet tartva ábrázolja. A szobrot Pápai Lajos püspök atya áldotta meg. Szalai Gábor atya közölte szerkesztőségünkkel, hogy a környékbeli falvakban elevenen él Wohlmuth Ferenc emléke. Tatáról és Burgenlandból is részt vettek az ünnepségen. Az előző városból azért is, mert sokakat megdöbbentett, hogy Tatáról érkeztek anno a vörös különítményesek. Összesen hat-hétszáz ember vett részt a június 5-ei rendezvényen, melynek csúcspontja az az ünnepi szentmise volt, melyet Pápai Lajos győri megyéspüspök mutatott be. Püspök atya szentbeszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy keresztényként inkább legyünk sajnálattal a papokat akasztó és templomokat kifosztó emberek irányába, mert a gyűlölet nem segíthet, csak az imádságos lelkület. Jézus is azt mondta Szent Lukács evangéliuma szerint: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”.

Meg kell említeni, hogy egy fájdalmas esemény beárnyékolta a június 5-ei megemlékezést. Az ünnep előtti napon rablók törtek be a már feldíszített templomba, letépték és elvitték az oltárképeket. Fel volt dúlva az egész templom. Meglett férfiemberek úgy zokogtak, mintha kis gyermekek lettek volna. Ebben a felfokozott ünnepi hangulatban ez egy fájó seb lehetett… Először többen arra gondoltak, hogy a rablásnak köze van a megemlékezéshez, de úgy tűnik, hogy a betörés megrendelésre történt, mert egyedül a Dorfmaister-festményeket lopták el hatalmas anyagi kárt okozva az egyházközségnek. Élnek még a kommün szellemi örökösei!

Medveczky Attila