vissza a főoldalra

 2009.07.10. 

A korszerű nemzeti radikalizmus

Hölgyeim és uraim, tisztelt konferencia!

Amikor ehhez az előadáshoz elkezdtem gyűjteni az anyagot, először azt hittem, hogy a politika és az ideológia területén kell kutakodnom. Aztán rájöttem, hogy ez csak részben igaz, ugyanis a radikalizmus fogalmával, egészen pontosabban ezzel a szóval – mint más szavakkal is, pl. demokrácia, nemzet, nacionalizmus, szabadság – oly mértékben elbánt és visszaélt az 1945 után Európában kialakult, majd lassan kötelezővé vált politikai konszenzus, hogy már régen nem eredeti jelentésének hordozója, sokkal inkább valamiféle viszolyogtató szitokszó, veszélyre figyelmeztető jelző, amely arra utal, hogy a vele kapcsolatba hozott fogalom, intézmény vagy személy kiírta magát a jogállamiság keretéből, azaz nem legitim. A XX. század szépszámú gyalázatához nyugodtan hozzáadhatjuk ezt a sunyi, erősen bolsevista színezetű elintézési módot: ha politikailag nem bírnak vele, ha ideológiailag nem tudják legyőzni, hát szóhasználatilag, szemantikailag húzzák ki a talajt a radikalizmus alól. Gratulálunk az eltervezőknek, ugyanis sikerült. Szabó Dezsőt, mint a nemzeti radikalizmus atyját szokás emlegetni. Ebben a relációban a ,nemzeti’ a XXI. század első évtizedében szintén szitokszó, de most maradjunk csak a radikalizmusnál. Miért gondolják, akik gondolják, mire alapozzák, hogy Szabó Dezső radikális volt? Nyilván nem az elmaradhatatlan fatermörder gallérra, amelyet a két háború között már csak ő hordott. Ettől legfeljebb különc lehetett volna, nem radikális. De nem érdemes túlbonyolítani a dolgot, ugyanis Szabó Dezső radikalizmusa roppant egyszerű, már-már gyermetegen naiv attitűdre épül: az igazmondás radikalizmusára. A pályakezdő Fülep Lajos 1919 decemberében, a Nyugatban rosszindulatú, jófiús – (ami azt jelenti, hogy a Nyugat kozmopolitáinak tetsző) – kritikát ír Az elsodort faluról, ebben van egy kitétel, amely miatt részemről megbocsáttatik Fülep minden karrierizmusa: Szabó Dezsőt „igazság- fanatikusnak” nevezi.

 Telitalálat, s egyben a szabódezsői radikalizmus legtömörebb definíciója ez a jelző: igazság-fanatikus. Az igazság és a valóság a dolgok legmélyén azonos tartamok, és mert a valóság az Istentől adatott világ része, valamilyen szinten mindig szakrális is. Innen, a valóság szakralitásából ered az igazság szakralitása, és a hazugság ördögtől való mivolta. Az igazságnak és a valóságnak elvben mindig szinkronban kellene lenni, mint tárgynak és árnyékának, csakhogy az embernek megadatott, hogy ezt a kettőt szétválassza egymástól. Ha nemes cél érdekében teszi, ez erényül is szolgálhat neki – (utalnék Ibsen Vadkacsájának problémakörére) –, de ha rosszindulatú számításból, önzésből, másokat becsapó manipulációból, akkor bűn a javából. Utalni is felesleges rá, hogy a hazugságok, főként a politikai és társadalmi hazugságok 99 százaléka ezen utóbbi kategóriából való. Valójában viszont még ennél is rosszabb a helyzet: századok és ezredek történetének egyértelmű tapasztalata az, hogy a hatalmi harcok, a hatalmon maradás sikere, népek, nemzetek, vagy birodalmak irányítás alá vonása az esetek túlnyomó többségében hazugságokra – (rágalmakra, komolytalan ígéretekre, nem létező veszélyekre, az ellenség fantomizálására) – alapozódik, nem valós igényekre. Ezen a ponton viszont az igazmondó, aki leleplezi a hatalom hazugságait politikai tényezővé, azaz első számú közellenséggé válik a hatalom minősítése szerint. Legelső országos megnyilatkozásától, 1911 tavaszától kezdve, amikor is közzétette elhíresült, vitriolos vitairatát a Válasz Nagyméltóságú gróf Tisza István volt miniszterelnök nagybirtokos úrnak-ot, Szabó Dezső is azonnal üldözendő, kerülendő közellenség lett: mindig, minden rendszer utálta, ami arra mutat, hogy mindig, minden rendszer – a Monarchia, a bolsevik forradalmak, a Horthy-féle keresztény kurzus, a sztalinista Rákosi-éra, a kacsingatós Kádár-korszak, a „jaj, de nagyon szabadok lettünk!” Antall-korszak, és minden, ami azóta volt – hazugságokra épült. Értelemszerűen Szabó Dezső, a röntgen-szemű, a gátlástalan igazság-fanatikus nem kell nekik.

Így alakulhatott ki az a helyzet, amelyet 1920 nyarán ő így foglal össze: „A kommunizmusnak kendőzött zsidó uralom alatt az irodalomban az egyetlen merész és kiáltó tiltakozása voltam a kereszténységnek s a magyarságnak. Ennek volt a természetes következménye az, hogy az uralom bukása után a gyávák és gazemberek engem támadtak legerősebben. (…) Arra születtem, hogy nagyon szeressenek és nagyon gyűlöljenek s amíg élek, mindig harc lesz köröttem, mint minden zászló körül.” Ha jobban belegondolunk, van ebben a helyzetben valami abszurd ellentmondás: a pályakezdő Szabó Dezső elindul az irodalom jól kitaposott útján, semmi másnak nem tekinti magát csakis írónak, és pillanatokon belül a nagypolitika mélyvízei csapnak össze a feje fölött. Rengeteg támadás éri, hogy maradjon a kaptafánál, vagyis az irodalom felségvizein, és még sokra viheti, ha nem „kontárkodik bele” a politikába. A kontárkodás erősen lekezelő minősítését azzal érdemli ki a hatalomtól, hogy igazat mond egy, a hazugságok áttekinthetetlen érdekrendszeréből szőtt világról. Ez skandalumként hatott már 1911-ben ugyanúgy, mint például 1939-ben, amikor Az egész látóhatár előszavában visszatér a kérdésre: ugyan miért olyan problematikus a magyar hivatásos politikusok számára az „írópolitikus” fogalmának tudomásul vétele? (Itt jegyzem meg, hogy ez a probléma nagyjából 1985-ig, a monori találkozó idejéig egyedül Szabó Dezső problémája volt irodalmunkban, onnantól fogva osztozkodnak vele néhányan írópolitikus mivoltuk következetes elutasítása miatt a hatalom részéről, na és társadalmon kívülivé rekesztésen. Gondolok itt elsősorban Csurka Istvánra.)

De nézzük, mit írt erről Szabó Dezső: „Érdekes: sohasem volt állandó problémává felfújt kérdés az: hogy vajjon a miniszteri tisztviselő, a bankár, a volt katonatiszt, a gróf, a földbirtokos, a tanyai tanító stb.: lehet-e politikus, foglalkozhatik-e politikával? Sőt: fájdalmasan, katasztrófálisan: még az ügyvédnél sem tették fel ezt a kérdést. Miért lett ez éppen az írónál örök vita tárgya? Rosszul tettem fel a kérdést. Szegény boldogult Pekár Gyula majdnem két évtizedig volt megcsonkult Honunk külügyi humora. A jeles Zsitvay és a kitűnő Karafiáth súlyos eredményekkel gazdagították Turán lírai készletét és mégis: miniszterek és vezető politikusok lettek. Az elismerésre nem méltatlan Herczeg Ferenc hetenként egyszer felszolgált a Pesti Hírlap kormány-asztalára egy csésze politikai szederlevélteát. A hon-rapszódiák modern Gigászának: Gyula Diáknak százpercentes politikai beváltságát Hazánk megszűkült határai közt senki sem vitatja. Rengeteg példát hozhatnék még ide, de nem akarom azok munkáját megnehezíteni, akik a világháborút minél szűkebb körre akarják korlátozni. De világos: hogy az írók egy részének, legnagyobb részének politikai szereplése ellen nincs tiltakozás. Csak bizonyos, minden korban alig egy-két író ellen jelenik meg a politikai paradicsom küszöbén teljes fegyverzetben a tiltó Angyal: hogy lángpallóssal és a rettentés minden egyéb eszközével ellökje a merészkedőt a politikai megnyilatkozás minden gondolatától. Kik ezek a kivételes tilalmú írók?” Ezt kérdezi Szabó Dezső, és hadd feleljek rá én: ezek azok a bizonyos igazság-fanatikusok, akik, ha bekerülnének a törvényhozásba, leülnek ugyan kártyázni a hamis kártyásokkal, de felrúgva a maffiaszokásjog és a maffiaérdek minden szempontját, leleplezik, felmutatják a világnak a cinkelt lapokat. Ők azok a radikális igazmondók, akiket a honi hatalom szeret kívül tudni, sőt távol tudni a törvényhozás neogótikus palotájától.

 Szabó Dezső radikalizmusának nem nagyon tudnám felvázolni a fejlődéstörténetét: a már említett, 1911-es Tisza-cikkben, sőt a még korábbi, 1910-es „riadóban”, a Tanárok mozgalmában már – miként Vénusz lépett ki a kagylóból – teljesen kifejlett állapotában áll előttünk. Az ő radikalizmusa in statu nascendi ugyanolyan tökéletes és erőteljes, mint évtizedek múltán is lesz. Felesleges szófecsérlés lenne valamiféle címlistát adni radikalizmusának dokumentálására, ugyanis az egész életmű, a maga homogén teljességében radikális: a tanulmányok, a kritikák, a novellák, a regények, de még a két aprócska színmű is, amellyel próbálkozott élete folyamán, de ami műfajilag nem vált be nála. Prohászka Ottokár püspök, aki a kezdetek kezdetétől nagy értékelője és olvasója Szabó Dezsőnek, résztvett azon a nagygyűlésen, amelyet az író a székesfehérvári Szent István teremben tartott, és ahol az őrá jellemző radikális lényeglátással összefoglalta a 133 napos vörös diktatúra valódi mozgatórugóit, magyarságellenes, faji jellegét. Prohászka, aki maga is a katolikus egyház legnagyobb hatású szónoka volt, annyira fellelkesedett az előadástól, hogy naplójának „Aug. 31.”-i bejegyzésében furioso oratore-nak, azaz dühös szónoknak nevezte az írót. (Hála ennek a naplónak ismerhetünk néhány részletet a beszédből, amelyet a helyi lapokban nem engedett leközölni a Dimian névre hallgató román főhadnagy, a fehérvári cenzori jogok birtokosa. Ez azért érdekes adalék, mert rámutat, hogy a radikális igazmondást nemcsak a magyar politika rühelli, de a román is.)

 Szabó Dezsőt széles társadalmi rétegek, olvasóinak tízezrei úgy tekintették, mint prófétát, mint a „magyarság apostolát”. Magával ragadó stílusa, ellenállhatatlan érvelése sajátos jelenséget szült: ha átlapozzuk a ’30-as évek vele kapcsolatos sajtóját, meglepve tapasztalhatjuk, hogy neki nem olvasói, hanem hívei voltak. Mint egy vallásalapítónak. Talán ezért is írja róla egy 1928-as cikkében Karácsony Sándor: „Mózes ő, aki haragosan sújtja meg a meddő sziklát”.

A Mózes-Szabó Dezső párhuzamot a népvezéri szimbólum és az indokolja, hogy mindketten nemzetük megmaradásának nemcsak útmutatói, kiharcolói, de feltételei is voltak. Ugyanebben a tanulmányában Karácsony kiemeli: „Magyar szónoki prózánk nem volt eddig. Az igehirdetés Arany Jánosa mai napig nem adatott meg nékünk. Ám Szabó Dezsőben szónokol az igehirdetés Csokonai Vitéz Mihálya, akiben az ösztön spontaneitását a tanulmány tudatossága csak ízesebbé és kristályosabbá hűti, de nem zavarja zagyvalékká. (…) Nem irodalom, amit ad, hanem az élet maga.”

A fentebb idézett fogalmak (próféta, apostol, Mózes) egyenesen megkövetelik a radikalizmust, mint erőt és intenzitást. Lehet-e egy próféta, egy apostol halkszavú, csendes, visszavonuló alkat? A Mózesek, az Attilák, a Xerxészek és az Árpádok állhattak volna-e népük élén, ha nem radikálisan harsogó mindaz, amit mondanak? De hagyjuk a vezéreket, nézzük a plebszet: Tiborcot meghallotta volna bárki is, ha nem ismeri fel az alapigazságot: „Szólni kellenék, nagy dolgokat!” Toldi Miklós nevét emlegetné- e ma bárki, ha radikálisan és végérvényesen nem győzi le a cseh vitézt? Utalnék rá, hogy a világ legelső radikálisa maga a teremtő Isten volt, aki létrehozta az ősextremitásokat: szétválasztotta egymástól a fényt és a sötétséget, a magasságot és a mélységet, a vizet és a földet. Ez bizony nem kompromisszum volt. De nézzük csak őt, a legnagyobbat és a legfontosabbat: Jézus Krisztus elképzelhető lenne úgy is, hogy a jó és a rossz örök harcában nem radikálisan, hanem enerváltan, kompromisszumot keresve állna ki a jó védelmében, mondván, ne essünk túlzásokba, hallgassuk meg a Sátán érveit is? Ó, igen, a túlzó, a szélsőséges, az extrém azok a fogalmak, amelyeket a mai közmédia a radikális kiváltására használ, ezzel teljes mértékben meghamisítva annak eredeti jelentését. Etimológiailag ugyanis a radikálisan azt jelenti, hogy gyökeresen. Vagyis abszolút az alapokig elmenve. Ősi, feudális fogalom ez a paraszti világból, ahol az a növény, amelyet gyökeresen irtott ki a gazda, egyszer s mindenkorra, garantáltan tűnt el, Az pedig, melynek gyökereit gondosan elplántálta, bő termést hozott. A gyökér maga az élet és az éltetés, aminek épek a gyökerei, azzal nincs igazán nagy túlélési probléma. (Lásd a szocializmus tapintható szellemlétét az egyáltalán nem radikális, antalli rendszerváltozás után.) Ha politikai palettára vetítjük, a nemzeti radikális a forradalmitól annyiban különbözik, hogy nem demagóg, mindig nemzeti és hagyományőrző. A nemzeti radikális is jelentős, alapvető társadalmi változásokat akar elérni, fejlődést akar, modernizálni akar, de – ellentétben a forradalmárral nem doktríner – soha nem önti ki a gyereket a fürdővízzel, soha nem helyezi az ideológiát azok elé, akiket ezzel az ideológiával szándékozik felemelni.

 A nemzeti radikalizmus mindvégig emberarcú marad, 1789, 1917 vagy 1919 viszont állattá aljasított embert és társadalmat. Szabó Dezső soha nem tévedt bele a forradalom petárdás, vörös zászlós, barikádos, kunbélás utcájába. Ez volt a főbajuk vele, ugyanis, ha némileg kommunistáskodott volna 1918-19-ben – és hamut szórva saját fejére, Horthyék bűnbocsánatáért könyörög – bűne hamar és nagyvonalúan megbocsáttatik, mint egy botlás, hiszen a lónak négy lába van, mégis… meg aztán az író is emberből van ugyebár… stb. Ilyenkor mindig azok bocsátanak meg legkegyesebben, akik múltjukban maguk is jócskán rejtegetnek megbocsátani valót. Csakhogy ő megint csak felrúgta a szabályokat. Őszintén üdvözölte a forradalmat – még az sem zavarta, hogy az kommunista forradalomnak titulálja önmagát –, mert meggyőződése volt, hogy 1918-ban kellett a forradalom, az ki is robbant, de a marxizmus csecseit szopó, ügyes zsidó doktrínerek – kihasználva az elmegyenge Károlyit – ellopták tőlünk, az élére álltak és kisiklatták. Szabó Dezső nem győzte hangoztatni, nem az a baj, hogy forradalom volt, sőt ezt tekinthetjük elkerülhetetlennek is a vesztett háború nyomorában, az a baj, hogy nem mi csináltuk meg magunknak, nem mi álltunk „a rohanó idő élére”, így a forradalmat nem tudtuk felemelkedésünk, faji energiáink szolgálatába állítani. Amikor aztán Horthyék bevonultak, mindenki, így Szabó Dezső is azt hitte, hogy majd ez a győztes keresztény- nemzeti kurzus fogja bevégezni azt a magyar forradalmat, amit a zsidóbolsevizmus ellopott tőlünk. Természetesen erre nem került sor, és a magyarok forradalmát, az égető társadalmi változásokat másodszor is elsikkasztották, ezúttal Horthyék. És 1921-23 között az egyetlen ember, aki ezt kimondta írásaiban a „görénykurzusról”, Szabó Dezső volt. Így eshetett, hogy miként 1919-ben az ellenforradalmárrá és antiszemitává pecsételt írónak bujkálnia kellett vidéken Lukács-Löwinger népbiztos elvtárs életveszélyes fenyegetése miatt, ugyanő 1924 októberében emigrálni kényszerült Horthy börtöne elől. Az ő élete fényes bizonyíték rá, hogy a nemzeti radikalizmusra egyik oldal sem vevő, semmi sem köti össze olyan erővel a jobboldalt és a baloldalt, mint a radikális igazmondás gyűlölete. Na de miért is?

Valójában roppant egyszerű a válasz: ugyanazért, amiért a puskaporgyárban nem szabad dohányozni: robbanásveszélyes. A hazugságra és hazugságból építkező társadalmi struktúrákban az igazsággal, a realitással való szembesülés több, mint skandalum, több, mint kínos intermezzo, ugyanis alapokat rengető, falakat repesztő hatása lehet. Ez a példa viszont másra is rámutat, arra, hogy valószínűtlenül egyszerű, szinte gyermekded dolog tönkrezúzni a hazugságvárat: egy elegáns mozdulattal, kellő időben, kellő helyre oda dobott csikk minden problémát megoldhat. Ezen a ponton engedjék meg, hogy Bibó István néhány sorát idézzem 1948-ból, amely év – mint tudják – valódi radikális rendszerváltozást hozott, méghozzá egy négyévtizedes balraátot.

„A kiegyezéses, majd utóbb az ellenforradalmi magyar közéletben sem miniszter, sem községi jegyző, sem bankelnök, sem ipartestületi elnök, sem akadémiai elnök, sem tanfelügyelő nem lehetett olyan ember, aki döntő pillanatban nem volt hajlandó vagy nem volt képes egy rendeletben, egy fegyelmi határozatban vagy egy pohárköszöntőben magáévá tenni a közösségi hazugságoknak azt a rendszerét, melyen ez az egész közélet felépült. Lehet, hogy csak kis engedmény kellett hozzá, de ez a kicsi is megindította a fordított kiválasztás folyamatát, mert a legigazibb, legszenvedélyesebb, és leglényeglátóbb emberek számára már ez is lehetetlenné tette, hogy hazugsághoz adjanak igaz erőket.” Hogy mit értek korszerű nemzeti radikalizmuson, ennek a Bibó idézetnek figyelmes elolvasása elárulja: adott helyzetben nagyon kevés is elég a radikális helytálláshoz, elég, ha adott szituációban megtagadunk egy engedély kiadást, nem adunk fegyelmit annak, aki szerintünk nem érdemli meg, és nem mondunk pohárköszöntőt azon személyiség laudálására, akit amúgy nullának, csörtetőnek, tehetségtelennek, rosszindulatúnak tartunk. Ezt a kis dolgokban megnyilatkozó, hétköznapi radikalizmust ne nézzük le: a mindennapi munkánkban és életünkben, a napi kapcsolatainkban hozott intranzigens döntéseink képesek a legkivédhetetlenebbül aláásni és távol tartani a nemzettől a rajta élősködőket. Úgy gondolom, hogy a Szabó Dezsőben felfakadó magyar nemzeti radikalizmus szellemi életünk természetes reakciója, lázadása volt az évszázadok óta ránk telepedő, akár hungarikumként is tekinthető passzív rezisztencia ellenében, amely a vérünkben volt, s talán van ma is. A passzív rezisztencia ugyanis csődöt mondott: ellenállásra, túlélésre alkalmas, de építésre, továbblépésre nem. És a magyar psziché kitermelte Szabó Dezsőt.

A magyar ember radikalizmusra való hajlamának másik történelmi előzménye az a sajátságunk, hogy sohasem adatott meg nekünk a magyarnak levést, a magyarnak maradást valamiféle harmonikusan építkező projekt szerint elképzelnünk: mindig csak virtusként, azaz radikális elszántsággal jöhetett számításba. (Utalnék Ludas Matyira, aki háromszor verte vissza az őt ért sérelmet, ami polgárjogi megközelítéssel vitathatatlanul túlzás. Csakhogy ő attól lett nemzeti hős, hogy vállalta ezt a túlzást.)

Ezzel együtt és ezt fenntartva is fontosnak tartom kiemelni 2009-ben, hogy a szabódezsői radikalizmus nem annyira radikális tettet, sokkal inkább radikális gondolatot, radikális műveltséget, radikális igénybejelentést vár el tőlünk. A szabódezsői radikalizmus voltaképpen nem is politika, sokkal inkább morál és kiállás. Ő úgy politizált, hogy soha nem pártokban, hanem személyekben gondolkodott, szemében a felelősség nem a pártokat, hanem a mögöttük lévő politikusokat terhelte. A már említett, 1911-es Válaszcikkét nem a Nemzeti Munkapártnak, kizárólag, személyesen Tisza Istvánnak címzi. Ezért vallom, hogy Szabó Dezső nem homo politicus volt, hanem homo moralis. Amikor Szabó Dezső azt mondja, hogy „Én vagyok az öklös Nem és a teremtő Igen. Én vagyok a korokat alkotó Túlzás!”, a legkeresztényibb alapvetést hirdeti: a választás radikalizmusát, amely habozás nélkül, öklösen mond nemet a zavarosban halászóknak, és igenjei a nemzeti teremtés és építés igéivé válnak. Az igazság-fanatikus Szabó Dezső a következetes igazmondás prófétája volt, akik tehát elutasítják következetességét – azaz radikális ragaszkodását a tényekhez – valójában az igazság kimondásának lehetősége ellen küzdenek. Nem a radikalizmust, a szélsőséget, az extremitást utálják ők, akik maguk is szélsőséges hazudozók, hanem az igazságot, a fényt, az átláthatóságot. Nem az radikális, aki hangos, nem is az, aki kirakatot tör be vagy dobálódzik a tüntetésen: az radikális, aki életének minden létező döntésében, választásában az „öklös Nem és a teremtő Igen” határozottságával dönt – vagy ha voksolni kell, hát voksol – a nemzet érdekeinek mindenkori igazsága mellett. És nem ismer mellékszempontokat, nem mond olyan érveket, hogy „Én is osztom ezt a véleményt, de…”, „Már csak a hülye nem látja, hogy ez a kormány hazudik és káros, de…”, „Mindenben igazat adok a Csurkának, de…” „Én lelkem szerint radikális vagyok, de…” És mindig visszaköszön a legostobább vád is: a szélsőségesség vádja. Se füle, se farka ennek a fogalomnak. A radikalizmus következetességet jelent, hajthatatlanságot, erős meggyőződést – azaz csupa szélsőséget, ha úgy tetszik túlzást, vagy ahogy Szabó Dezső mondta „korokat alkotó Túlzást”. Mérsékelt radikalizmus nem képzelhető el, miként hűvös kánikula sem. Ehhez a mentalitáshoz úgy tartozik hozzá némi szélsőségként is titulálható lendület, mint – a Mestert idézve – disznóhoz a vakaródzás. Azt azonban újfent kijelentem: a mi szélsőségünk kevésbé a tett szélsősége, sokkal inkább a szellemünké, döntéseinké, igenjeinké és nemjeinké. Voltaképpen sokat szenvedett ő attól, hogy a nemzeti radikális hangot nem lehet átlagos körülmények között képviselni, panaszkodott is eleget: „Összeférhetetlennek kiáltanak, mert törpének látszanak, ha melléjük állok”. Egy lírai vallomásában meghatóan vall erről: „Hősnek születtem, s epikára. Hitvallónak, tisztának, szentnek. De mindennap mindennapi volt s az emberek mérsékelt emberek. Összetörtem a nagy vonásokat, karikatúrákba tréfáltam erőmet, hogy megbocsássák a különbségem, hogy ne nevessék, hogy tragédia vagyok. Hányszor vágtam hasra magam a sárba, csak hogy pajtásnak örvendhessenek, csak hogy ne sértse őket egyedüliségem.”

 Befejezésül idézném Harsányi Kálmán megrendítő imáját. Mint már utaltam rá, 1923-ban Szabó Dezső és a nemzeti kurzus viszonya véglegesen megromlott. Pekár Gyula államtitkár beteges gyűlöletének következtében, a hírhedett Dr. Töreky Géza bíró 2 év elzárásra és 100.000 korona pénzbüntetésre ítéli őt a Levél a tisztviselő kérdésről cikk, illetve „nemzet- és kormányzógyalázás” miatt. Fellebbezett és jó félév elteltével Dr. Töreky ítéletét egészen minimálisra, szinte csak szimbolikusra enyhítette ugyan a liberálisabb, még mindig monarchiális értékeket képviselő Kúria, ő azonban úgy dönt, elhagyja hazáját. Emigrációs terve és maga a példátlanul szigorú, aljas bírói meghurcoltatás az irodalmi közvéleményt erősen felrázta. Harsányi Kálmán indulatos cikkben tiltakozott az ítélet miatt. Szabó Dezsőt! Nemzetgyalázásért! Című írása az alábbi – egyetlen mondatba sűrített – imával zárul: „Ma, azon a napon, amelyen országszerte kihirdették, hogy Szabó Dezsőt nemzetgyalázás címén kétesztendei börtönre ítélték, ugyancsak az ország színe előtt mondjuk el mi, maradékmagyarok is a mi igazi, mert önző, kétségbeesett, szemrehányó és gyermekes imádságunkat ekképpen: – Magyarok istene, könyörögve kérünk, pusztítsd el az utolsó ízig azokat a törvény betűin soha rajta nem veszthető óvatosakat, akiknek minden gondolatuk, minden érzésük, minden összemosolygásuk a legigazabb nemzetgyalázás s adj nekünk minden ezer ilyen kifogástalan polgártárs helyett egy-egy, bárha ugyanilyen izgága és pokrócgoromba Szabó Dezsőt, hogy tovább hihessünk Benned, a hazában és Magyarország feltámadásában.”

 2009. június 10-én, Szabó Dezső születésének 130. évfordulóján, a Károlyi palotában a nagy író életművéről konferenciát szervezett a nevét viselő emléktársaság. Az ott elhangzott előadásokat a Havi Magyar Fórumban, a lap júniusi számával kezdődően folyamatosan közlik, de a konferencia eredeti programjától eltérő sorrendben.