vissza a főoldalra

 2009.07.10. 

Népmese és népvalóság

Aki ma valaki, az egészen biztosan a rendszerváltás – pontosabban szólva az osztrák– magyar határ megnyitásának, a vaskerítés lebontásának – huszadik évfordulójára emlékezik. Merthogy persze ő is ott volt, de legalábbis a háttérből irányított. Nem rosszindulat, csupán bamba tárgyszerűség részemről, ha megjegyzem, hogy egyre nagyobb a tülekedés azok között, akik igényt tartanak a határmegnyitás politikai, szervezési vagy operatív dicsőségére. Nem csupán személyes, de komoly, parlamentáris tétje van ennek ma is: nem mindegy, hogy a kommunisták, az exkommunisták, a liberálisok, a belső vagy a külső ellenzék, az urbánusok vagy a népiek, a kormány vagy a mögötte lévő párt emblematikus figurái lépték-e meg ezt az 1989-ben nem kis bátorságot igénylő lépést. Maga a helyzet nagyon ismerős: ha nagy ritkán megadatik a sorstól, hogy olyan történelmi bravúrt hajt végre nemzetünk, melynek visszhangja messze elhallatszik határainkon túl is, később véget nem érő, vérre menő viták és méltatlan maszatolások végtelen sora kezdi tárgyalni, hogy valójában kik is voltak ott, kiket illet a dicsőség, kiket nem. Csak egy, de annál jellemzőbb példára hivatkoznék: „Ki az igazi ’56-os?”

Egyre többen vannak bátor rendszerváltóink, egyre hangosabban vitatják a másik kompetenciáját, pedig nem ártana, ha szót értenének, különben úgy járhatnak, mint a norvég jégszobrászati verseny díjkiosztó zsűrije: ha időben nem jutnak egyezségre, elolvadnak a művek még díjazás előtt. Elnézést a hasonlatért, de a rajongva várt, vallásosan imádott rendszerváltozás az elmúlt húsz évben eltagadhatatlan deformáción ment keresztül. Kezdetek kezdetén, még valamikor előtte, úgy képzeltük el, mint a népmesében: adva van a csúf, hazug, taszító kommunista béka, és a daliás nyugati királyfi, aki ide vágtat, leugrik lováról, megcsókolja a csúf békát, és az – lássunk csodát! – nyomban átváltozik egy világszép királykisasszonnyá. Nos, ez nem egészen így történt, pontosabban szólva az elmúlt két évtized minden nyomorúsága, pofonja és rúgása azt látszik bizonyítani, hogy az a bizonyos átváltozás talán látványos volt, de nem annyira lényegi, mint szerettük volna. Egymás között merem csak mondani, de bizony-bizony a világszép királykisasszony nem is annyira szép, mint a híre, és itt-ott gyakorta előtűnik mosolya – és ami még ennél is szörnyűbb: érvei – mögül a régi béka, az a túl korán múltnak minősített, kommunistás, brezsnyeves, mocsári légkör. De van még rosszabb is, mert a nagy metamorfózist kiváltó csókot követően, ahogyan a csúf béka átváltozott világszép királykisasszonnyá, lassan, de határozottan elkezdett békává alakulni az egykor daliás, nyugati királyfi. Ajajaj, vasfüggöny-daraboló, vitéz uraim, nem ártana minél gyorsabban kitüntetniük egymást, mert fog ez a váltás még a mainál is előnytelenebb képet mutatni. Napjainkban már senki sem csodálkozik azon, hogy pontosan ugyanazokat a mondatokat, érveket, szempontokat, amiket korábban 40 éven át – par excellence marxizmusként – oroszul üzentek nekünk a baráti Moszkvából, szó szerint angolul gajdolják felénk a baráti Brüsszel, vagy a még barátibb Washington illetékesei, ezúttal par excellence globalizmusként. Viszont, ha ez a dolgok rendje, nem egészen érti a magamfajta, minek volt egyáltalán a rendszerváltás. Mi változott meg, mert hogy a rendszer nem, az biztos. Jó, elismerem, most a kisasszony a szép, a herceg a rút, de miért jobb ez nekem, a közmagyarnak, mint volt eredetileg? Van normális ember Magyarországon – (milliárdosok, brókerek és off-shore beruházók kíméljenek a válaszuktól) –, aki úgy véli, hogy a KGST felügyeletet felváltó IMF felügyelet, vagy a Varsó Szerződés helyébe nyomult NATO ennek az országnak kedvezőbb pozíciókat biztosít? A népmesék világkorszakát éli Európa, de ezek a mesék egyre inkább valóságként funkcionálnak. Többdiplomás fiatalemberek komolyan elhiszik azt, hogy a kor műveltségének lényegi eleme Daniel Cohn-Bendit színeváltozásának ismerete, és annak megértése, hogy „Vörös Danyból”, miképpen lett „Zöld Dany” úgy, hogy közben ő maga mit sem változott, sőt, maradt, aki volt. Elhiszik, hogy 64 évvel a második világháború befejezése után egy 96 éves vénember „náci háborús bűnösként” való kiadatása és elítélése erkölcsi győzelem. Elhiszik – mert a mesélők annyira meggyőzően mesélik –, hogy a szájkosár és a cenzúra egyre érezhetőbb jelenléte a médiában csakis és kizárólag a sajtószabadság még nagyobb kiteljesedését szolgálja. Elhiszik a délelőtti műsor bankszakemberének, hogy azért van gazdasági válság, mert azt fogyasztásunk mértéktelen növekedése provokálta ki, aztán elhiszik a délutáni piacelemzőnek, hogy valójában a fogyasztás csökkenése a válság fő oka. Sőt, még azt is elhiszik, hogy a „Magyarország a magyaroké” kifejezés oly mértékben összeegyeztethetetlen a magyar alkotmánnyal, hogy súlyos alkotmánysértésként értékelendő. (Viszont, ha ez a mondat alkotmánysértő, akkor az idegeneket kirekesztő „Magyarország” elnevezés is az! Nem kellene új nevet adni hazánknak? Javaslom a kellően nemzetközi, egyben kifejező imázst nyújtó Baleklandia nevet.)

Visszatérve a húsz évvel ezelőtti határnyitásra, azt kell mondanom, ami akkor történt, sokkszerű és látványos változásokat hozott, de nekünk nem azt, amit vártunk tőle. A németeknek, a szlovákoknak, a cseheknek, a horvátoknak, a szlovéneknek, de még az ukránoknak is jóval több pozitív hozadékot fialt, mint nekünk. Mi ebből is kimaradtunk valahogy. De semmi baj, mert bárki számára elérhető az Illyés Gyula által kötetbe gyűjtött 77 magyar népmese. Jó olvasást kívánok!