vissza a főoldalra

 2009.07.17. 

A nemzeti önismeretről

Lakitelek, 1979-2009

1979.

Május 23. – Karl Carstenst az NSZK elnökévé választják.

Június 18. – Leonyid Brezsnyev és Jimmy Carter amerikai elnök Bécsben aláírja a SALT-2 megállapodást.

December 25. – Három – légi úton Kabulba szállított – szovjet légideszant-ezred elfoglalja az afgán főváros repülőterét, majd négy gépesített lövészhadosztály lépi át a közös határt.

December 27. – Egy afgán csoport – szovjet segítséggel – megöli Hafizullah Amin elnököt, s az ország vezetőjévé Babrak Karmalt teszik meg.

Hazánkban megalakul Magyarország első természetvédelmi egyesülete a Bükki Nemzeti Park Baráti Köre.

Bemutatják a Rózsa Sándor színes magyar tévéfilmsorozatot.

Március 12. – meghalt Vaszy Viktor, zeneszerző, karmester.

Április 10. – meghalt Várkonyi Zoltán, színész, rendező.

Május 10. – Bibó István, jogász, politológus halála.

S itt álljunk meg egy rövid kis kitérőre. 1945-ben, a nevezetes Bibó-tanulmány felbőszítette a két hajdani kommunista „szellemi atyát” Lukács Györgyöt és Révai Józsefet. Az előbbi fölényes biztonsággal utasítja el a gondolatát is annak, hogy a kommunista párt diktatúrát akarna bevezetni. „Bibó maga is tudja – mondja Lukács -, hogy nincsen komoly ember, komoly tömegerő Magyarországon, amely a proletárdiktatúrát akarná. A proletárdiktatúrától való «félelem» részben ideológiája a …reakciós rétegek védekezésének.” Révai pedig azt mondja: „ami a magántulajdont illeti, a Kommunista Párt határozottan a magántulajdon elve alapján áll.” Nos, a történelemből jól ismerjük, hogy mi következett 1945 után, mennyi mindent vettek el a magyar néptől a magszálló hatalom helytartói.

Tehát 1979.

Ebben az évben Kossuth Könyvkiadó megjelenteti Borsányi György Kun Béla-életrajzát. A könyv foglalkozik a Kun Béla elleni koncepciós perrel is, ezért a budapesti szovjet nagykövetség felszólítására betiltják. Tehát egy olyan időszakban vagyunk, amikor még Kun Béla élete is tabu. Akkor nem kevés elszántság és bátorság kell ahhoz, hogy valaki azzal az ötlettel álljon elő, hogy megrendezi a fiatal írók találkozóját, s a téma pedig a nemzeti önismeret. Nemzeti? Ez a jelző ma is borzolja az idegenszívűek kedélyét, hát még akkoriban…

                Lezsák Sándor költő, a népi –nemzeti ellenzék egyik jelentős képviselője, ma a Nemzeti Fórum elnöke öt-hat éven át küzdött azért, hogy 1979. május 18-19-ig kisebb pátriájába, Lakitelekre hívhassa nemzedéktársait irodalmi, szociográfiai konferenciára az akkor is reménytelen helyzetben lévő magyar irodalom megmentése érdekében. A 30. évfordulóra Tóth Erzsébet és Agócs Sándor szerkesztésében jelent meg egy emlékező, múltidéző kötet, antológia Fiatal Írók Találkozója Lakitelek, 1979-2009 címmel, melyben a hajdani részvevők emlékezésein, tanulmányain kívül a Forrás c. lap 1979. szeptemberi száma második részének újraközlésével, a 30 évvel ezelőtti felszólalásokat is olvashatjuk. 1979-ben még igen csak távol állt az ország a politikai fordulattól, de az irodalomnak fontos szerep jutott, hiszen odafigyelt rá a politikai és a társadalom is. Ezért is volt merész vállalkozás a nemzeti önismeret fő témaként meghatározni, de Lezsák nem ismert lehetetlent. Felkereste Bíró Zoltánt a hivatalában, aki akkor a Művelődési Minisztérium Irodalmi,-Sajtó és Tájékoztatási Osztályának vezetője volt, s közölte vele: a fiatal írók Lakiteleken tanácskozást akarnak tartani a nemzeti önismeretről. Ekkor találkozott először Bíró Zoltán és Lezsák Sándor. Bíró Zoltán visszaemlékezésében leírja: az ügy támogatását kérte a fiatal költő. A hajdani főosztályvezető megígérte, hogy minden megtesz az ügy sikere érdekében. Azt mindketten tudták, hogy Bíró Zoltán hozzájárulása még kevés a sikerhez. Az is csak könnyebbséget jelent, hogy az akkori miniszterrel, Pozsgayval könnyű szót érteni, de a hierarchia csúcsán maga Aczél György áll. S akkoriban ő irtózott minden civil kezdeményezéstől. Tehát szükséges volt olyanokat is meggyőzni, akikre Aczél hallgat. Sokat nyomott a latba, hogy Illyés Gyula jelezte: nem csak, hogy támogatja a találkozót, s a témamegjelölést, de részt is vesz a konferencián. Bíró Zoltán pedig Dobozy Imrét, az Írószövetség elnökét, a párt KB tagját nyerte meg az ügynek. Természetesen ezt követően sem ment minden simán. Idézem Bíró Zoltánt: „Hosszas alkudozás kezdődött a pártközponttal, olykor nyers szóváltásokkal tarkítva, előbb csak azért, hogy a rendezvény egyáltalán megtartható legyen, majd a lebonyolítás módja és a tanácskozás tartalma, valamint a felszólalók, az előadók személye körül. Nekem ezt a csatát elsősorban közvetlen felettesemmel, Tóth Dezső miniszterhelyettessel, a pártközpont részéről pedig Agárdi Péterrel kellett megvívnom.” Az utóbb említett úriember jelen is volt a találkozón, s fel is szólalt. Ennek okát ezzel magyarázza a majdani MDF első elnöke: „végül a követelés részükről egy tömör mondatba sűrítve – a részvevők és a felszólalók körét illetően – így szólt: »Egy magyar, egy cigány.« Ez azt jelentette, hogy…egy népi, egy urbánus.” Az előkészítésről és a tárgyalásokról természetesen Lezsák Sándor tollából is olvashatunk. 1979. áprilisában Dobozy Imre szobájában ült az elnökön és Lezsákon kívül: Fábián Zoltán, Garamvölgyi Károlyné, Csák Gyula, Agárdi Péter, Svéd Pál és Ördögh Szilveszter. Az utóbbi, mint a Fiatal Írók József Attila Körének vezetője részletes beszámolót készített az előkészületekről, de „már a monológ kezdetén – írja Lezsák – Dobozy Imre megakasztotta:

                -Mi is lesz a témája? Önismeret?

                -Igen, a nemzeti önismeret-erősítette fel a címet Ördögh Szilveszter.

                -Nemzeti önismeret? Fog ez menni? Nem inkább szocialista önismeret?- nézett Dobozy Agárdi Péterékre.

Súlyos csönd volt. Ma sem tudom, honnan vettem a bátorságot, talán a jó Isten súgott, mert megszólaltam:

                -De Illyés Gyula ezt a címet javasolta. Beszéljünk a nemzeti önismeretről, a nemzettudatról. A korszerű nemzeti önismeretről.

A csönd még súlyosabb lett. Dobozy csodálkozva felém fordult, szinte kiesett az elnöki pozícióból. Megint író volt, a csodálkozása rádöbbenés.

                -A Gyula ezt mondta?!

                -Igen, Illyés Gyula ragaszkodik ehhez a címhez. Vita a korszerű nemzeti önismeretről. Erről akar beszélni.”

Ezt követően már nem hozták elő a találkozó témáját, hanem a részletekre tértek rá. Lezsák akkor nem mondott igazat a találkozó címéről, hiszen Illyéssel erről nem is beszélt. Így napokig attól tartott, hogy kitudódik az igazság. Később, mikor Illyéssel beszélt az esetről, ő csak derűsen mosolygott.

Május 9-én Ördögh Szilveszter kiküldte a meghívókat, benne a tervezett programmal. A kötet lapjain érdekességként olvashatjuk Lezsák Sándor korabeli feljegyzéseit a szervezéssel kapcsolatban. Pódiumról, paravánról, székekről, élelemről, italról, a vendégek fogadásáról mind-mind gondoskodni kellett. A vendégek közül már május 17-én többen megjelentek, s másnap kezdődött a tanácskozás első napja. A találkozót Buda Péter költő nyitotta meg. Ebből idézek. „A haza fogalma nem fér meg az államhatárok között. Átszáll fölöttük, akár a törvényen kívüli madár. Mert a velem azonos anyanyelvűek egyharmada ott él, hal, túl a határokon. Mert ha kimondom Arany János, Ady Endre, Bartók Béla, Petőfi Sándor nevét, nyomban ki kell mondanom azt is, hogy Nagyszalonta, Érmindszent, Nagyvárad, Nagyszentmiklós, Segesvár.” Nem csoda, hogy a Forrás 1979-i évi szeptemberi számából ez a szöveg kimaradt. Buda Ferenc visszaemlékezésében –többek közt - a nemzeti hibáinkról szól. Ezek között kiemelt helyen említi az énközpontúságot. Ráadásul nálunk „a nyugati individualizmus többnyire nem a hozzáillő felelősségérzettel, sokkalta inkább a keleti közönnyel párosul.” Ám az írás nem pesszimista, hanem bizakodó. A költő szeretné, ha egy olyan becsületes, széles látókörű nemzedék nevelődne fel, melynek tagjai helyre tudják hozni egy részét annak, amit elődeik elrontottak. A Forrás-mellékletben olvashatjuk a kötet egyik szerkesztőjének, Tóth Erzsébet költőnek az írását, A tömegkommunikáció meghatározza a tudatot címmel. Tóth Erzsébet ott volt a találkozón, s azt írta le, mit mondott volna, ha felszólalásra jelentkezik. Megtudjuk, hogy 1979. március 15-én délelőtt a televízió tánczenét és egy westernt sugárzott. A nemzeti ünnepről szó sem esett. Hiába nem sokat változott azóta ezen a téren a világ. Idézek: „legborúlátóbb következetéseim egyike, hogy jelenleg nem annyira a lét határozza meg a tudatot, hanem a tömegkommunikáció. S ezzel szemben az ember védtelenebb, mint volt annak idején az őserdő veszélyeivel szemben. Egyszerűen azért, mert nem tudja, hogy védekezni kell.” (A konferencián nagyon sokan jelen voltak, így ezen ismertetőben nem térhetek ki valamennyi felszólalásra, de jelzem, hogy ebben a témában lapunk egy interjúsorozatra készül.)

Illyés Gyula, aki már az egekből figyeli a magyarság megpróbáltatásait csak a tanácskozás második napján volt jelen. Beszédében kihangsúlyozta: „egy országnak a haladása olyan, mint a római szekéré. Két kereke van, az egyik a közéleti, a politikai, a másik a szellemi élet. Akkor jó, ha az együtt működik. Ha kihagy valamelyik, az rögtön bajt jelez…A leglényegesebb eddig leszűrhető tanulság, hogy bármekkora is a napi eszmei torzsalkodás; hogy művekkel, irodalmi és szellemi művekkel csak művek tudnak vitázni. Ne akadjatok meg tehát azon, ha olyan kitűnő művészekre, akiknek erkölcsi, esztétikai értéke kétségtelen előttetek, köznapi vádakat, netán rágalmakat szórnak. Elég idős vagyok ahhoz, hogy az ilyen viharokat messzibbre tekintve nézzem: rengeteget átéltem. Ezek a még oly élesen sértegetők eltűnnek; nem alkottak művet. A ti gondolatotok, tehát az igazi erőfeszítés az legyen, hogy mindennek rögtön a távolibb tekintetve vételével szülessenek.” Fekete Gyula író A jövő kizsákmányolása címet adta felszólalásának, melyben kimondja, hogy az emberi lét alaptörvénye az élet továbbadása, parancsa, s minden más törvény csak akkor érvényes, ha ezzel nincs ellentétben.

S most ugorjunk vissza az emlékezésekre, tanulmányokra.

Alexa Károly irodalom-és művelődéstörténész szerint az 1979-es év vezette be a rendszerváltás évtizedét és maga a találkozó is azt bizonyítja, hogy a hajdani fiatal irodalmár generációt szellemileg nem érte váratlanul a rendszerváltozás. Alexa azonban arra is figyelmeztet minket, hogy a ’70-es évek végén színre léptek a „nemzetszkeptikusok” is, akik éppúgy meglelték ideológiai előzményeiket, mint azok, akik a nemzeti kereteket tartották továbbra is a társadalmi megújulás alapfeltételének.

Csató Károly író a mai szellemi és gazdasági válság jeleiről tér rá 1979-re. Szerinte a globális önkény ideológiáját világtragédiák sora fogja berekeszteni. „Az ember megbántottsága, természetpusztítás miatti kozmikus szomorúsága már él a legjobbak lelkében. Az ökológiai gondolkodás és felelősség értékalkotó tényezővé kényszerül a nemzeti gondolkodásban és paradigmaként jelöli ki magát. Ebből a nézőpontból visszatekintve az 1979-es lakiteleki találkozóra, csodálkozással állapíthatjuk meg, hogy az akkor és ott nyilvánosan és felelősséggel gondolkodók a nemzettudat és érték-képzés viszonylatában nem vetették fel az ökológiai dimenziót.” Pintér Lajos költőnek, a Forrás folyóirat szerkesztőjének visszaemlékező verse, Az áthúzott ünnep sem túlzottan derűlátó.

Pete György kritikus, szerkesztő kiemeli, hogy a hajdani fiatal írók, irodalmárok nemzedéke sokat és sok jót végzett, de nagy felelőssége is van abban, hogy 1989 után „hagyta, hogy így legyen.” Persze, s ezt Pete György is elismeri: „nem csak egy nemzedék felelőssége a rendszerváltás kisiklása, a haza, a nemzet tönkremenetele. Voltak okok, volt sok. És igaz az, hogy mindent, ami van, meg lehet, meg kell érteni. De nem kell mindent elfogadni, megbocsátani. Nem is szabad. Főleg mindenkinek.”

Érdekes Kiss Irén író, művelődéstörténész jelenkori tanulmánya, melyben a „magyar” népnév eredetét vizsgálja. Ebben a magyar népnevet kapcsolatban hozza annak a méd népcsoportnak a nevével, amelyet Dáriusz szorított ki Perzsiából a Turáni-alföldre. Felvetődik, hogy magyarnak tekinthetünk minden olyan szkíta-hun féle népcsoportot, amely a mágus-vallást gyakorolta, mert minden ilyen népcsoportnak magyarok voltak a tagjai.

A visszaemlékezésekből kitűnik, hogy nemzettudat szempontjából ma rosszabbul állunk, mint 1979-ben. A művészetek és a közoktatás siralmas helyzetbe került, s a balliberális kormányok első számú felelősei a történteknek. De felelősök azok az értelmiségiek is, akik gyávaságból, az állásvesztéstől félve nem mertek/mernek valót szólni, hát még igazat. Ez oda vezethető vissza, hogy 1990-ben nem nevezték meg a véres diktatúra bűnöseit, s elmaradt a számonkérés. Pedig nem lehet új életet kezdeni a régi bűnök számbavétele nélkül.

Lebilincselő, izgalmas és hiánypótló olvasmány a Tóth Erzsébet és Agócs Sándor által szerkesztett antológia. A könyv ugyanis annak a két napnak az autentikus összefoglalása, mely lényegesen megváltoztatta hazánk szellemi térképét.

 (Fiatal Írók Találkozója Lakitelek, 1979-2009, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2009.)