|
 2009.07.17.
Kész őrület – kellő komolysággal
Nézem,
ahogy a pártcirkusz aktuális bűvészporondját építi az MSZP,
amely, ha már kenyeret nem tud, hát cirkuszt biztosít nekünk:
ezúttal a zuglói vasúttörténeti park „mozdonyfordító”
korongján, békésen várakozó, vénséges 375-ös, 424-es és
411-es gőzmasinák asszisztálása mellett tartják meg szigorúan
zárt ülésüket. Nem világos számomra, hogy miért nem jó
erre a célra az újonnan berendezett Jókai utcai székház,
amelytől alig pár lépésnyire található a penészes Jókai tér
7., melynek ama hősi időkben a mindig tótnyelvű Bibliáját
olvasó Csermanek Borbála volt a házfelügyelője, és ahol
akkoriban az esernyőjavításból élő Csermanek-Barna-Kádár János
elvtársnak is hajléka volt a szolgálati szobakonyha. Ahelyett,
hogy most ott koszorúznának, majd azt követően zártüléseznének
a szomszédban az elvtársak, ők a mozdonyfordítóra vonulnak
fel. Nocsak, nocsak… szégyelljük a most húsz éve meghalt Kádár
elvtársat, elvtársak? Pedig nélküle ma sehol sem lennének sem
a Lendvaik, sem a Suchmanok, sem a Szanyik, sem a Gyurcsányok,
sem a Bajnaik: tetszik vagy nem tetszik a kacsingatós apuci, ő
alapozta meg a pártkaszárnyát, ő az ősnemző Zeusz atya a
piros szegfűs alakulat számára.
Nem
Zeuszról jutott eszembe Cicero, hanem a fentebb megnevezett, a
mozdonyfordítón tüsténkedő notabilitásokról, hogy a nagy
klasszikus gondolkozó utal rá, mekkora összetartást, összekacsintást,
milyen sunyi, kétszínű összenézést igényel a hazugságra épített
élet. A pogány istenhitet valló Cicero, a józan ész nevében
szélhámosságnak, babonának minősítette a kor népszerű jóspapjainak,
az áldozati állatok beléből jósoló haruspexeknek a tevékenységét,
ezért írta, hogy: „Csoda, hogy a haruspex nem nevet, mikor
haruspexet lát”. Legalább ekkora csodának tartom, hogy egymás
között, ott, a mozdonyfordító korongon a másik szemébe nézve
Lendvai, Szekeres, Suchman, Gyurcsány és Bajnai hangos hahota nélkül,
hótt komolyan képesek beszélni válságmenedzselő nemzeti
politikáról, baloldali értékekről, népképviseletről stb.
Mentségemre szóljon, hogy ezt az álságos, sunyi komolyságot már
Cicero sem értette. Egy Zrínyit elemző monográfiában olvastam
azt a vélekedést, mellyel magyarként nem tudok nem azonosulni:
hazánk azért van még meg, mert tudott időnkint roppant erőfeszítéssel
csodákat tenni. Az egyik ilyen nevesíthető nemzeti csodánk gróf
Zrínyi Miklós, a költő volt: „Maga látja a nemzet összes
hibáit, maga az egyetlen magyar, akiben minden megtestesül, maga
harcol mindenki ellen, mikor már szinte úgy látszik: a nemzet
nem is él.” Eszembe nem jutna parlamentünk kisszerű pártpolitikusait
bármiféle értelemben összevetni ezzel a szellemi arisztokratával,
ezért nem is rá, hanem jelen korunk és az ő kora közötti
differenciákra hivatkozom. Heroikus erővel védte a magyar érdeket
minimum „két pogány közt” (Habsburg, török), de ha
belevesszük a turáni átkot, az állandó magyar széthúzást,
az összefogásra való képtelenségünket és az akkor hatalmas
erőket lefoglaló (pro és kontra protestantizmus) vallási viszályokat,
volt az három pogány is. És mégis megkockáztatok egy furcsa következtetést:
Zrínyi gigászi küzdelme keményebb, heroikusabb, férfiasabb és
áldottabb harc volt, mint amiről korunk politikusai akárcsak álmodozhatnak,
ugyanakkor egyszerűbb volt, mert nyilvánvaló volt, hogy mi a jó,
mi a rossz, hogy merről kel fel, merre nyugszik le a nap. És
pontosan ezen utóbbi szempontok azok, amelyek ma hiányzanak a pártok
politikai megnyilvánulásaiból, felemás, ellentmondó, zavaros
ideológiájukból: az axiómák, az alapvetések, az egyszerűség
és a nyilvánvalóság. Ezek már nem pusztán idejétmúlt, de
kifejezetten tiltott – („szélsőséges, populista”) – elvárások
a mai politikában. Könnyű két pogány közt védeni a magyart,
ha nyilvánvaló, ha szembeötlő, ha kétség nélkül látható,
hogy ki a pogány, ki a magyar. A mai közgondolkodás alakítói
mindent elkövetnek, hogy ezt az elegáns és hasznos tudati
egyszerűséget kiverjék a fejünkből. Ha cigányt látok –
esetleg éppen bűnözni –, nem mondhatom, hogy cigány, nem
mondhatom, hogy bűnöző; ha egy rút idegent látok, amint éppen
kilopja alólam a földet, azt kell mondanom, hogy az illető más,
tehát szép, és nem lop, hanem privatizál, és az én érdekem
is, hogy a földem mostantól legyen az övé, mert a tőke szabad
áramlása ezt követeli, és mert a szép idegen jót akar, jót
hoz, jövőt teremt. (Hogy pontosan kinek is, ezt általában nem
részletezik az elemzők.) Ha a rendőrségi attak véresre ver az
utcán, mert tüntetni mertem – vagyis éltem alkotmányos
alapjogommal –, az nem korlátozás részükről, sőt: az
egyetemes szabadságjogok védelmében teszik. Nincs tiszta
tekintetű politikus a pártelit nyilatkozói között, nincs egy
őszinte hang a magyar parlamentben, nincs a képviselői patkóban
olyan arc, amely hiteles erővel tükrözné a politikai meggyőződést
azzal kapcsolatban, amit – javadalmazás fejében – éppen képvisel
a frakcióban. A baloldali a multi terjeszkedés és a globalista
gátlástalanság vehemens védőügyvédjeként lép fel –
persze csak azért, mert ez „az ország érdeke”, különben
dehogy is tenné! -, a jobboldali államosítana. Nagyon nagy baj
van ott, ahol már az egyszeregy sem érvényes. De még nagyobb a
baj azon nemzeti kultúrában, ahol sikeresen kiiktatódott magánéletből,
közéletből, politikából, nevelésből, társadalmi értékrendből
a lelkiismeret, mint legfőbb irányadó erő. Pedig ez utóbbi a
Zrínyiek kardját és tollát jobban irányította, mint a
vagyon, vagy a horvát báni rang. Ugyanis nem új kitaláció a
lelkiismeret, még csak nem is keresztény huncutság: a fentebb már
említett pogány Cicero számtalan alkalommal járja körül a témát,
hogy csak az helyes, ami erényes, és ami a természetnek
megfelelő. (Gyanítom, a multik honi túltengése egyik feltételnek
sem felel meg.) Szóval, megvolt az MSZP zártüléses
kongresszusa, amely az összes fontos problémával bátran
szembenézett. Már csak egy kérdés maradt nyitott: mi lett más?
Szőcs Zoltán
|
