Függetlenség

2009.07.25.

Valóból és álomból összeszőtt életek

Krúdy Gyula: A podolini kísértet c. könyvének ismertetése

Szálljunk fel Krúdy Gyula híres Vörös postakocsijára, és utazzunk. Utazzunk el Podolinba, ahol találkozhatunk a városka macskaköves útjain és piacterén a rögeszmék után kopogó téllovagokkal, akiket már régen elvitt a korai szívbaj. Ezek az álomból szőtt figurák ma is élnek. Kedves, titokzatos, legendás alakok. Szeretni kell őket és rájuk gondolni. Krúdy könyveit úgy lehet olvasni, mint egy apokrif bibliát. Csoda világ tárulkozik ki előttünk.

Krúdy Gyula ezt a könyvét nagyon régen, pontosan 1900-ban írta. Podolinban egyetlen kocsma van, évszázados kocsma. Itt valamikor lengyel hercegek mulatoztak. Mert a nagy Német-római Birodalom császára, Zsigmond király annak idején szorultságában zálogba vetette Podolint és mellette 12 szepességi várost. Évszázadokon keresztül sem a lengyel király, sem a magyar királyok és Habsburgok ügyet sem vetettek a városkára, megállt az idő, de élték az emberek a maguk életét. A városka alatt csörgedezett a hűtlen Poprád folyócska, de az is kifele szaladt erről a vidékről, amíg a többi befelé a nagy magyar Alföldre. Történt aztán, hogy Mária Teréziának eszébe jutott az elzálogosított Podolin és a 12 város. Küldött egy szekér aranyat a lengyel királynak, és visszaváltotta a várost. A podoliniek csak néztek, és megjegyezték: nini, de furcsa, asszony királya van az országnak. Ilyen még nem volt.

Tudni kell, hogy Krúdy Gyula Nyíregyházán született 1878-ban egy ügyvéd és egy szobalány első gyermekeként. Krúdy Nyíregyházán látta meg Isten szép világát, majd a gyönyörű városban, Szatmárnémetiben járt iskolába, és Podolinban. Innen hát a tömérdek ismerete, története és legendája annak a magyar írónak, aki kétségkívül párját ritkítja meséivel és történeteivel. Bizony-bizony, 1878 szörnyű régen volt. Nagy- Magyarországot az itteniek sosem felejtették el. De induljunk el ama mondabeli vörös postakocsin Podolin utcáin.

Volt egy ház a városkában. Ezt a házat „talán Zsigmond király óta sem festették. A kapuja ennek is zárva volt, mint a többieké általában. Mintha örökösen attól rettegtek volna a lakosok, hogy valamelyik órában ellenséges hadak csapnak le a városra, és kirabolják a házat. Legalábbis akkora vasrácsok voltak az ablakon, mintha hosszú ostromra volnának berendezkedve. Hiába, őket a békés idők meg nem csalják! Egyszer mégiscsak átcsap a határon valamely ellenséges sereg; aztán az ellenfél nem kér, hanem visz mindent, ami a keze ügyébe akad. A sárga háznak a kapuja tehát csöppet sem volt nagyobb gonddal bezárva, mint a többieké. A kapu felett három kőből faragott kutyafej emelte még a háznak külső díszét. Közönségesen Riminszky háznak hívták a házat, és bennelakóját Riminszky Kázmérnak.

Riminszky Kázmér volt a leggazdagabb podolini polgár. Az alföldi embereknek a gazdagsága földekben, gulyákban, ménesekben fekszik. De hát itt nincsenek se földek, se gulyák, se ménesek. (Habár némelyek tudni vélték azt is, hogy Riminszkynek nagy birtoka van valahol Szeged alatt, amelyet bérbe adott.) Miben volt Riminszkynek a gazdagsága? Juhnyájakban, amelyek kora tavasztól késő őszig a hegyek között tanyáztak, aztán elvitték őket a majorságokba.”

Az első szereplő tehát Riminszky Kázmér, a gazdag podolini polgár. A második bájos szereplő Prihoda Anna, a kis tótocska leányka. Az apja furfangos ember volt, és kivándorolt Amerikába. Prihoda Anna már 15 éves volt, anyjával élt együtt, de a mama egyszer csak meghalt. Árvaságra jutott Ancsurka, Prihoda Anna. A világnak indult. Havas, téli szepességi tájon vándorolt kis batyujával, majd egy út menti keresztnél megállott, és a hóba borított kereszt előtt térdre borult, és esengően nézett a megfeszített Megváltóra. Pontosan írja le a fohász történetét Krúdy Gyula. „Ugyan kihez fordulhatott volna máshoz tanácsért, amikor ilyen nagy út előtt állott? Leoldozta a batyut nyakából, odatérdepelt a hóra a feszület elé. A feszületen vastagon feküdt a hó, és a nagy hidegben dideregni látszottak a Megfeszített mezítelen tagjai. Valami jólelkű vándorlegény ugyan egy rongyos, színehagyott kendőt felakasztott a feszületre, de hát mit ér egy csöpp rongyos kendőcske a csontig járó hidegségben? A megfeszített szemei lehunyvák, pedig Ancsurka forró fohászkodásában mindig csak azt nézte, vajon nem pillant-e reá csak egyetlen egyszer is az elhagyott szegények régi pártfogója? Károgó varjúcsapat szállt fel a közeli mezőkön, sebes vágtatva suhant el egy csengő szán Ancsurka mellett…

– Hová igyekszel? – kérdezte a csengőszános ember.

– Podolinba, uram – szólt Prihoda Anna.

– Akkor egy úton megyünk – kiáltotta a fehér bajuszú úriember. – No, ülj föl

íziben, ide hátra, János segítsd a kisleány batyuját.”

Az úr nem volt más, mint Riminszky úr, és a kislányka bekerült Podolinba egy házba, ahol az öreg szolga, Mikk és Marcinkáné fogadták. Marcinkáné meg a régmúlt időkből egy nemes úrtól fizetségként a finom birkafőztért sok-sok csinos bocskort kapott. Egy ilyen bocskort húzatott a kislány lábára a jóságos Marcinkáné. De haladjunk tovább, és nézzük meg, hogy ebben a titokzatos városban ki lakja Nizsder várát.

„Nizsder vára a hegytetőn nagyon fogyatékos, leromlott ruházatban húzta meg magát… Mégis volt lakója e magányos, elhagyott romnak – igaz, éppen olyan lakója volt, aki teljesen idevaló volt. A nizsderi várurat Pogrányinak hívták. Többet nem igen tudtak felőle a környéken. A nizsderi várúr olyan emberkerülő volt, hogy élő ember még nem látta soha szemtől szembe. A legendák, amelyek a láthatatlan emberről keletkeztek, sokat tódítanak vagy elvesznek az igazságból. A legenda azt mesélte, hogy Nizsder várának egyszer megholt az utolsó gazdája, bizonyos Kavaczky. Ez a Kavaczky utolsó sarjadéka volt a nemzetségének, a legislegutolsó, utána már nem következett senki. Az utolsó Kavaczkyt semmiképpen sem lehetett arra rávenni, hogy megházasodjon. A nizsderi várban évről évre szólott a kranyokai rezesbanda. A muzsikusokat esztendő számra fogadta, mint a cselédjeit, és ugyanígy fogadta fel egyik-másik vendégét. Egyszerűen leküldte a cselédeket az országútra, és a várba kényszerítette az arra járókat. De lányokról, asszonyokról, nőkről szó sem lehetett.”

De Kavaczky meghalt. Aztán így szólt a titokzatos várúr: „…érzem, nemsokára meghalok. Talán még az éjjel. Megborzongott, talpra ugrott, rémülten nézett a vak trombitásra, aki egykedvűen billegtette szerszámját.”

– El ne feledjem, mindig a Rákóczi- indulót játszotta.

„Bátyikó! – kiáltott rá, – hallottad-e már azt, hogy valaki minden ok nélkül meghaljon? Csak úgy, hirtelen meghaljon, mint ahogy a mécsest elfújja a szél? Hallottál-e már olyat?

– Hallottam, különbet is hallottam, uraság, olyant is hallottam, hogy valaki leszállt a szekérről, amelyen a lakodalomból jött, és nyomban meghalt. Nyomban, uraság. Pedig még meg sem csókolta az ifjú asszonyt.

–Mindig asszonyokról beszélsz, dörmögte rosszkedvűen Kavaczky. – Mi közöm nekem az asszonyokhoz? Én úgy születtem, hogy ne szeressem őket, hogy ne állhassam őket...”

Száz szónak is egy a vége: „Kavaczky szederjes arccal feküdt a földön, a cselédek fölemelték, és a medvebőr pamlagra fektették. … Az utolsó Kavacky mozdulatlanul, némán feküdt a szoba közepén. Valami torz mosolygás jelent meg az arcán. Mintha azon nevetett volna, hogy őt megsiratják.”

Riminszky úr a nizsderi várba látogatott. A nizsderi várnak volt egy parancsnokféléje. Ma úgy mondanák, hogy ügyvivője. Asszony volt, Komárominé. A helyieket, ha rosszul viselkedtek, megkorbácsoltatta, minden hatalom az ő kezében volt. Megkorbácsoltatta Krumpli Györgyöt, aki pedig szabad polgár volt, nem is egyszer, háromszor. Nem lehetett mit tenni, hiába volt amerikai és szabad ember Krumpli György. Podolinban, a vén Riminszky-házban Prihoda Anna – Ancsurka – az anyátlan, apátlan tót leányka csinos topánkát, cipőt kapott Riminszkytől. Alig tudott az új cipőben járni a kicsi lány. Aztán Riminszky úr elvitte a lánykát finom életet tanulni a nizsderi várba, Wart Erzsébethez, aki szintén egy titokzatos teremtés volt. Dehogy volt titokzatos teremtés. Az apja a városban órásmester volt, és furtonfurt oboázott. Meghalt az idős órásmester, és lányát lakójára, albérlőjére, Kavaczky úrra bízta. Kavaczky úrnak volt egy barátja, a fiatal, korhely költő, Pogrányi. Kavaczky úrnak volt egy kutyája, jófajta magyar kutya. Ez a kutya magyarországi vendégeket mindig a házhoz csalogatott, mert a kutya hangja hamisítatlan, nagy magyar alföldi kutyahang volt. Vonzotta a magyarokat, és honvágyat hintett el a szívükben. Na a Pogrányi is így került az öreg órásmester házába, Kavaczky mellé. Nem szaporítom a szót, olvassák el a Podolini kísértetet, de azt elmondom, hogy Kavaczky úr elhatározta, hogy feleségül veszi Lizit, az órásmester, az oboás árváját, csakhogy Pogrányi úr is beleszerelmesedett a szép lányba. Aztán úgy fordult az eset, hogy készültek az esküvőre, Kavaczky oltár elé akarta vinni a lányt, de Pogrányi megszöktette a gyönyörű kis hölgyet. Ennek meg az lett a következménye, hogy Kavaczky barátja, Riminszky felbujtására párbajba keveredett. A párbajban a hoppon maradt vőlegény, Kavaczky lelőtte Pogrányit. Liza sírt, mint az ég ősszel, esős időben. Világgá ment, és világhírű műlovarnő lett belőle. Bejárta Londont, Párizst és Szentpétervárt, hullottak előtte a férfiak, rendre-sorra mindenütt, de ő nem adta kezét egyiknek sem. Egy nagyherceg üzent is a gyönyörű művésznőnek, adja neki kezét. Liza nem adta, ezért a cirkusz első sorában előadás közben a herceg főbelőtte magát, és ott pusztult Liza lábai előtt. Persze hogy nem adta magát a Liza, mert Riminszkynek lett a szeretője. No de itt még nem ér véget az elbeszélés. Közben Ancsurka, aki szolgálója és társa volt a nizsderi várúrnőnek, önmagában megállapította, hogy ki is ez a titokzatos hölgy.

„– Tudod-e, ki a mi gazdasszonyunk, Anci? (Anci volt Ancsurkának a cicája.) A mi gazdasszonyunk a boszorkány. És tudod-e, hol vagyunk? Az elátkozott várban vagyunk.”

A boszorkány, a várúrnő, aki éjszakánként férfiruhába öltözik, és hegyi utakon rohangál fel s alá, észrevette, hogy szeretője, Riminszky szemet vetett Ancsurkára. A titokzatos nő kifakadt: „– Nem szeretem, ha a cselédeimnek udvarol. Nézzen a tükörbe, és majd elszégyelli magát Riminszky. A szakálla, haja szürke, és a pesztonkával mulat távollétemben. Ugyan, Riminszky.

– Csak nem féltékeny? – kérdezte évődve Riminszky. Hogyan lehetne féltékeny ön, aki valamikor egész Európát meghódította szépségével és művészetével? És vajon kire is volna féltékeny? Arra a senki gyermekére? Erzsébet fölnyitotta a szemét, valami nagy szomorúság látszott abban, de erőt vett szomorúságán.”

Ancsurka megszökött a boszorkánytól, és Toporcra bandukolt nagynénjéhez. Az ottani szereplőket már ismerjük. Aztán Riminszky hintójával utazott ezen a vidéken. A lovak megtorpantak, mert valami történt az úton. Riminszky felbukkant álmából, bóbiskolásából, és egy fehér imbolygó árnyékot látott, amint a folyó felé haladt. „Az imbolygó alak köntöse ködből volt és felhőből, öles lépésekkel haladt.” Riminszky hazaért, és ott az öreg Mikk fogadta, aki szintén találkozott a ködből lévő szellemmel. Rá egy napra Komárominé, a nizsderi várnagy tudósította Riminszkyt, hogy a nizsderi várúr meghalt. Hatalmas kőkoporsóba temették el, ahonnan aztán a szertartás után kiszökött a furcsa viselkedésű várúr, illetve úrnő. Azóta járja a tájat. Fel-feltűnik szellem alakja. A kísértet járja Podolint, és a környék falvait és városait. Szavahihető tót emberek mesélik, hogy „legelőször Lipovnyica és Cservenka között találkoztak vele az országúton.” De meghalt ám Riminszky úr is, de előtte még Riminszky párbeszédet folytatott Vart Erzsébettel, a nizsderi vár titokzatos urával.

„A kísértet toppantott a lábával. Sok esztendő előtt a sors egy bolyongó, csavargó, vásári költőt vetett utamba, aki verseit a népnek szavalta, amely röhejjel kísérte. Ennek a félvad állapotban levő csavargónak a neve Schiller volt. Ugyanaz a Schiller, aki tanúja volt a gyilkosságnak...

Riminszky megtörten mormogta:

– Mert téged szerettelek. Csupán téged szerettelek... – Gyilkoltál, csaltál, raboltál értem. És most elhagysz, eldobsz, elfelejtesz. Ó, Riminszky, ha tudnád, hogy mennyit szenvedek! Jer ide, és mondd, hogy még mindig szeretsz. Jöjj, és csókolj meg. Mondd, hogy az enyém vagy, csupán az enyém vagy... Riminszky fölemelkedett, és tétován közeledett. A kísértet kitárta karját. – Az ajkamat csókold meg. Jöjj, Riminszky, jöjj. A férfi már ott állott a kísértet előtt. Annak vészes őrjítő tűz lángolt a szemében. Jöjj, jöjj – sóhajtotta, és Riminszky ebben a percben arccal bukott a földre.”

Bizony, bizony így halt meg Riminszky, anélkül, hogy Ancsurkát feleségül vehette volna. Ancsurka apja dúsgazdagon visszatért Amerikából. „Egyszer aztán híre támadt, hogy Ancsurka férjhez ment. Valahol a Riviérán érte utol Hymen aranyos szárnyaival. Bizonyos Angyalffy Gábor nevezetű lublói úriember volt az a szerencsés, akit Ancsurka kezével boldogított.”

Hát így a történet. A podolini történet, a nizsderi vár története, Wart Erzsébet legendája, Kavaczky és Riminszky meséje, és Ancsurkáé. Ki hitte volna, hogy a szepességi kis városkából az út végül a Riviérára vezetett? Mese! Csoda mese! Krúdy Gyula meseszövése. Szálljunk vissza a vörös postakocsiba, kocogjunk el a régi szélkakasok közé, és útközben térjünk be egy fogadóba, ahol éppen Szindbád ebédel. Szindbádot Latinovits Zoltán alakítja, akinek Majmunka, azaz Dajka Margit tálalja fel az ebédet, az aranysárga húslevest, a velőscsontot és a főtt marhát paradicsommártással. Merengjünk el a húsleves színén, melynek felszínén úsznak az aranygyöngyszerű karikácskák. Tűnődjünk el az élet hiábavalóságán.

(Krúdy Gyula: A podolini kísértet, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976.)

Győri Béla