vissza a főoldalra

 2009.07.31. 

Marie Jones: Kövek a zsebben

(Fülke Színház – Tűzraktér)

Az Egyetemi Színpadok Szemléjét 2007 óta – kora nyáron és késő ősszel – félévente rendezik meg azzal a határozott céllal, hogy számba vegyék ezeket a félprofi, alternatív együtteseket. Az idei „első felvonást” május 16-tól 20-ig, immár negyedik alkalommal Budapesten tartották meg. Három helyszínen zajlottak az események: az erzsébetvárosi Sirályban és Tűzraktérben, valamint az óbudai Prizma Színházban. Nem csupán színi produkciókra ülhettek be az érdeklődők, hanem az előző napi előadásokat, sőt az egész rendezvénysorozatot értékelő beszélgetésekre, zenehallgatásra is. Az idén tovább bővült a kínálat, ugyanis négy színi tanoda is bemutatkozhatott, valamint a határon túli felsőoktatási intézmények színjátszói is lehetőséget kaptak. A Színváltások szervezői szerint a leginkább figyelmet érdemlő, legérdekesebb produkció a Részletek a bolyongás meséiből című darab, ami a 200. előadását éppen ezen a sorozaton belül érte el. Ezt a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely tagjai játszották, akik a Mikes Kelemen Líceum Osonó Diákszínház drámatagozatának és a Művészeti Népiskolának a hallgatói. Zsűri nem volt, mert nem összehasonlítani, vagy méricskélni akarták egymást, hanem megismerni és ösztönözni. A fellépők döntő többségének nem az a célja, hogy hivatásos színész legyen, hanem tanulmányaik alatt ez az önkifejezési eszközük, úgy is mondhatnánk a hobbijuk. Mindegyiküknek lesz polgári foglalkozása: tanár, ügyvéd, vagy mérnök. Marie Jones édes-bús, hol kesernyés, hol elgondolkodtató történetét május 17-én, vasárnap délután adta elő Benkő Bence és Márton Kristóf. Tavaly alapították meg a kétszemélyes Fülke Társulatot, éppen vonaton ültek, s ez adta a névadás az ötletét. A pesti Szent László Gimnáziumban mutatták be 2008. október 10-én a Kövek a zsebben-t, s ez idő óta számtalan helyen felléptek vele. A Tűzraktérben is oly nagy érdeklődés nyilvánult meg a vígjáték iránt, hogy ülőalkalmatosság gyanánt sörösládákat kellett behozni. Az 1951-ben Belfastban született és jelenleg is ott élő Marie Jones (alsó képen) kortárs ír nemzetiségű írónő a Stones in His Pockits – Kövek a zsebben – című darabjának ősbemutatója 1999-ben volt Belfastban a Lyric Színházban. Innen indult világhódító útjára. Bejárta a földgolyót, a londoni West Endtől kezdve, ahol már az 1000. előadáson is túl vannak, a Broadway-en át Sydney-ig mindenütt játsszák. Magyarországon is számtalan színház és amatőr társulat tűzte műsorára. Mi ennek a darabnak a titka? Miért veszik fel repertoárjukba a színházak? Az egyik ok, hogy az összes szerepet két férfiszínész játszhatja el, s ez olyan lehetőséggel ajándékozza meg őket, amiben igazán megcsillanthatják mesterségbeli tudásukat, a másik, hogy a történet ugyan mai, de mondanivalója általános érvényű. Az írországi Kerry megye valamelyik eldugott falujában amerikai filmesek forgatnak, s hollywoodi magasságukból valamiféle csodabogaraknak, alsóbbrendű lényeknek tekintik a helyi lakosságot, akik a tömegjelenetek résztvevői. Ősi ír kultúrájukra úgy néznek, mint valami ártatlan és aranyos furcsaságra, ahogyan a rezervátumokban tengődő indián őslakosság hiedelmeire. Az egyik statiszta öngyilkos lett, jókora köveket tett a zsebébe, s így ugrott a tóba. Megrendült partnerei szeretnének a temetésére elmenni, de az érzéketlen stáb hallani sem akar erről, mert a munkából kieső idő, - az a bizonyos órácska - plusz kiadást jelent, s ez megnöveli a forgatás költségeit. Végül az „amcsik” elengedik az embereket, akik megadhatják társuknak a végtisztességet. De a Kövek a zsebben nemcsak erről szól, hanem a színészek egymás közötti alá-és fölérendeltségi viszonyáról, a kiszolgáltatottságról, zsarolhatóságról, titkokról, érzelmi viharokról, valamint az amerikai konzumkultúra megállíthatatlan terjedéséről, a felszínességből eredő kíméletlenségről, a pénz uralta világ gőgösségből. Benkő Bence és Márton Kristóf alakítja az összes, közel 20 szerepet. Van, amikor csak másodpercekre bújnak az adott figura bőrébe, de mégis minden pillanatban lehet tudni, éppen melyik karaktert viszik színre. Ebben az átváltozásban csupán néhány kellék, például paróka, sál, sapka segíti őket. A publikum tagjait is bevonják a cselekménybe, a darabbéli statiszták az előadás nézői, akik ha kell, ásnak, esznek, ülnek, vagy tapsolnak. A két ifjú színész játékán semmiféle görcsösség, lámpaláz nem érződik, rutinosan, profi módon oldják meg feladatukat.

Ezeknek a jóformán semmi díszletet, alig valami kelléket, minimális jelmezt igénylő rendezvényeknek, amatőr vagy csak félig-meddig az társulatoknak is van helyük a mai magyar színházi kínálatban. Darabjaikkal méretes kőszínházak széksorait ugyan nem lehet megtölteni, de kevesebb nézőt befogadó kisszínpadokat, stúdiókat, alternatív játszóhelyeket igen, mert a közönség bizonyos rétege igényli ezeket a műveket, és mindig akad bő ötven ember, aki szívest-örömest beül ezekre a produkciókra.